Éter című filmjével érkezett Budapestre a lengyel film 80 éves mestere, Krzysztof Zanussi. A május közepétől a mozikban látható film lengyel–magyar koprodukció, a Laokoon Filmgroup gyártásában készült, és a filmalap is támogatta. A Vágta és a Védőszínek rendezőjét a kommunista cenzúráról és Az ember tragédiájáról is kérdeztük.
– Madách Imre drámája, Az ember tragédiája ugrott be László Zsoltnak az Éter sztorija kapcsán. Olvasta a művet, hatott önre?
– Olvastam, még színpadra is próbáltam állítani néhány éve. De túl drága lett volna, nem tudtam végül megvalósítani. Igaz, ez még talán a nyolcvanas években volt. A magyar irodalomtörténet egyik leguniverzálisabb művéről van szó, amit valaha olvastam.
– De említhetjük Szabó István filmjét, a Klaus Mann művére épülő Mephistót is.
– Az övét is, igen, én viszont főleg Thomas Mannhoz nyúltam, az ő Doktor Faustus című műve izgatott elsősorban. A Redl ezredesre viszont tettem utalást, ha már Szabóról beszélünk. Elég csak az Éter öngyilkossági jelenetét említenünk. De Bulgakovtól A Mester és Margarita is fontos. Az örökkévalóság mércéje annyira más, mint amit megszokhattunk a hétköznapokban. Egyetlen kis jócselekedet, ami egy ima formájában jelenik meg, megváltoztathat mindent.
– Említette, hogy korai fizikatanulmányai lenyűgözték önt, a tudomány viszont veszélyes tud lenni, ha a vallás helyébe lép. A fizika mennyire enged teret az etikának?
– A fizika maga nem az etikával foglalkozik, sokkal inkább az igazsággal. Ami, a jósághoz és szépséghez hasonlóan, fontos szerepet kaphat számunkra. De a fizikának csak az igazságra kell figyelnie. És arra, hogy konzisztens maradjon. A probléma a tudomány esetében azzal van, ha kivetítik oda is, ahova valójában nem való. A tudománynak a materiális világ dolgaival kell foglalkoznia. Amikor viszont a tudomány azt ígérte, hogy megoldja minden problémánkat, akkor elbukott. Mert a tudomány nem vezethet el a boldogsághoz. Korlátozott a hatalma, ahogy minden másnak, a vallásnak is.
– Mi lehet a fő üzenete az Éternek a XXI. századi ember számára?
– Elsőként is az, hogy ne higgyünk az érzékeinknek. Ne gondoljuk, hogy a földi világ az egyetlen, ami létezik. Mert van mögötte egy spirituális világ is, ami ugyanúgy igaz, ha másféle módon is. A dolgok nem feltétlenül azok, amiknek látszanak. Létezhetnek párhuzamos világok, párhuzamos univerzumok is – biztosat nem tudunk mondani. A világ sokkal rejtélyesebb lehet, mint gondolnánk. És fontos a gonoszról is beszélnünk, amiről sokszor téves elképzeléseink vannak. Egy dinamikus erőt jelent, és nem a jóság hiányát. Ezért létezhettek a koncentrációs táborok, a Gulág, ezért lehet annyi erőszak és elnyomás. A gonosz banalitásáról írt Hannah Arendt az Eichmann Jeruzsálemben című kötetben, pedig ez a banalitás csak Eichmannra vonatkozott. Nem magára a gonoszságra. A gonosz nem banális, sokkal inkább kozmikus, ami a pusztításra tör. Ez az, amiért félek a gonosztól, mert valóságos.
– Az emberek azt gondolnák, hogy nem az?
– Azt hiszik, hogy minden a körülmények függvénye. Ha valami gonoszat teszel, az más problémákra vezethető vissza, arra, hogy nem szeretnek eléggé, vagy épp a társadalom bizonyos gondjaira. Pedig a gonoszság egy tudatos választás, nem csak úgy megtörténik.
– Többek között Max von Sydow-hoz hasonlította László Zsoltot, amikor felmerült, hogy miért őt választotta az Éter egyik szerepére.
– Lenyűgözött, ahogy Ingmar Bergmann-nál játszott, ezért is szerettem volna vele dolgozni. Ez össze is jött a Csendes érintéssel. Nagyon jó volt az együttműködés vele. László Zsolt pedig őt juttatta eszembe. Sokakkal akartam már együtt dolgozni, és volt, hogy nem jött össze. Két remek színész jut itt eszembe, Anthony Quinn és Jeanne Moreau. Mindkettejüket szerettem volna a Csendes érintésbe, és Quinn már igent is mondott. De épp brit pénzből készült a filmem, és problémába ütközött, hogy más nemzetiségű színésszel forgassak. Skandináv színészt javasoltak, így jött Max von Sydow, aki persze ugyanolyan nagyszerű volt. De mindig felmerül a kérdés, hogy miben kell kompromisszumot kötni, és mikor nemet mondani. Sokszor nem könnyű rendezni, ezt tapasztalhatta Bergman is. Szinte utálták Svédországban, kénytelen is volt Németországba költözni. Semmiféle adócsalást nem követett el, mégis megtámadták, és még börtönbe is küldték volna sokan. Fiatal filmesek, akik féltékenyek voltak rá, és kiabálták, hogy ne adjanak több pénzt neki.
– Andrzej Wajda klasszikus filmjével, az Ártatlan varázslókkal indult a Lengyel Filmtavasz, amin az Étert is bemutatták. Wajdát szintén az emberi viszonyok, a pszichológiai motivációk izgatták, mint ahogy önt is számos filmjében.
– Nagyon fontos a pszichológiai motiváció, igen. De az Ártatlan varázslók esetében az is, hogy a sztálinizmus után forgatták, így eleve kihívás volt egy ennyire intim történetet készíteni. A cenzorok le is sújtottak természetesen. Értetlenkedtek, hogy miről szól egyáltalán ez a film? Burzsoá mozinak tartották.
– A cenzúrával meggyűlt önnek is a baja, olyannyira, hogy komplett filmterveket is félberakott. A Vágta például csak 96-ban készülhetett el.
– Igen, hiszen a kommunizmus alatt elképzelhetetlen lett volna, hogy kihozzam. Akkor ezzel mindannyiunknak szembesülnünk kellett. Wajdának éppúgy. Láttam például az Ártatlan varázslókból kivágott jeleneteket. Volt például egy, amikor a fiatalember egy temető mellett megy el, ahol valaki azt panaszolja, hogy hazugságokat véstek fel emberek sírköveire. Antikommunista halottakat állítottak be kommunista hősöknek.
– Ma mennyire van meg a szabadság? Mennyire beszélhetnek szabadon a dolgokról?
– A szabadság megvan, de a veszélyek továbbra is léteznek. Nemrég például a Varsói Nemzeti Múzeumban szerettek volna cenzúrázni egy videót, Natalia LL 1973-as munkáját, amelyen épp két banánt készül a szájába venni. Aztán a kormány hirtelen visszatáncolt, és ragaszkodott ahhoz, hogy dehogy szeretnének cenzúrát.
– De olykor filmek körül is kisebb balhé alakul ki. Vehetjük csak az egyház vitatott ügyeiről szóló Klert.
– Valódi botránynak nem nevezném, de azért vita alakult ki a filmről. Tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik a filmnek juttatott támogatásról döntött, emiatt pedig egyesek dühösek is voltak rám. Én inkább büszke vagyok rá, hogy támogathattam. Még úgy is, hogy katolikus vagyok. Valóban, offenzív volt az egyházzal szemben, de nem a hívőkkel szemben. Az egyház is küzd azért, hogy megtalálja a szerepét napjaink társadalmában. De ugyanez volt már a reformáció alatt is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!
