Jobban nem is különbözhettek volna egymástól az általunk a 9. Frankofón Filmnapokon látott produkciók. Igaz volt ez az összfelhozatalra, de különösen erre a hármasra: az Életem értelmei kisrealista családi dráma, a Csak a baj van veled! már-már börleszkszerű komédia, míg az Eksztázis sokkoló zenés-táncos trip movie. A kínálatot látva ismét megállapíthatjuk: a franciáknak mostanság az tesz jót, ha komolyan veszik magukat.
Nem volt ez mindig így, bizonyítja Audrey Tautou teljes filmográfiája, hogy Louis de Funès-ig és a Magas, szőke férfiig már tényleg ne menjünk vissza. Egy ideje viszont inkább csak sírni vagy menekülni támad az embernek kedve, ha rajzfilmes elemekben bővelkedő francia komédia kerül a mozikba. A Mrs. Hyde csak nyomokban sokkolt infantilis bohóckodással, Fiona Gordon és Dominique Abel közös filmje, az Elveszve Párizsban viszont már teljesen erre épült. Az agyzsibbasztás persze lehet szórakoztató is, elvégre csak Leslie Nielsen komédiáin, illetve Picasso kalandjain nevelkedtünk. De az említett francia munkák, vagy Pierre Salvadori új filmje inkább csak fárasztják a nézőt.
Úszónadrág és danse macabre | Magyar Hang
Cannes-i botrányfilm és látványos közönségsiker, a francia mozi nagyasszonya és egy csapat úszónadrágot húzó férfi: február végén elstartolt a 9. Frankofón Filmnapok és Fesztivál rendezvénysorozat. Míg a vetítésekre egy héten keresztül, február 27. és március 8. között ülhetünk be, addig a fesztivál hagyományosan több mint egy hónapig, ezúttal április 1-ig tart majd.
A Csak a baj van veled! (En liberté!) is az a fajta vígjáték, ami pihent agyú poénokkal kíván szórakoztatni, de nem fokozza ezeket a szürrealitásig, így nem érvényesül az „annyira rossz, hogy már jó”-hatás. Persze, lehet ezt tovább rontani: ott volt mondjuk Albert Dupontel, aki a 2013-as 9 hónap letöltendővel elkészítette az utóbbi tíz év egyik legfárasztóbb francia komédiáját.
A Csak a baj van veled! hasonló nyomvonalon halad, és egy bűnözővé lett férfi, illetve a törvényekre és erkölcsökre szigorúan ügyelő nő kapcsolatát mutatja meg. Dupontel őrlődő bírónőjéből itt őrlődő rendőrnő lesz: bár a komédiák egyik központi eleme lenne, hogy a rosszfiúk megérintik a szigorú asszonyi szíveket, valójában jóval lágyabban vannak utóbbiak is megrajzolva, mint az várható lenne. Hiába, derék rendezőink nem tudnak szabadulni az elképzeléstől, hogy még az egyenruhát öltő nők is remegő szívvel várják az ő megmentőjüket. Aki persze onnan jön, ahonnan a legkevésbé számítanának rá: az élet sötét oldaláról. Sandrine Kiberlainért is szurkoltunk, a húsz évvel fiatalabb Adèle Haenelnek még inkább szorítunk, hogy lelje meg a szerelmet, és valamiképpen neveljen embert a vele szemben álló gazfickóból. (Aki persze, tudjuk jól, valójában csupaszív alak.)
Audrey Tautou nemhogy menteni nem képes ezt a fárasztó hülyéskedést, még bele is szürkül a produkcióba, így leginkább a feltörekvő főhősnő, a természetességében szerethető Haenel marad az egyetlen pozitívum Salvadori munkájában. Az olcsó gegek, infantilis vicceskedések és bohózat-jellegű lótás-futás viszont tíz perc után soknak bizonyulnak. Ekkor még sajnos nagyjából másfél óra van hátra a filmből. Dupontel mindenesetre utóbb javított a Viszontlátásra odafönt-tel, így a korábban a Csak ön után!-t és a Mosás, vágás, ámítást jegyző Salvadorinak is van még esélye.
Guillaume Senez mögött kevesebb produkció áll, a második nagyjátékfilmként érkező Életem értelmei (Nos batailles) így annál ígéretesebb. A kisrealista családi dráma olyan filmekkel mutat rokonságot, mint az Én, Daniel Blake, esetleg a francia produkciók közül a Mennyit ér egy ember? Romain Durisnak is mennyivel jobban áll egy ilyen komoly szerep, mint a komédiázás a Mrs. Hyde-hoz hasonló filmekben.
Válsághelyzetekre reagálnak a frankofón filmesek | Magyar Nemzet
Frankofón dalverseny, reneszánsz dallamok, s filmek, filmek, filmek - többek közt ezeket ígéri a programfüzetben a Budapesti Francia Intézet igazgatója, Hervé Ferrage az idei, 17. Frankofón Fesztivál kapcsán. A rendezvénysorozathoz tartozó filmnapok központi témája a hétköznapi problémák és a törekvés ezek megoldására - tudtuk meg a Budapesti Francia Intézet audiovizuális megbízottjától, Jessica Favarel-Garrigues programfelelőstől.
Az Életem értelmei dicséretesen nyitva hagy sok mindent: nem ígéri, hogy nagy titkok leleplezésével vezet a happy end felé, inkább a kiábrándító hétköznapiság megmutatására törekszik. Küzdünk a gyárban magunkért és kollégáinkért, a jobb bérért és munkakörülményekért, miközben a családban is helyt kell(ene) állni, végül pedig egyes szerepeinkben óhatatlanul elbukunk. Mind szeretnénk hinni, hogy tökéletes rendezői vagyunk életünknek, és mindenre negyed órát szánva levezényelhetjük az összes bonyodalmat. Ez viszont nem így van: akad, akinek jóval több figyelemre lenne szüksége. Amikor pedig már túl késő, hiába győzködjük magunkat és másokat, hogy márpedig erőnkből csak ennyire tellett. Ideje újra számot is vetni örökségünkkel, és azzal, hogy nem azt vittük-e tovább, amit fiatalon kárhoztattunk.
A visszafogottságával mélyre ásó történet mellett a remek színészi alakítások is dicséretesek: Duris mellett Laetitia Dosch is nagyszerűt alakít. Fájdalmasan valóságos, megindító alkotás lett az Életem értelmei.
Érdekes, hogy az Eksztázis (Climax) volt talán az első igazán jól fogadott filmje a francia botrányrendezőnek, Gaspar Noénak. Nem számított rá ő sem: eddig azt szokta meg, hogy a vetítésekről inkább kivonul a nagyközönség, mintsem hogy a végén felállva tapsol. A zenés-táncos LSD-őrület esetében viszont a nézői túlérzékenység váratlanul átadta helyét a lelkesült műértésnek. Noé filmjei hol az érzékekre, hol az értelemre és érzelemre kívánnak jobban hatni. Egyértelműen előbbi irányt képviselte az Enter The Void és most az Eksztázis, míg utóbbiba olyan filmeket sorolhattunk, mit az Egy mindenki ellen (Seul contre tous) és a Szerelem. Noé eddigi legnagyobb filmje, a Visszafordíthatatlan pedig lehengerlően olvasztotta egységbe a kettőt, a pokoltól a mennyországig vezetve minket.
Régen a filmes sokkolás is jobb volt | Magyar Nemzet
„Itt az volt a kihívás, hogyan mutassam meg a szexet anélkül, hogy bármit is láttatnék" - nyilatkozta még 2007-ben a Magyar Narancsnak Larry Clark a Külvárosi rockerek kapcsán, ennek a kihívásnak pedig sajnos egyre inkább eleget látszik tenni újabb filmjeiben. Igaz, nem épp abban az értelemben, ahogy a Külvárosi rockerek esetében gondolta: egyre öncélúbbá váló ...
Másként néz ki ez az Eksztázisban, ahol ellenpontként nem a Paradicsomot, hanem közhelyes fiatalok szürke hétköznapjait kapjuk. „Ami nem öl meg, erősebbé tesz” – idézi például egyikük a Nietzschétől egészen a habos-babos életvezetési blogokig jutott bölcsességet. Ekkor nyugodt szívvel kapcsoljuk ki elménket, felkészülve arra az audovizuális orgiára, amit egy csapat önmagából kivetkőzött, unatkozó táncostól várhatunk. A történet nincs túlerőltetve: a laza estére készülő fiatalok sangriájába valaki LSD-t is kevert, így az önfeledtnek induló táncolgatás helyét hamar átveszi a danse macabre, egymás összeverése, megerőszakolása, ilyesmi.
Lelki megterhelésre viszont csak akkor kell készülnünk, ha rendszeresen fogyasztunk ilyen szereket, és pontosan tudjuk, milyen érzés egy hosszú folyosón üvöltve fel-alá rohangálni. Máskülönben leginkább hipnotikus pillanatokat okoz a zsigerekig nem hatoló, de valóban hatásos, jól megkoreografált dráma. (Az első nagy táncjelenet – alatta a Cerrone Supernature című slágerével – valóban bravúros!)
Jobban megviselte a nézőt, mikor a pokol valóban a pokol volt a maga őszinte dekadenciájával, nem pedig mindössze egy rosszul sikerült Sex Pistols-afterparty. A Visszafordíthatatlan az előbbit mutatta meg nekünk, elvezetve minket egészen addig, hogy egy békés reggeli ébredezéstől érezzük igazán szörnyen magunkat. Az Egy mindenki ellen a tudatot pusztította el, a Szerelem a nosztalgia hullámvasútjára ültette érzelmeinket. Az Eksztázis „csupán” másfél órányi révült állapotot biztosít, megóvva bennünket a máskülönben elkerülhetetlen utóhatástól. Nem ébredünk másnap arra, hogy igazán nyomorultul érezzük magunkat, de sajnos arra sem, hogy ez a film beette magát a lelkünkbe. Megtudjuk viszont ismét, hogy a gonoszság mélyen bennünk rejlik, és nem kell sok neki, hogy kitörjön.
Mindhárom filmet bemutatják mozis forgalmazásban is.
