A Nemzeti Táncszínház költözéséről, Budapest múltjáról és jövőjéről, a Liget-projekt visszásságairól és a kórháztervezésről beszélgettünk Zoboki Gábor építésszel.
– A Nemzeti Táncszínháznak négy éve kellett elhagynia a budai Várban található karmelita kolostort, azóta különböző befogadó színházakban és terekben tartották meg az előadásokat. A közparkként működő Millenárison miként találhatja meg a közönségét az intézmény?
– Alapvető ellentmondás a művészek és az építészek között, hogy míg az előbbiek pár hét alatt is maradandót tudnak alkotni, addig az építészek hosszú évek alatt képesek csak erre. Korábban sokan talán nem is tudták, hogy hol található a táncszínház, hisz kényszer adta helyen működött. Tény, hogy ez volt Budapest legrégebbi színházépülete, de az az entitás, amelyet a Nemzeti Táncszínház képvisel, saját intézményt kíván meg.
Ezzel a helyzettel a táncszínház járt a legjobban, hisz kényszerzubbony helyett kapott egy saját testére szabott ruhát. Nem szabad elfelejteni, hogy Budának nincs kulturális központja, van ugyan egy intermodális közepe a felújított Széll Kálmán térrel, de azzal, hogy a közelben épült meg a táncszínház, talán újra elindulhat a kulturális mozgás Budapestnek ezen a részén is. A Millenáris is sokáig tetszhalott állapotban volt, hisz hiába újították fel az ezredfordulón ezt a területet, nem volt identitása, hosszú távú kulturális üzenete, olyan, mint amilyennel a Mátyás-templom, a Magyar Állami Operaház vagy, ha a jelent nézzük, a Müpa bír. Az új Nemzeti Táncszínházban ennek ott a lehetősége.
– Az épületet a táncosok elvárásaihoz igazítva alakították.
– Amikor kiderült, hogy az intézménynek költöznie kell, számos építész azt kifogásolta, hogy eltűnik az ünnepélyesség, amit a templomtér adottságai miatt a várbeli színházban meg lehetett tapasztalni. Elfelejtették, hogy ez a helyszín semmilyen szempontból nem volt ideális a táncosoknak. Az új épület négy évig folyó kialakításában Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója és számos koreográfus, táncművész is részt vett. Ideális együttműködés volt: egy építész a materiális eszközrendszerekkel bármikor tud alkotni, de spirituális értelemben csak bizonyos pillanatokban. Utoljára a Müpánál voltam ilyen helyzetben. Minél idősebb vagyok, annál inkább érzem, hogy a materiális perfekcionizmus nem elég ahhoz, hogy egy ház tökéletes legyen.
Az egész előcsarnok egyetlen mozdulat, aki ide belép, voyeurként és aktív táncosként is részt tud venni benne. Ezt tettük hozzá a házhoz, az összes többi csupán rekonstrukció. A dinamikáról szól a ház, arról az erőről, amiért csodáljuk a táncművészeket. Ezért is hangsúlyos az épület arculatát meghatározó libbenő szoknya, amely lényegében nincs letámasztva. 1500 tonna áll a levegőben. Ez nagy kihívást jelentő tartószerkezeti feladat volt, kezdetben mi is kételkedtünk, hogy sikerülni fog. Visszanézve, kijelenthetem, igazi bravúr volt úgy megtervezni a 120 főt befogadó kistermet, hogy senki se érezze azt, hogy az a fejére esik. A nagy előadótér is izgalmas, hisz a székek eltávolításával könnyedén koncertteremmé, egybefüggővé alakítható, ráadásul az előtérrel is össze lehet nyitni.
– A Nemzeti Táncszínház a Miniszterelnökség beköltözése miatt kapott új otthont. Minden építkezés hatását a jövőben fogjuk igazán érezni. Ön mit gondol, milyen hatással lesz a Várra a most folyó hosszú távú átalakítás?
– A Miniszterelnökség ugyan beköltözött a karmelita kolostorba, amely azonban nem politikai vezérkar számára épült. Végre méltó helyen van az ország vezetése, ami – ha szabad ilyet mondani – a Sándor-palota, a mindenkori miniszterelnökséget képviselő palota felé fog eltolódni.
– Január végén jelentették be, hogy újabb nagyszabású építkezések várhatók a következő években a Várnegyedben. A Dísz és a Szent György tér üres telkein építenék vissza az egykori Külügyminisztériumi palotát, valamint az egykori Honvéd Főparancsnokságot, továbbá a Teleki-palotát és a királyi istállót. A Hauszmann-terv kritikusai sokszor azzal érvelnek, hogy ezek mind múltba tekintő beruházások.
– Az elmúlt években nagyon sokat változott a véleményem e kérdésben. A Hauszmann-bizottság tulajdonképpen kudarcot vallott. Rengeteg ember került be, egy ideig szabadon beszélgettünk, majd az egész adminsztratívvá vált, és szép lassan feloszlott. Bár a párbeszéd klikkek harcává vált, mégis hasznos volt ez az időszak. Kiderült, ki miként látja a Szent György tér jövőjét. Sokan az „eredeti” állapothoz térnének vissza, vannak viszont, akik ezt semleges építészeti eszközökkel inkább felülírnák.
Úgy gondolom, a karmelita kolostor és kápolna mellett a Dísz tér felőli üres telken felépült új irodaházunk bizonyítja, lehet a történelmi tisztelet és a korszerű elvárás között átmenetet teremteni. Amikor az új Nemzeti Galéria pályázatán a Szent György térre képzeltem el az épületet, akkor meg akartam mutatni, hogy egy viszonylag szolid, súlyos, de a történeti építészetre utaló mai házzal is lehetne új értelmet adni a nyugati térfalnak. Most nem ezt a gondolatot követik, már sokadik pillanata ez a Szent György tér átalakítási tervének, és lesz még több is.
Engem most sokkal jobban érdekel, hogy Budapest akkor lenne boldog, ha elkezdenénk lelkiismeretesen foglalkozni a közterekkel.
Születtek ugyan kezdeményezések, de ez még nagyon kevés. A második világháború óta nem tudunk mit kezdeni a Szent György térrel, pedig ez a nemzet szakrális főtere. Itt zajlott a Mátyás–Holubár csata, itt fejezték le Hunyadi Lászlót, zsidóváros volt, majd a budai pasa lakott itt, de éltek ezen a helyen ferencesek és karmelek is. II. József türelmi rendelete után pedig itt építették fel az első magyar színházat, ahol a Brunswick testvérek meghívására még Beethoven is játszott. Nehezen lehet meghatározni, melyik kort kellene visszaépíteni a tér köré, de az biztos, hogy nem a zajnak kéne itt uralkodnia, hanem a csendnek, az egyszerűségnek, a tisztaságnak.
– Budapest létrejöttével kapcsolatban a spiritualitásról és a nagyvonalúságról szokott beszélni. A jelenleg folyó nagyberuházások meg tudnak felelni ennek a szellemiségnek?
– Nem, mert mohók vagyunk. A nagyberuházások jelentős része üzleti jellegű, ami mindig is jelen volt, és egyáltalán nem illeszthető be ebbe a sorba. De ott van a nagy léptékű középületek világa, amellyel tradíciót akarunk teremteni. A Liget-projekt például szembemegy ezzel a szellemiséggel. Több kollégámmal egyetértve úgy tűnik, a nyertes japán blöfftervekkel nehéz lesz ezt a kulturális kontinuitást bizonyítani.
Alaposan újratervezik a Liget-projektet | Magyar Hang
Az eredeti elképzelések alig megvalósíthatók, így a civilekkel való küzdelem épp kapóra jött a Városliget Zrt. számára, hogy időt nyerjenek.
Budapest múzeumi térképe, a gyűjtemények ethosza és rendje még nincs kitalálva, így tradícióteremtésről egyelőre nem beszélhetünk. Akkor lehet valódi múzeumnegyedet létrehozni, ha azok az intézmények, amelyek belekerülnek, a városlakók és a turisták számára vizuálisan is követhetőek. Egy ilyen kulturális térképen kell tisztázni, hogy a Hősök tere, a főváros civil központja és a Szent György tér, a „Magyar Akropolisz” között mi az a tiszta kulturális fonal, amit láttatni akarunk. Most a Liget-projekttel mintha ezt akarnánk megúszni.
Kételkedem benne, hogy ennyi kulturális vonatkozású nagyberuházás után a város képes lesz-e megőrizni azt a hangulatot, amely ma Budapestet jellemzi. Lássuk be, nem a kortárs építészetért szeretjük és szeretik a turisták a magyar fővárost. Budapest története a XIX. században gyökeredzik. Nagyon fiatal város, amit hihetetlen gyorsan, röpke négy évtized alatt tettek a térképre.
Királyi palota: lesz ugyan lovarda, de hol vannak a lovak? | Magyar Hang
A palotaegyüttes teljes rekonstrukciója a tervezett 200 milliárd forintból nem megoldható – véli több szakértő.
Elfelejtettük, hogy ennek az időszaknak az eredményeit kellene úgy ápolni, hogy ne sértsük meg a hagyományait. Ha pár évtized alatt át akarjuk írni, akkor elveszíthetjük Budapestet. Jó lenne a várost nemcsak materiális, hanem szellemi szinten is tervezni. A város struktúrája ezt a dömpinget nem fogja elbírni. Nem egészséges a városfejlődés, az okok között említhetem a posztkommunista építési kultúrát, az építési törvény rendezetlenségét, az urbanisztikai szakmai párbeszéd hiányát. Nem beszélve a zöldfelületekhez való viszonyunkról: fát kivágni középületért nagyon rossz üzenet. Kevés helyen engedik ma ezt meg Európában.
– Irodájukkal elnyerték a Dél-pesti Centrumkórház építését is. Teljesen más elvárásoknak kell ott megfelelni, mint a Müpa, a Nemzeti Táncszínház vagy a várbeli építkezések során.
– Egyre inkább kezdjük belátni, hogy a gyógyulás és a kultúra összefügg. A kórház tulajdonképpen kulturális intézmény, hisz a test kultúrájáról szól.
Az emberek elvesztették a testükkel való spirituális kapcsolatot. Nem vesszük észre, hogy a gyógyulásnak van egy szellemi és egy érzelmi vonatkozása is, amire nem fordít kellő figyelmet ma még az orvosi szakma.
Száz százalékig rábízzuk magunkat az orvostudományra, elvárjuk, hogy az orvosok a gyógyszerek segítségével minél hamarabb meggyógyítsanak minket. A kórháztervezés során nagyon összetett folyamatokat kell szem előtt tartani: egy ilyen intézményben naponta négyezer ember van jelen, virtuóz eszköztárra van szükség, hisz elképesztő mennyiségű embert kell kiszolgálni. A megelőzésre és a rekreációra legalább akkora figyelmet kell fordítani, mint a gyógyításra. A mi kórházfelfogásunkban ez a szemlélet átalakítja a materiális tereket, bekerül egy olyan szociális térsor, amely segíti ezt a fajta gyógyulást. Ebben a kórházban két hatalmas ölelő kar fogadja az embert – a zöld kampusz –, ez a kerengő a görög sztoákat idézi.
– A jelenlegi magyar egészségügy helyzetét figyelembe véve vannak jóval fontosabb szempontok.
– Természetesen, és innen nézve irreálisnak tűnhet, amit mondtam, mégis azt gondolom, hogy egy ilyen, több tízmilliárdos intézményt nem rövid időre építünk, nem zárhatjuk be öt év múlva. Itthon ugyan több kórházépítészeti hagyományt ma már gátnak látunk – ilyen a János kórház pavilonos kialakítása –, de mindez lehetővé teszi, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a zöldfelületre, ami szintén segíti a gyógyulást. A koncepciónk részeként a főbejárat tengelyében egy ökumenikus közösségi helyet alakítunk ki, itt lehet majd előadásokat hallgatni, író-olvasó találkozót, koncertet rendezni.
Hiszem, hogy a kórházban is meg kell adni az embereknek a mindennapi élet finom rezgéseit, a kultúrát.
Azt viszont, hogy az orvostársadalom miként fog élni ezzel a lehetőséggel, építészként nem tudom megjósolni. A legfontosabb, hogy megteremtsük a lehetőséget a kísérletezésre, arra hogy ez a fajta szemléletváltás, amire égető szükség van, a gyakorlatban is megvalósulhasson.
Zoboki Gábor 1963-ban született Budapesten. Ybl-díjas. Az interjúban említettek mellett jelenleg az Operaház felújításán is az ő irodája dolgozik.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/12. számban? Itt megnézheti!
