Dicsérő jelzőkként legszívesebben azokat a neveket adják maguknak, amelyekkel szidalmazták őket, és ez mindig is a legbiztosabb módszer volt az ócsárlás hatástalanítására. Cinikus büszkeséggel tehát kávéházi forradalmároknak és rossz nevelést kapott embereknek nevezik magukat. Még a „le snobisme de la Folie”, az őrület sznobizmusa is a programjukban áll. Emellett komolyabb hangsúllyal „a félálom poézise”, a dolgok megfordítása, összezavarása, a külső világ eltorzítása, a radikális bolondozás anélkül, hogy mulatságossá akarnának válni; azután, különösen kiemelve, az „exhibicionizmus”, ami azt jelenti, őszinteség mindenáron, a beismerés tekintetében olyan magas szintre jutva, ahol már szégyentelenségnek látszik. (…) Irányzatuk a német romantikához éppen annyira közel áll, mint a dadaizmushoz, amit átéltünk; ezenkívül viszont a pszichoanalízishez is. Achim von Arnim egyike kedvenc szerzőiknek; de persze olvastak Freudot is. Fantáziaviláguk ismer minden komplexust, úgy zsonglőrködik velük, mint vidám mesemotívumokkal – így jellemezte Klaus Mann 1929-es írásában a szürrealistákat.
A „fekete csütörtök” mellett válságokban és konfliktusokban gazdag év volt ez a szürrealisták számára: ekkor mutatták be Salvador Dalí és Luis Buñuel nagy botrányt kavart alkotását, az Andalúziai kutyát, ebben az évben készült Max Ernst híres, Százfejű – vagy a Fej nélküli – asszony című kollázsregénye, ez idő tájt fogalmazta meg André Breton a második szürrealista kiáltványát, napvilágot láttak Walter Benjaminnak és Klaus Mann-nak a mozgalom nemzetközi terjeszkedéséről tanúskodó cikkei, de a mozgalom tagjai közötti ellentétek is ebben az esztendőben éleződtek ki.
Ezek a történések az 1924-ben indult szürrealizmus újragondolását eredményezték. „Csetepaték, Felkavaró tárgyak, Fantasztikus festészet, Félálomban keletkezett költészet, Neveletlenség, Kávéházi forradalmárok, Az őrület sznobériája, Automatikus írás, Keményvonalas antiklerikalizmus, Német fegyelem, Exhibicionalizmus, A poén nélküli viccek” Így definiálták a Variétés című lapban a szürrealizmust, amelynek működését a politika mételyezte meg, még ha rövid időre is.
André Breton, aki elvakultan hitt abban, hogy az álom és a valóság egyszer valamilyen tökéletes valóságfelettiségben képes összeolvadni, 1929- ben előírta a mozgalom tagjai számára a kommunista párttagságot, de az ideológiai kényszerzubbonyt a legtöbben nem kívánták magukra ölteni. Szabadságvágyuk, individualizmusuk sokkal erősebbnek bizonyult a totalitariánus tanok követésénél.
Saját szabályaik szerint akarták anarchizmusukat rendszerbe foglalni. Az exhibicionista művész mintapéldánya, Dalí, aki sokáig jó barátságot ápolt Bretonnal, erre az elvárásra a Részleges hallucináció. Jelenés: hat Lenin-fej a hangversenyzongorán című képével felelt. A mini Lenin-portrék, ahogy az Andalúziai kutyában megjelenő szamárfej is, a rothadást szimbolizálják. Dalí ezzel az úgynevezett „paranoia-kritikai” látásmóddal gazdagította a mozgalmat, melynek lényege a neurotikus, szexuális, szadista és mazochista gondolatok hallucináció szintjére való emelése. Az általa teremtett „romlás virágai”-val provokálni akarta a baloldalt és a felfuvalkodott középosztályt. Hasonló, de sokkal tisztább képi megfogalmazás jellemezte az ellentétek és ellentmondások dialektikájára különösen érzékeny belga René Magritte-et, aki ebben az időszakában fontos műveket alkotott, mint a kiállításon is látható A kettős titok vagy a Gyilkos égbolt.
A tudatalattival ellentétben a valóságra fókuszált a bretoni kommunista nyomás miatt a Georges Bataille köré szerveződő Documents című folyóirat művészgárdája. A maguk véres valóságában örökítették meg például a vágóhidak mindennapjait, de a testiséget is tabuk nélkül tárták a nagyközönség elé. Man Ray nemcsak a Mr. And Mrs. Woodman című, fabábukkal illusztrált sorozatával, de breviáriumában konkrét pornográf képekkel ábrázolta a szeretkezés mechanizmusát.
Ezeket az irányváltásokat igyekszik bemutatni a Magyar Nemzeti Galéria új időszaki tárlata, amely a párizsi Pompidou Központ utazó kiállításából áll össze. Sokkal inkább történeti áttekintésről van szó, mint jelentős képzőművészeti tárlatról: Dalí, Joan Miró, Magritte, Pablo Picasso és Alberto Giacometti egy-egy munkája inkább csupán bepillantást enged a mozgalom történetébe, különböző látásmódjaiba, mintsem annak elmélyült megismerését segíti.
A felsoroltak mellett a kiállítás hangsúlyt fektet a szürrealizmus előzményeire, a dadaizmus szerepére, hisz például Francis Picabia vagy Man Ray a dadaizmus radikálisan antikonformista világából csatlakoztak a mozgalomhoz. De ebben a szekcióban láthatók a metafizikus festő, Giorgio de Chirico képei is, őt a szürrealisták kezdetben mesterüknek tekintették, ahogy Ernst, Hans Arp, Yves Tanguy és Joan Miró is meghatározó szereplői voltak a szürrealizmus történetének.
A bomlás és rothadás újjászületést eredményezett: 1932-ben a szürrealista mozgalom meghódította a világot, kiállítást rendeztek New Yorkban, majd szürrealista csoportok alakultak Nagy-Britanniában, Svájcban, Csehszlovákiában, Japánban is. A második világháború azonban újabb radikális átalakulást követelt: mások mellett André Breton, Max Ernst, Salvador Dalí is Amerikában hozta létre az avantgárd művészeti központját.
A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben. Magyar Nemzeti Galéria. Látogatható október 20-áig. Kurátorok: Didier Ottinger, Marie Sarré, Kovács Anna Zsófia
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!
