Meglepőt húzott Kárpáti György Mór, amikor bemutatkozó nagyjátékfilmjével egészen 1849 augusztusáig ment vissza. Eddigi rövidfilmjei, ha nagyon különböző témákat is jártak körbe, mind kortárs közegben játszódtak. És szépen is szerepelt velük a fesztiválokon: a 2011-es Erdőt a Berlinalén, a 2014-es Provinciát pedig Cannes-ban mutatták be. A Gólyatábort még díjazták is a Zágrábi Fimfesztiválon. Az egyik legerősebb alkotása volt ez Kárpátinak: a zaklatások aktuális témáját dicséretes visszafogottsággal, szikársággal ábrázolta.
Van, ami viszont közös mind a rövidfilmekben, mind a mostani Guerillában. Egyaránt egy-egy központi figurára épülnek, akinek arca pontosan tükrözi vissza mindazt, amin a szereplőnek keresztül kell mennie. A színészválasztás így mindig fontos volt Kárpáti számára, és nem is lőtt mellé sem Egger Gézával (Erdő), sem Orosz Ákossal (Provincia) vagy Nagy Katicával (Gólyatábor).
Kockázatosabbat lépett, amikor a Guerilla főhősének egy pályakezdő színészt, Váradi Gergelyt tett meg. De megint csak jól választott: a sorozás elől menekülő, végül mégis a gerillák közé jutó Barnabás tekintete magára vonzza a néző figyelmét is. A fiú riadtan vetődik az erdőbe, s mindenképp el akarja kerülni, hogy gyilkolnia kelljen. Hamarosan újra látja a harcokban derekasan részt vevő öccsét (Vilmányi Benett), akinek szólnia sem kell: ahogy ránéz, abból már leszűrhető mindaz, amit a megúszásra játszó testvéréről gondol. Nemsokára viszont újra csalódnia kell, miután hiába vágyakozik a tábor rögtönzött orvosára (a Katona Színház felfedezettje, Mészáros Blanka), ő inkább bátyja társaságát keresi.
Ha nem is történelmi közegbe ágyazva, de Kárpátinak volt már módja az efféle csoportdinamikákat kiaknázni a Gólyatáborban vagy az Erdőben. Utóbbiban megmutatva, milyen az, amikor valaki az általa látottak hatására kiszakad egy addig többé-kevésbé működő közegből. A Guerillában is az lesz az érdekes, hősünk mennyivel könnyebben tud túlélni, ha magára marad, mint a közösségbe kerülve, ami elvileg biztonságot nyújt tagjainak, de valójában csak könnyebben levadászhatóvá teszi mindannyiukat. Persze, ehhez kellenek azok a széttartó szándékok is, amik a szabadságharc leverése után mozgatják a gerillákat. Azokat, akik sokszor el sem akarják hinni, hogy Világosnál megtörtént a fegyverletétel.
A Guerilla gyenge pontja ugyanakkor, hogy időnként nagy lesz szereplőire a történelmi mellény. Sokszor nehéz elhinni, hogy valóban a szabadságharc után az erdőben rejtőző forradalmárokat, és nem mai figurákat látunk, akik épp jelmezt öltöttek. Ez nem a jobbára ismeretlen színészek hibája, akik remekül helyt állnak, inkább lehet az alacsony költségvetésé. A drámai szálak ettől még ügyesen egészítik ki az erőszakosabb jeleneteket, a feszültséget ügyesen tartja a rendező. A történések a főhős jelleméből fakadnak, a végére a kegyetlen tanulsággal: a harcokban nem lehet megőrizni az egyén tisztaságát, és a helyesnek gondolt cselekedetek is kegyetlenül visszaüthetnek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/10. számában jelent meg, 2019. március 8-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/10. számban? Itt megnézheti!
