Volt idő, amikor nagyon híres voltam, aztán másnap nem, aztán másnap már megint az. Így foglalta össze pénteki előadásában a karrierjét George Lazenby, aki az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatában című filmben formálta meg a 007-es ügynököt. Alakíthatta volna később is, csakhogy ő elmondása szerint úgy gondolta, ez a Bond-sztori már kifulladóban van, nem fogja hát megbánni, ha többet nem vállal.
Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ezt azért jó darabig sajnálta, de ma már inkább csak hálával tekint a karrierjére, amiben azért csak megesett például az is, hogy Bruce Lee-vel szelhette a hongkongi utcákat, nem sokkal annak 1973-as halála előtt. De ahogy csúszott le a hírességben, olykor trükkös megoldásokra is kényszerült. Egy ízben például egy londoni étteremben tájékoztatták arról, hogy sajnos nincs már hely. Visszahívta hát őket, és Cary Grant akcentusával foglalt asztalt, ami persze már sima ügy volt. Mikor megérkezett, közölte, hogy ő Grant úr vendége, majd távozáskor sajnálkozott, hogy a barátja mégsem tudott itt lenni.
James Bond és Árpád vezér Miskolcon | Magyar HangAzért Lazenby persze még így is világsztár, véleményét a nemzetközi sajtó rendre kikéri a legújabb Bondokról és a titkos ügynök körüli felhajtásról. Most pedig a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra érkezett a színész, hogy a szombati záróeseményen átvehesse a rendezvény életműdíját. Levetítették az épp ötvenéves Bond-filmet is, de a fesztiválon látható volt még az 1972-es Ki látta őt meghalni?, egy bájosan tipikus hetvenes évekbeli bűnügyi slasher Ennio Morricone zenéjével.
Ahogy a fesztivál két másik díszvendége, az Európai Mozi Nagykövete díjat átvevő Franco Nero és Vanessa Redgrave, úgy Lazenby is vonzotta a rajongókat, akadtak, akik még a pénteki mesterkurzust is dedikálásnak gondolták, és rögtön tömött sorokba rendeződtek egy aláírásért vagy közös képért. Életműdíjat nemcsak neki, de a Hódító Pelle Oscar-díjas rendezőjének, a dán Bille Augustnak is megítéltek.
Nero és Redgrave egyénként csütörtök este vették át elismerésüket, beszédeikben pedig kitértek a különböző etnikumú emberek közti együttélés fontosságára és a menekültek helyzetére is. Redgrave beszélt arról, hogy ott volt a 650 ezer gyermek között, akiket London német bombázása előtt kitelepítettek. Mint mondta, menekült volt a saját országában, azóta pedig vallja, hogy az üldözötteken segíteni kell.
A tömött soros jelenetek persze nem ismeretlenek gyakorlott CineFest-látogatók számára. Teltházzal mentek az ingyenes vetítések a Művészetek Háza nagytermében is, a kisebb befogadóképességű vetítőkbe pedig, ha nem sietett az ember, már biztosan nem fért be. Így maradhattunk le az idei közönségdíjas Kontroll nélkülről, Nora Fingscheidt Berlinalén debütált megrázó darabjáról. Az eddigi kritikák szerint egy kislány érzelmi hullámvasútjára válthatunk jegyet, már ha vannak elég erős idegeink hozzá.
Aggódni nagyon azért nem kell, hiszen a filmmel nyit majd a jövő heti Szemrevaló Filmfesztivál, novembertől pedig a mozik is műsorukra tűzik a megosztó drámát.
Szintén hatalmas volt az érdeklődés a Zukor Adolf-díjat, azaz a fesztivál nagydíját elnyerő A világítótorony iránt, még az utolsó napokban is kérdezték többen, hogy lesz-e ismétlővetítés a korábbiakon felül. Pedig nyomasztásnak épp Robert Eggers munkájában sem voltunk híján. Robert Pattinson és Willem Dafoe fekete-fehérben őrülnek bele a világítótorony fényének őrzésébe, a magányba, emlékeikbe, amik elől persze úgysem menekülhetnek. Olyan ez a film, mintha David Lynch találkozna Ingmar Bergmannal a Szépkilátás Hotelben. Akad pontos pszichológiai dráma, a két őr egyik pillanatban még összeölelkezve kurjongat részegen, a következőben viszont már gyűlölettel telve esik egymásnak. Mindezt olyan vad látomásokkal fűszerezve, amik a Twin Peaks-rendezőnek is dicséretére válnának. A film megkapta a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díját is.
A legnagyobb érdeklődés viszont valószínűleg a Magyarország által az Oscarra nevezett Akik maradtak bemutatóját kísérte. Tóth Barnabásnak ritkán volt eddig alkalma nagyjátékfilmet készíteni, a 2009-es Rózsaszín sajt óta épp tíz év telt el, azóta pedig inkább mesteri rövidfilmjeivel vétette észre magát.
Az Újratervezés a közösségi médiában lett nagy siker, a Van egy határ és Az elmenetel fesztiválkedvenc volt, a Gaspar Noé-féle Eksztázis előtt vetített Susotázs pedig majdnem szintén Oscar-jelölést ért. Az Akik maradtak nemzetközi premierje az amerikai Telluride Filmfesztiválon volt, jelentős érdeklődés mellett, a hazai bemutató pedig a CineFesten, hogy aztán a tévéfilmként indult produkció jövő héttel a mozikban is látható legyen.
A film egy poszt-világháborús, érzékeny és csendes dráma Hajduk Károly és Szőke Abigél főszereplésével, a középkorú férfi és a kamaszlány kibontakozó barátságára fókuszálva. Az F. Várkonyi Zsuzsa regényéből született film ismétlővetítése volt az, amit a második emeleti, kicsivel több mint száz fő befogadására alkalmas teremben tartottak, de a lépcsőkön át a földszintig kígyózott rá a sor. (Persze, az első lépcsőforduló után állók mind gondolhatták, hogy ők erre már nem fognak beférni.)
„Nem szeretem a semmitmondást, a köldöknézést, az üres pöffeszkedést" | Magyar HangA versenyprogram egyetlen magyar filmjének nyitóvetítése után felvonult a stáb is, Tóth Barnabás pedig kitért rá, hogy ez volt Rajk László egyik utolsó munkája díszlettervezőként. Rajk látta is még a kész filmet, a rendező elmondása szerint nagyon tetszett neki. Muhi Klára forgatókönyvesnek egyébként Szabó István Bizalomja jutott eszébe a filmről, a közönség egy tagjának pedig a Lolita, ami párhuzamként persze nem a legjobb, hiszen itt a valódi értelemben vett, szinte a végéig ártatlan barátságról van szó. Tóth kiemelte azt is, hogy a komédia világából jön, és jó érzés volt számára, hogy itt sokan nevettek a film közben, miközben az amerikai vetítéseken néma csendben ülték végig a humorosabb jeleneteket is.
Az Akik maradtakban valóban a szó jó értelmében vett barátságról van szó, persze annak időnkénti bonyodalmaival, félreértéseivel, érzelmi zavarodottságaival. Hajduk Károly minimalista játéka is kiemelésre érdemes, de a filmet kétségkívül Szőke Abigél viszi el a hátán. Az egyik percben még szemtelenül visszaszólogat, szertelenségével tüntet, a következőben már ő a leggyámoltalanabb teremtmény a világon – ahogy egy tinédzserhez az illik. Ennek tűpontos visszaadásáért minden elismerés megilleti a színésznőt, aki egyébként már A martfűi rémben is együtt játszott Hajdukkal.
A CineFest másik fontos magyar bemutatója a versenyprogramon kívül vetített Foglyok, a zsűriben részt vevő Deák Kristóf tévéfilmje volt. A premiert itt tartják, mozibemutató nem lesz, év végén a Duna TV-n adják majd a Rákosi-korszakban játszódó fekete komédiát. A valós történeten alapuló filmben ÁVO-sok szállnak meg egy békés családi otthont, majd akárki érkezik, mindenkit ott tartanak, hogy a kibontakozó káoszban persze senki ne tudja, mi az igazság, és megúszhatják-e végül az egészet. Tavaly interjúztunk már Deák Kristóffal és a főszerepet játszó Sodró Elizával a filmről.
A bemutató utáni közönségtalálkozón referenciaként az Isten hozta, őrnagy úr és Az ötödik pecsét hangzott el, de persze volt benne egy kicsi A tanú is. A rendezőt elmondása szerint azok tapasztalata érdekelte, akik alapvetően nem kerültek a rendszerrel összetűzésbe, megúszásra játszottak, de egy véletlen folytán mégis kénytelenek voltak szembenézni a diktatúra kegyetlenségével. „Azon gondolkozom, fogunk-e még nevetni az egészen” – hallhattuk a film egy pontján, Deák szerint pedig ez például szó szerinti idézet, valóban felidézte az idős asszony, aki a történetet mesélte el az alkotóknak. De a történeti levéltárban is utánanéztek az eseményeknek.
„Miért mindig azt képzeljük el, hogyan fordulhat rosszra minden?" | Magyar HangA történelmi háttér tehát azonos az Akik maradtakéval: itt is a világháború után vagyunk, és itt is a berendezkedő Rákosi-diktatúra nyomasztó légköre az, ami újbóli próbatétel elé állítja a szereplőket. A Foglyok viszont elsősorban fekete komédia, némi drámai felhanggal. A megtörtént eseten alapuló sztori szerint a Gaál családhoz ÁVO-sok állítanak be, de nem visznek el senkit, viszont akárki érkezik, legyen aggódó rokon, spicliskedő házmester vagy hatalmát bevetni kívánó bíró, mindenkit ott tartanak. A bizonytalanság pedig csak fokozódik: valóban lehet közük ahhoz a személyhez, akit keresnek?
A Foglyok középpontjában a Sodró Eliza által életre keltett (fél)testvér megingása, a rendszerben való elbizonytalanodása áll, amolyan Az ötödik pecsét-jelleggel, míg A tanú bizonyos poénok kapcsán juthat eszünkbe. (A kisnyilasból kommunista besúgóvá vedlő figura örök.) Igaz, talán a humor egy kicsit jobban üthetne, ez azért nem az a földcsapkodós kategória, mint Bacsó Péter komédiája volt. A szereplők viszont szinte egytől egyig kimagaslót nyújtanak, Sodró Eliza mellett főként Fekete Ernő, vagy a Szánthó Miklóssá maszkírozott Csőre Gábor, aki jól hozza a rendszer behízelgő modorú, s persze érzéketlen-cinikus hatalmi figuráját.
A CineNewWave díjat Füzes Dánieltől a Szokásjog kapta. A brutális sztori a futballultrák erőszakos világába kalauzol, a rövidfilm nem könnyű néznivaló. Korábban egyébként már írtunk róla. A legjobb kisjátékfilm Pedro Collantestől az Ato San Nen / Three Years More lett.
További díjak:
Pressburger Imre-díj – A fesztivál fődíja a legjobb filmnek: Monos (rendező: Alejandro Landes)
Dargay Attila-díj – A magyar animáció ifjú tehetsége: Hegyi Olivér
CineDocs-díj: Chris a svájci (rendező: Anja Kofmel)
Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének díja: Monos (rendező: Alejandro Landes)
A Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díja: Teherán: A szerelem városa (rendező: Ali Jaberansari)
