A Rutkai Bori Banda legutóbbi, Űrdöngölők című lemezével tavasszal elnyerte a Fonogram-díjat a legjobb gyereklemez kategóriában. A zenekar vezetőjével az óvodások morális kikezdhetetlenségéről és arról is beszélgettünk, milyen mélyszegénységben élő gyerekek előtt játszani.
– A Rutkai Bori Banda eddig három lemezét hallva egyértelmű: ez ugyan gyerekzene, hiányzik azonban belőle az a gügyögő hang, amely sok hasonló produkciót jellemez. Ez tudatos döntés?
– Rosszul vagyok a butított vagy buta gyerekzenétől. Magamra úgy emlékszem vissza, hogy elég értelmes óvodás voltam. Értelmes és – akkor még – bölcs. Próbálok ehhez az állapothoz visszatérni, mert jó állapot: nyitott, tiszta, morálisan kikezdhetetlen és kreatív. Emlékszem egy képre, ahogy az ovi kerítésén keresztül nézek ki az utcára és azt gondolom, hogy olyan művészetet szeretnék csinálni, ami tetszik az embereknek. Ez elég komoly elhatározás egy ötévestől. Akkor még azt gondoltam, hogy én vagyok a világ legjobb embere, aztán ettől az ideától eltorzított, eltávolított az élet, de ez a legjobb cél, amiért érdemes melózni.
– Hogy tapasztalja, a gyerekek értik a zenében, szövegben egyaránt komolyabb produkciót?
– A szöveg csak az egyik réteg, a másik a zsigeri táncolási inger. Ez pedig szinte mindenkiben megvan, a pár hetes, pár hónapos kicsiben is, aki ül az apukája, anyukája ölében, és együtt lüktet a zenével. Van, amikor már a dobbeállásunk alatt beindul a tánc. Aztán minél nagyobb és verbálisabb egy gyerkőc, annál inkább befogadja a szöveget is. A szülők elmondása szerint ez szuperül működik: a gyerekek, mint a szivacs, magukba szívják a mondatokat, és bőven akad egy-két olyan dalrészlet, ami később bekerül a családi nyelvhasználatba is.
– Ki írja a dalokat?
– Én. Viszont nem vagyok felkent zenész, kottát írni és olvasni nem tudok, ezért az a munkamenet, hogy a „szájjal írt” dalokat megmutatom a banda tagjainak, és együtt alakítjuk, hangszereljük őket.
– Világéletében éneklő ember volt?
– Igen, talán az a dalok forrása, amikor gyerekkoromban apuval vártunk a különböző BKV-járművekre – tujákra –, és közben járműváró nótákat improvizáltunk, néhányból később konkrét dal is született. Az egész család muzikális volt, nagyokat énekeltünk, táncoltunk, bohóckodtunk. A suliban is imádtam énekelni, de fel sem merült, hogy énekesnő legyek. Színésznő már inkább. Vannak a családban színész felmenők bőven. Végül mégis egy másik szerelmemnél, a filmezésnél kötöttem ki az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán.
– Említette a színész felmenőket. Ez a család az a Ruttkai család?
– Igen, csak mindenki máshogy írja a nevét. Éva a nagypapám testvére volt, de nagypapám, Ruttkai Ottó is színházi ember, színész és színházigazgató volt. A harmadik testvérük, Iván szintén, ő szerepelt például a Mese a 12 találatról című filmben is. Jól ismertem mindenkit, összejártunk vasárnapi meg ünnepi ebédekre. Éva lánya, Gábor Juli, a keresztanyám is ott volt, meg a nagymamám, Lóránd Hanna, ugyancsak színésznő, ő főzött, és körbeültük az asztalt, fókuszban dédanyámmal, aki bécsi lány volt, a legvegyesebb felmenőkkel. Mindenki sztorizott, vicceket mesélt, én pedig jó darabig egy szem gyerekként kivételezett helyzetben voltam. Kisvakondként kidugtam a fejem a nagyok között, és hallgattam a történeteket, a személyes történelmeket. Nagyon szerettem köztük lenni.
– A szülei is művészemberek?
– Apu titokban drámákat írt, anyunak is jelentek meg könyvei. Apu eredetileg informatikus-közgazdász, anyu pedagógus. Apuval például rengeteg szuper nyolcas filmet készítettünk. Gondolom, az ilyen irányú vonzódásom innen eredeztethető.
– Sokfelé fellépnek, sok gyerekkel találkoznak. Érzékelhető-e különbség a más társadalmi rétegben élő gyerekek között?
– A gyerekek általában nagyon nyitottak, és szomjazzák a játékot. De a mélyszegénységben élőknek nehezebb zenélni. Voltunk olyan céges rendezvényen, ahol az érezhetően nyomorúságos körülmények között élő alkalmazottak gyerekeinek játszottunk. A Sárkányjárgány című dalunknál mindig bemegyek a közönség közé, és a kezemen lévő horgolt sárkány kesztyűbábbal kicsit belekóstolok a kekszekbe, ropikba, amit a gyerekek a kezükben tartanak. Volt egy kislány, aki, amikor odaértem hozzá, ijedten húzta magához a felhalmozott szendvicseket, és félelemmel vegyes dühvel nézett rám.
Az életben maradás ösztöne, az örök éhség tükröződött a szemében, nem volt helye a játéknak. A szegénység mellett a legnagyobb kihívást az jelenti, társadalmi rétegtől függetlenül, hogy meg kell küzdenünk a kütyükkel és a műanyag világgal. Amikor egy rendezvényen van ugrálóvár, arcfestés, meg vagyunk mi, élő, kreatív anyagot előállító zenekar, akkor ott nehéz konkurálnunk a fogyasztói társadalom bálványaival.
– Korábban egy interjúban azt mondta, önnek, aki az 1970-es években nőtt fel, sok szempontból boldogabb gyerekkora volt, mint a mai gyerekeknek.
– A fentiek szempontjából mindenképpen. Egy gyerektáborokat tartó ismerősöm mesélte, hogy ma már szinte minden gyereknek van tabletje, azon játsszák a különböző játékokat, aztán amikor nagy nehezen kimennek focizni, és elesnek, egy picit felhorzsolják a térdüket, akkor azt óriási sebesülésként élik meg. Kevés az igazi fizikai konfrontáció, testtapasztalat. Aki túlságosan belemerül a virtuális világba, előbb-utóbb elmagányosodik. Jó, én is imádtam tévét nézni gyerekkoromban, és jól tudom, milyen hamar függővé tesz. Az internet és az okostelefon hatványozottan. Az akár elrabolhatja a kicsik gyerekkorát is. Szerencsére az ovisok általában még nem tartanak itt.
– Melyik korosztály inspirálja leginkább?
– A négy-öt évesek fantasztikus dolgokat mondanak. Nemrég egy Zorka nevű új kis haverinám megkérdezte: „Bori, te tudtad, hogy az angoloknak rövidebb a nyelvük?” Csak néztem rá, de aztán picit beszéltem magamban angolul, olyan nyelvhúzkodósan, és rájöttem, mire gondol. Ez a kislány nagyon emlékeztetett a tesómra, Zsófira, akinek a legemlékezetesebb bemondása az volt négyéves korában: „Isten pedig mi a fenét csinál? Szolgálja az embereket, csőbe állítja őket, és mesekönyveket olvas nekik.” Hát valahol itt vagyok az égiek és a gyerekek között félúton, közvetítőként.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!
