Bátran állítható, nemcsak Európai, de világ viszonylatban is egyedülálló művészet történeti gyűjteménye van a madridi Prado múzeumnak. Pedig több mint két évszázaddal ezelőtt III. Károly teljesen más céllal alapította meg az intézményt.
Az uralkodó a felvilágosodás és a tudományos fejlődés nagyságát hirdető természettudományi múzeumot álmodott meg, az épület tervezésére a 1780-as években kérte fel Juan de Villanuevát. A franciák elleni szabadságharc miatt a múzeum építése azonban csak jóval később, III. Károly unokája regnálása idején, 1811-ben fejeződött be. VII. Ferdinánd azonban nem kívánta folytatni, amit nagyapja elkezdett: a tudományos élet támogatása helyett családja művészeti gyűjteményét szerette volna a termekben viszontlátni.
Az udvari képtár, a Museo Real de Pintura y Escultura a királyi gyűjteményből kiválasztott 311 kép kiállításával nyílt meg végül 1819-ben. Az eltelt két évszázad alatt a kollekció óriásira duzzadt, a jelenleg számon tartott 35 ezer darabos műtárgyegyüttesből több mint nyolcezer festményt őriznek itt, ezt egészíti ki egy XVI– XVII. századi francia iparművészeti anyag, egy hétszáz darabos szobor- s egy „szerényebb” grafikai gyűjtemény. Érdekes adalék, hogy a múzeum az államosítást megelőző időkben egy héten csak egyszer nyitott ki, a látogatáshoz pedig udvari engedélyre volt szükség.
Az Escorialból átkerült képzőművészeti anyagot az 1830-as években jelentős egyházművészeti gyűjteménnyel bővítették, melyet az országban élő szerzetesrendektől koboztak el, később, a századfordulón kiemelkedő értékű magánadományokkal gazdagodhatott a múzeum, a huszadik század viharai azonban az intézményt sem kerülték el. Az 1930-as évek polgárháborús viszonyai miatt a műkincsek jelentős részét Genfbe kellett menekíteni, s csak Franco hatalomra kerülését követően térhettek vissza a múzeumba. A klasszikusokat őrző képtár felbecsülhetetlen anyagi és eszmei értékkel bír. A gyűjtemény hazai része bemutatja a spanyol festészet alakulását a korai „primitívek” táblaképeitől kezdve Ribera, Zurbarán, Murillo ibériai mesterhármasáig. De itt függ az udvari festő, El Greco harmincnégy festménye, köztük a Feltámadás, a Szentháromság és a Pásztorok imádása is. Michel Foucault, huszadik századi gondolkodó és filozófus A szavak és a dolgok című könyvében fejtegette, hogy Velázquez Udvarhölgyek (Las meninas) című képe miképp nyitott új korszakot a festészetben. A rejtélyes festmény témája a mai napig vitatott, s csak egy a spanyol remekművek sorában. A királyi udvart megörökítő Goya-alkotások közül kiemelkedik az az abszurd humorral teli darab, amelyen IV. Károly a családja körében jelenik meg.
A Prado megnyitásával egy időben kerülhettek a madridi Quinta del Sordo (Süketek háza) falára azok a horrorisztikus festmények, amelyeket Goyának tulajdonítanak. A fekete festményeket – ahogy a művészettörténészek hivatkoznak a sorozatra – ötven évvel a művész halála után fedezte fel a házat megvásároló Frédéric Émile d’Erlanger báró, aki, hogy megmentse a pusztulástól a műveket, felkérte Salvador Martínez Cubellst, hogy másolja át őket vászonra. Az olajképeket először az 1878-as párizsi világkiállítás spanyol pavilonjában állították ki, onnan kerültek a Prado gyűjteményébe, ahol ma is láthatók. A nyomasztó és bestiális erejű sorozatban démonokkal küzdő emberek, egymással kegyetlenkedő parasztok jelennek meg, de visszatérő motívum a fekete kecske és a boszorkányszombat.
A sorozat legborzalmasabb darabján Szaturnusz elvetemült, állatias módon tépi darabokra saját gyermekét, de hátborzongató a félig homokba süllyedt magányos kutya portréja is: szemében a halál biztos tudata tükröződik. A spanyolok mellett az egyetemes művészettörténet legkiemelkedőbb alkotásaival találkozhatunk a madridi múzeumban: megbabonázó erejű Dürer fehér kesztyűs önarcképe, letaglózó Hieronymus Bosch szürreális triptichonja, A földi gyönyörök kertje, illetve egy másik zseniális alkotása, A királyok imádása. Itt találjuk Raffaello Vizitációját, a Tiziano által V. Károly német–római császár megrendelésére festett Ecce homót, vagy A halál diadala című képet id. Pieter Bruegheltől. De a Prado őrzi Tintoretto nagyalakú vásznait is, amelyeket még Velázquez választott ki IV. Fülöp számára Itáliában, ahová Rubens hatására látogatott el. Tintoretto mellett a legnagyobbak, Fra Angelico, Mantegna, Botticelli, Tiziano, Veronese, Raffaello és Caravaggio művei segítségével pedig az itáliai festészet alakulása is nyomon követhető.
Madrid művészettörténeti szempontból azonban nem csak a trecentótól Goya haláláig terjedő klasszikus gyűjtemény miatt megkerülhetetlen. Sokan a művészet aranyháromszögeként hivatkoznak a spanyol főváros e szegletére. Közel három évtizeddel ezelőtt két olyan gyűjtemény kapott otthont a Pradóhoz közel, amelyet végiglátogatva teljes képet kaphatunk az egyetemes művészettörténet alakulásáról egészen napjainkig. A spanyol állam az 1990-es évek elején vásárolta meg és helyezte el a Villahermosa palotában a nagypolgári Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza gyűjteményét, amelynek fókusza a modernizmus, míg egy múlt századi kórházi épületben jött létre a korábbi királynéról elnevezett Reina Sofía, az a XX. századi művészeti központ, amely főként a második világháború utáni tendenciákat mutatja be. A Thyssen–Bornemisza -képtár anyaga ugyan visszanyúlik a kora reneszánszig, de a súlypont a XIX–XX. századi állomány, amelyben az impresszionisták mellett az észak-amerikai tájképek, a német expresszionista megnyilvánulások, az avantgárd villanások is jelen vannak. Van Gogh, Gauguin, Cézanne posztimpresszionista művei mellett Munch, Kokoschka és Schiele vezet át a modernizmusba egészen a Neue Sachlichkeit, az új tárgyiasság alkotásaiig. Gris és Picasso kubista képeit Mondrian ellenpontozza, az orosz konstruktivisták mellett pedig megjelenik Moholy-Nagy és Huszár Vilmos. Picasso Harlequin tükörrel-je határozza meg a két világháború közötti modernizmust, amelyet felülírnak Dalí, Tanguy és Magritte szürrealista látomásai, a realista amerikaiakat, mint Andrew Wyeth vagy Edward Hopper pedig Lucien Freud és Francis Bacon teszik zárójelbe.
A Reina Sofía központ alapvetően már a nehezebben befogadható kortársakra koncentrál, de a múzeum központi darabja a XX. századi spanyol történelem nagy tragédiáját megörökítő mestermű, a közel nyolcméteres Guernica – ha Madridban jár az ember, mindenképp látni kell. A polgárháborúra reflektáló művet a köztársaságpárti oldal rendelte meg a Párizsban élő Picassótól, aki a kép üzenetét háborúellenesre szerette volna hangolni, de politikai nyomásra Guernica városának bombázását kellett megjelenítenie. A műalkotást az 1937-es Párizsi Nemzetközi Művészeti Kiállításon állították ki először, onnét indult el két évtizedes amerikai „turnéjára”. A nagy méretű, tekercselve szállított festmény azonban nem bírta a megpróbáltatásokat, számos sérülés érte, egyszer graffitivel próbálták meg tönkretenni, valamint egy durva restaurálási hiba is rontott a minőségén. A kép végül, Picasso kérésére, csak Franco halála után, 1981-ben kerülhetett a spanyol állam tulajdonába. Akkor a Prado múzeumhoz tartozó épületben, a Casón del Buen Retiróban bomba- és golyóálló üveggel védve mutatták be, egy év alatt közel egymillióan keresték fel. Onnét 1992-ben szállították át végleges helyére, a Reina Sofíába, ahol történelmi kontextusba helyezve, fi lmhíradók, korabeli fotográfi ák segítségével mutatják be a festmény szomorú történetét.
