Van egy fél órája jó versekre? Itt a Magyar Hang költészetnapi összeállítása!

„Naponta kell egyébként verset olvasni, fogmosás- és táplálkozás-szerűen” - hívja fel figyelmünket egyik állandó szerzőnk. És hogy melyik verset szereti a legjobban Térey János? Mi a kedvence Győrffy Ákosnak? Hát Lackfi János kiért rajong? Kiderül!

van a költészet napja. Megkértük állandó külsős szerzőinket,

írják meg nekünk, melyik a kedvenc versük. Rajtuk kívül

szerkesztőségünk munkatársai is ajánlanak egy-egy szívükhöz

közel álló költeményt.

rengeteg, eddig ismeretlen gyöngyszemre leltünk a lista olvasgatása

közben. Egyik szebb, mint a másik. Igaz, azt általában nem lehet

elmondani, hogy a választottakban a vidámság dominál. Önnek

melyik a kedvenc verse? Írja meg kommentben a Facebook-oldalunkon!

Térey János

Annyiszor

mondtam be körkérdésre válaszolva Adyt és Baudelaire-t, hogy

most mást mondok. Brechtnek ezt a versét néhány éve fordítottam

a Vígszínház egyik előadásába. Levegőtlen közegben született,

oda is érkezett. Fesztbaum Béla olyan szépen mondta, hogy minden

Brecht-ellenes reflexemet sikerült hatástalanítania.

Bertolt Brecht: Utódaimhoz

Ti, akik fölbukkantok majd az árból,
Amelyben elsüllyedtünk,
Ha gyöngeségeinkre emlékeztek,
Gondoljatok
Arra a sötét korszakra is,
Amelyből megmenekültetek.
Mert mi cipőnknél gyakrabban cseréltünk
Országokat, miközben
Átvészeltünk pár háborút, kétségbeestünk
A jogfosztásoktól, és hogy nem tör ki lázadás.
De közben tudtuk:
Az aljasság gyűlölete is
Eltorzítja arcvonásainkat.
Az igazságtalanság miatt érzett haragtól
Bereked a hangunk. Mi, akik a jóságnak
Akartuk előkészíteni a terepet,
Mi magunk képtelenek voltunk jók lenni.
De ti majd, ha eljön a távoli pillanat,
Amikor az ember végre megsegíti társait,
Gondoljatok ránk
Kímélettel.

Győrffy Ákos

Kedvenc

vers nincs, legalábbis nekem, illetve sok olyan vers van, ami közel

áll hozzám, némelyik veszélyesen közel, némelyik egyszerűen

csak közel. Simon Balázsnak, a fiatalon (harmincöt évesen,

2001-ben) meghalt nagyszerű költőnek ezt az alábbi versét

nagyjából húsz éve olvastam először. Az utóbbi évtizedek

egyik legkarakteresebb költője. Amit csinált, az egyfajta zárvány

volt a kortárs irodalomban, mitológia és klasszikus metrum,

miközben arra is intenzíven reflektál, hol van és miben él. Ez a

verse olyan, mint az Örökkévalóság. Nem tudom persze, milyen az

Örökkévalóság, de amikor olvasom, mindig valami időtlenségbe

billenek át. Nagy csend lesz bennem, mozdulatlanság. Aranyló,

árkádiai ősz, amelyben nincs halál.

Simon

Balázs: Ősz

Mikor ebben a fáradt
Csöndben nézhetem a
Fészer palatetejét és még a
Hullámbádogot, rajta a
Rozsdabarna levéltakarót,
És azt a lassú macskát, aki
Sétál benne, mintha királysága
Volna itt a ritka sárgával hintett
Rőt korona alatt, és távolabb a
Csupasz repkény pókháló,
Eszembe jut a láthatatlan csillagtérkép
Fenn az északi félgömbön valahol,
A Pegazus, a Hattyú és a Gyík,
Ahogy fölém hajolnak több száz éves
Fényükkel, mint az a sárgászöld faág,
Ami már nem vet árnyékot, és
Bármire, amit valaha mondtam,
Sápadt igenjük szitál.

Lackfi János

EGYETLEN kedvencem nincs, SOK kedvencem viszont igen, mohó ember vagyok, az egész költészeti svédasztalt rákotrom a tányéromra, és behabzsolom. Mégis, ha egynek kell lennie, legyen Kosztolányi boldogverse, mely az evilági tökéletességet kísérti, amit ember el nem érhet, vagy mégis, vagy mégse, vagy mégis, vagy mégse... Adott a legszebb időjárás, egészség, kényelem, tisztaság, finom pipaillat, viszonzott szerelem, sokszorozódás egy gyermekben, bódítóan tömény természetes díszlet. A nyár nem égető hőség, nem izzadás, a pipa nem ínyrák, a szerelem nem párbaj, a gyermek nem gond, a virágot nem kell locsolni, a darázs nem csíp. A kockázatok és mellékhatások jelenleg szunnyadnak. És a férfi különösebb erőfeszítés nélkül férfi, nem küzd, nem osztogat és nem kap véres csapásokat, nem pénzt keres, nem lohol, hanem pusztán őrködik, jelenlétével vigyázza családját, és ez elég. Paradicsomkert. Aztán Kosztolányi egy laza mozdulattal kifordítja a verset, akár a kesztyűt, kiderül, a visszája is színe voltaképp. És a boldogvers ellenállhatatlanul fájdalmassá válik a múlt idő nyelvtani jeleitől, és így válik még boldogabbá, hiszen ki ne vágyna úgy meghalni, hogy közben élete legteljesebb pillanatát élje újra. A boldogpillanat mulandó, mert egyszer elveszi tőlünk a halál. A boldogpillanat örök, mert végül visszakapjuk a halálban.

Kosztolányi Dezső: Most harminckét éves vagyok

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng.
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Benedek Szabolcs

Egyetlen kedvenc verset nem tudnék kiemelni, de mert a kérdés mégis csak egyről szól, ezért hadd említsek meg a több lehetséges közül egyet, amely a szó szoros értelmében a szívemhez közeli. Ez pedig Hartay Csaba Extraszisztolé című verse.

Hartay Csaba: Extraszisztolé

Megijedek, ha félrever a szívem.
Hiába kapcsolok ki,
rám csörög a halálfélelem.
Talán a hipochondria is egy hobbi.
Mit kezdenék odaát?
Kimennék megnézni a szántást, ha van.
A földben nem holtak,
élők morzsolódnának az eke alatt.
Ének is szólna. Átdübörögnének
koncertek hangfalai.
Leülnék a túlvilági gátoldalon,
s észrevenném, hogy nincs szívem, nem sietek.
Ott ácsorogna mindenki, várakozás nélkül.
Olyan lenne, mint a nyolcvanas években,
amikor lejöttek játszani a többiek,
és senkinek sem volt órája, telefonja.
Szülők helyett Isten szólna,
hogy későre jár, haladjak felfelé.
Abban reménykedem,
Hogy ott, a túloldalon is
lehet majd jókat aludni.

Gazda Albert

József Attila: Tedd a kezed. Ádám Erzsébet miatt. A 2014-ben elhunyt erdélyi magyar színésznőnek a 70-es évek végén jelent meg Rejtelmek ha zengenek címmel lemeze József Attila szerelmes verseiből, amit egy tanáromnak köszönhetően nagyon sokat hallgattam régen. Néhány vers Sárossy Endre által megzenésítve-előadva hangzik el rajta, és ezek közül a Tedd a kezed szól talán a legszebben. A lemez még megvan, de lemezjátszó már nincs hozzá, viszont pár éve valamelyik születésnapomra a feleségem digitalizáltatta, így ismét elő tudom venni, amikor olyanom van. Merthogy az interneten nincs meg. Én legalábbis nem találtam.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd

a kezed

homlokomra,

mintha

kezed

kezem

volna.

Úgy

őrizz, mint

gyilkolna,

mintha

éltem

élted

volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Nagygéci Kovács József

Tandori-vers

a versírásról. Ezt választottam. Nemrég halt meg, nem biztos,

hogy tudjuk pontosan, hogy mekkora tehetségnek lehettünk kortársai.

Naponta kell egyébként verset olvasni, fogmosás- és

táplálkozás-szerűen. Minden nap mást választanék, most épp

ezt.

Tandori Dezső: 197712/d

Blinkey Bill megkérdi, hogy szoktam-e...?
Szoktam, szoktam - mondom. Még pontosabban
kérdi, szoktam-e tudni...? Szoktam, szoktam
- mondom. Szoktam-e tudni, mikor le...?

Szoktam, szoktam - mondom. - De csak kérdezz!
Szoktam-e tudni, mikor leülök...? Nem
ismétlem el a beszélgetés minden
mozzanatát. Röviden: a lényeg

az, hogy végülis szoktam-e tudni,
mikor leülök szonettet írni,
hogy mit fogok írni? Dehogy szoktam!

Vass Norbert

Ősz volt, szeles, mint mindegyik Kolozsváron. A bentlakás függöny nélküli szobájában ültem, a Hajnal negyedben, az ablaknál, a párkányon, a tizediken. Néztem, ahogy sötétbe borul alattam a sok tömbház, ahogy eloldalognak a konténerek között a napközben a hőszigetelésüken dolgozó munkások, a Kényszerleszállás pihent az ölemben és éreztem, hogy szétárad körülöttem valami hideg és fáztam.

Huszonkettő múltam. Akkor olvastam először Szilágyi Domokos 1974 című költeményét. Szilágyinál, ahogy a nyelv, a szerelem, a munka, a filozófia, úgy a létben tántorgásnak ez a tizenhat kőnehéz és kőhideg sora is játékos valahogy. Sejtetni engedett bizonytalan bizonyosság. Éjszakába vitt játék. Szilágyi bár játszott ugyan, de már a huszonegy éves korában írt Nyár című versében is azt kéri, vegyük komolyan.

1976-ban

végleg belefáradt aztán a játékba és abban a reményben hagyta

abba, hogy átalussza az utolsó ítéletet is. Sikerülhet neki.

Talán ez is.

Szilágyi Domokos: 1974

Harminchat múltam.
Mire várok?
Valószínűleg a halálra.
Olyannyira zsúfolt a múltam,
amennyire a jövőm árva.
Dög leszek én is nemsokára -
őrült: ezen munkálkodom,
mióta kihúzott a bába
anyámból.
Régóta tudom
és vágyom, sajnos, azt hiszem.
Mert nagyon elég volt. Hiszen
tudjátok.
Egy gyógyszer a föld
annak, ki tántorog a létben,
mert sose szült és sosem ölt.

A mieink pedig:

György Zsombor - Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...

Lukács Csaba - Kányádi Sándor: Vannak vidékek

Hegyi Zoltán - József Attila: Karóval jöttél...

Makrai Sonja - Petri György: Reggeli

Simann Karola - Ady Endre: A Halál lovai

Pethő Tibor - Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Balogh Roland - Pilinszky János: Négysoros

Bodacz Péter - Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Majláth Ronald - József Attila: Tiszta szívvel

Tompos Ádám - Dsida Jenő – Nagycsütörtök

Torkos Matild - Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm