Pontosan emlékszem arra a csütörtöki késő délutánra. Álmos ügyelet volt a Magyar Nemzet Online-on, nem sok minden történt. A hír viszont, amivel Pion István kolléga futott be, megdöbbentett és felrázott mindenkit. És persze, az első szó ekkor is csak a hitetlenkedésé, az elutasításé volt. Az nem történhetett csak úgy meg, hogy az egyik legnagyobb magyar író… Persze tudni lehetett jó ideje, hogy Esterházy Péter beteg, és aggódva követtük is a fejleményeket az akkoriban létrehozott Péter, gyógyulj Facebook-oldalon. Amit hamarosan csak Péterre nevezték át. Esterházy nem gyógyult meg. Ma három éve, 2016. július 14-én halt meg.
– Rák, ez a jó kezdőszó – így indult Esterházy 2016-os kötete, a Hasnyálmirigynapló, ami a kórral való küzdelmet, annak mindennapjait tárta elénk. Elvezetve egészen a végszóig, ami aztán a halálhír után valóságos búcsúvá merevedett: „az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.” Arra viszont már korábbi szerkesztője, Körmendy Zsuzsanna figyelmeztetett egy 2017-es emlékkonferencián: pórul járhat, akinek megtetszik egy Esterházy-mondat eleje és vége, de a közepét kihagyja. Elvégre a szerzőnél mindennek rendelt helye volt, és ha néha el is vesztünk a gondolatfutamok szabad áramlásában, mégsem volt ott egy felesleges névelő, vessző sem. Ha valakinek, hát a Harmonia Caelestis szerkesztőjének pedig ezt elhihetjük.
De magunknak is, ha óvatosan a rövidebbekkel kezdünk, és elolvassuk mondjuk a Fuharosokat vagy A szív segédigéit. Előbbiben a kihagyásokból és elhallgatásokból rakhattuk össze magunkban a tragikus, balladisztikus történetet, megrendülve végül, amikor megértettük a nővérek drámáját. Ez a fajta értelmezési módszer pedig emlékeztethet minket arra, ahogy a Kádár-rendszer valóságát fejtettük meg: a hazugságain, a ki nem mondott igazságain, a félelelmeken és a beletörődéseken keresztül. Elég hamar átlátta Esterházy, hogyan mennek a dolgok, és iróniával, stílussal, eleganciával leplezte le a kor egyszerűségét, kulturálatlanságát. Ha a megrázó Fuharosok és a szeretetről tanító A szív segédigéi után nagyobb falatokra is készen állunk, belevethetjük hát magunkat a Termelési regénybe és a Kis magyar pornográfiába. Nyelvi nagyszerűségükkel mutatták meg a kommunistának mondott rendszer kisszerűségét, a „hülyeséget, amiben eltelt az életünk”, hogy Orbán Ottó nagyszerű versét, A létező szocializmusról címűt idézzük.
Pedig nemcsak bosszankodhattunk a méltatlanságokon, valódi drámákból bőven kijutott a rendszerben, ami ha nevetséges is volt, de ott ártott, ahol csak tudott. Ha véget is ért a Harmonia Caelestisszel a XX. század, azért csak visszatért a Javított kiadásra, hogy a ki nem beszélt ügynökmúltról, családi traumákról és a megbocsátás lehetőségeiről beszéljen nekünk. A megbocsátásról, amihez egyáltalán az is kell, hogy tudjunk róla, mikor, mi történt. Hogy amit elképzeltünk magunkban, az mutat-e átfedést a valósággal, vagy csak a teremtő képzelet megviccelt bennünket is. De hát épp Esterházytól tudjuk azt is: kutyanehéz úgy hazudni, ha nem ismerjük az igazságot.
És voltak persze, akik nemcsak a mondatok közepét, de elejét, végét se olvasták, csak megragadtak néhány jól kiemelhető és félreértelmezhető politikai állításnál, azokat fordítva szembe a szerzővel. Nem is sejtve, hogy ezzel csak magukat fosztják meg a XX. század második felének (és a XXI. elejének) egyik legnagyszerűbb magyar életművétől. Az íróétól, aki úgy volt egy kicsit Camus, egy kicsit Wittgenstein és Danilo Kis, Hajnóczy Péter és Blaise Pascal, arisztokrata és futballkedvelő, posztmodern és publicista, hogy mindvégig hamisítatlanul Esterházy maradt.
