Toy Story 4: játékok a teljes idegösszeomlás szélén

Tagadhatatlan, hogy nincs könnyű helyzetben a Pixar, amikor a Toy Story-szériát igyekszik új élettel megtölteni. Mostanra a szóba jöhető helyszínek köre is egyre jobban szűkül. Már az 1995-ös első részben kihozták kedvenceinket a békés családi fészekből, azóta pedig kerültek játékgyűjtő karmai közé, de próbálták folytatni egy óvodában is. Ezúttal a harcok helyszíne egy régiségkereskedés, valamint egy vidámpark, és ismét megtudhatjuk, mekkora stresszt jelent a műanyag figurák számára, amikor egy csapat óvodás lerohanja őket.

Amikor 2010-re bejelentették a Toy Story harmadik részének érkezését, sokan azt gondolták, a Disneyvel való összeolvadás után pár évvel annyira kifogyott a kreatív lendület, hogy jobbnak látják visszatérni a stúdió első nagy sikeréhez. Persze, ott volt már a második epizód is, ami hamar követte az elsőt, de eközben olyan eredeti és kimagasló alkotásokat mutattak be, mint az Egy bogár élete, a Szörny Rt., a Némó nyomában, A hihetetlen család, vagy már az egeres cégbe való olvadás után a L'ecsó és a WALL-E. A 2010-es évek viszont már itt is a folytatásokról szólnak, a Verdák 2. (és 3.), a Szenilla nyomában és A hihetetlen család 2. után pedig miért ne érkezett volna egy Toy Story 4.? A színvonallal a legtöbb esetben gond sem igazán lehetett, még ha az ötletességre és újításra szomjazó nézők leginkább csak az Agymanókkal vigasztalódhattak. A Játékháború újabb felvonását pedig rendezőként utóbbi forgatókönyvese, Josh Cooley vezényelte, szóval nagyon aggódni sem volt okunk.

Csak az eredetiség, az ne hiányozna fájóan. És nem is arról van szó, hogy a közkedvelt barátokat, tehát Woody seriffet, Buzz űrhajóst vagy Jessie tehenészlányt ne zártuk volna annyira a szívünkbe, hogy ne vinnének el még akár három-négy új részt is a hátukon. Sőt, igazából akadnak bőven olyan figurák, akiket megkedveltünk, de mostanra fájóan háttérbe szorultak. Köztük említhetjük például a barátságos Rexet, Slinky kutyát vagy a zsörtölődő Krumplifej uraságot, hát még a neki örök hálát fogadó kis űrlényeket. Már a Toy Story 3.-ben felbukkanó Ken és az engesztelhetetlen Macó sem volt ránk nagy hatással, ahogy a most megjelenő játékok sem valami különösen izgalmas formák.

A régiségkereskedésben felbukkanó Gabby Gabby és Duke de Bumm a csontig rágott karakterek: annyira vágytak egy gyerekbarátra, hogy agyukra ment a magány, kinek kicsit pszichopata, kinek viccesen őrült módon. Talán a némi gyurmával és szövettel játékká formált evőeszköz, Villi jeleníti meg legjobban a Pixarnál megjelenő alkotói válságot. Az öntudatra ébredő, ám továbbra is a szemét felé igyekvő műanyag villa kicsit butácska, de azért jószívű barát lesz, még ha ennek az egésznek túl sok értelme nincs is. Ha csak az nem, hogy a műanyagmentes háború kellős közepén megpróbálják rábírni a gyerekeket, hogy az egyszer használatos hulladékot semmiképp se dobják ki, inkább neveljék fel szeretetben. Még a legszórakoztatóbbnak a friss kaland vicces játékai, a vidámparki nyereményként lőhető Kacsa és Nyuszi bizonyulnak, akiket bár fűt a harci kedv, de a légynek se tudnának ártani.

A lényeg viszont most is ugyanaz, amit ezerszer elmeséltek már nekünk. Jelesül, hogy az évek szaladnak, a gyerekek felnőnek, a játékok pedig folyamatos egzisztenciális válságban vannak a bizonytalan jövő miatt. Újra szerető gazdát kapnak? Esetleg elveszett játékok lesznek, és akkor jajj nekik? Olyanná válhatnak, mint a folyamatosan megismert új szereplők, akik ábrándozva idézik fel a régmúltat, mikor még őket is szerette egy tündéri kisgyermek. A sorozat többnyire azt sugallja, hogy ennél nincs szebb és boldogítóbb, de most megpróbálkoznak azzal az üzenettel is, hogy a gyerekmentes boldogság elérhető. Ami közel 25 évvel a karakterek megismerése után még rendben lévőnek is tűnik, na de egyébként mi a valódi értelme, ha játékfigurákról beszélünk? Az egyik legviccesebb szövegek, amikre az interneten bukkanhatunk, a Toy Story-sorozatot marxista nézőpontból elemző írások. Legalább örülhetnek azok, akik még az animációs gyerekfilmekben is ideológiát keresnek. Elvégre most már nemcsak annyit állít a mese, hogy valakit mindenképp szolgálni kell!

Mindez viszont mellékes lenne, ha pörögnének a jó dumák és szórakoztató helyzetek, mint a széria elején. „Megmentetted az életünket, örök hála neked!” „– Használd a fejed! – De én nem akarom a fejemet használni!” „A végtelenbe, és tovább!” Rex dínó megzabolázza magát, Krumplifej uraság pedig megint elveszti egy testrészét. Sorolhatnánk még bőven, mit adott nekünk John Lasseter, Peter Docter, Andrew Stanton és többi alkotótársa, de talán mindezzel a legtöbben már rég tisztában vannak. Az új részből viszont nagyon semmi hasonló nem emelhető ki, a forgatókönyv pedig talán minden korábbinál sziruposabb, viszont kevesebb valódi érzelem van mögötte. Hiszen mit lehet még azok után mesélni, hogy Andy felnőtt, már az új gazda, Bonnie is iskolába megy, és annyiféle különböző figurát ismertünk meg, hogy most már egy műanyag villát kell játékba hozni? Próbálkozásnak nem rossz a belső hang, amire Buzz próbál hallgatni, de már ez is messze van attól, amikor még valódi űrharcosnak képzelte magát, Woodyt pedig cowboynak.

Bár a fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy a Toy Story 4. kudarc, de valójában erről még sincs szó. A Disney/Pixar továbbra is van annyira profi, hogy az események pörögnek, a megkedvelt szereplők hozzák formájukat, és végül az elvárt szívmelengető lezárást is megkapjuk. Kiszámítható szerethetőség, garantált szórakozás. A sikert biztosra vehetjük, szóval nem érdemes az összes zsebkendőt elhasználni, lesz ebből még ötödik rész is.

Toy Story 4, amerikai animációs kalandfilm, vígjáték, 89 perc, 2019