Nehéz rájönni, mi volt pontosan az alkotók célja a Gemini Mannel. Ugyan az akciófilm erényeként, nagy újításaként emlegetnek számos technikai megoldást, de ezek miatt még semmi keresnivalója nem lenne a mozikban. Ang Lee produkciója ugyanis nem annyira játékfilm, mint egy kétórás vizuális demonstráció, bemutatása mindannak, hova jutott el mára a számítógépes animáció.
A lehetőségek láthatóan csodásak: százhúsz képkockát rögzítettek másodpercenként, így az akció még hihetetlenebb fordulatszámon pörög, csak úgy úsznak egymásba a jelenetek. A klónsztoriban ráadásul rögtön két Will Smithszel találkozhatunk, miután az önmagát nyugdíjazni kívánó bérgyilkosra ráküldik fiatalabb kiadását. A filmsztár ezért is volt remek választás a Gemini Man főszerepére, miután évek-évtizedek óta nem fog rajta az idő. Ha felületesen nézzük a plakátot, még csak azt sem feltétlenül vesszük észre, hogy jelentősebb korkülönbség van a két Will között.
Az ifjabb változatot egyébként nem Smith játszotta, tehát nem arról van szó, hogy utólag fiatalították vissza a karaktert. A trónkövetelő bérgyilkos teljes egészében digitális módon jött létre, a színész fiatalkori alakításainak felhasználásával, ami kétségkívül rendkívüli teljesítmény. Mit jelenthet ez, tényleg megnyílik az út rég elhunyt színészek „visszahozására”, mint azt többen sejtetik? Vagy az etikai aggályok azért erősebbnek fognak bizonyulni? Ha csak a hologramkoncertek népszerűségét nézzük, nem nagyon bízhatunk benne, hogy a jó ízlés útját állja majd „új” Marilyn Monroe- és James Dean-filmeknek.
A filmben számítógép, a valóságban bungee-jumping teszi fiatallá Will Smith-t | Magyar HangA trükkök százai mellett viszont kellene valami tartalom is, hogy a Gemini Mannek akciófilmként legyen valamiféle létjogosultsága. Amit karakterek és sztori helyett kapunk, az elég kétségbeejtő: ezerszer látott panelek a megcsömörlött bérgyilkosról és az utolsó, nagy mészárlásról, ami után természetesen várnak a békés nyugdíjasévek. Mert hát mindig úgy van, hogy egy bizonyos pontig a világon mindenki a te fejedre pályázik, de ha sikerül leszedni a főellenséget, onnantól már nyugodtan járhatsz-kelhetsz. Utoljára talán az 1997-es Otthon, véres otthon hozta szórakoztatóan ezt a sztorit, de az is főleg Alan Arkin zseniális pszichológusa miatt. Smith sajnos nem egy Arkin, de nem is Cusack, bár a komédiázás neki is jól szokott menni, mikor épp jól választ szerepet.
Mindez már csak azért is sajnálatos, mert Ang Lee-nél azért nem ehhez szokhattunk. Még ha megosztó filmeket készített, azok is azért egy bizonyos szint felett voltak, beszéljünk épp a Pi életéről vagy a Billy Lynn hosszú, félidei sétájáról. Olyan filmek után pedig, mint a Tigris és sárkány vagy a Túl a barátságon, különösen érthetetlen ez a közhelyparádé. Miközben a cowboyos melegsztori egyik nagy pozitívuma az alakításokban rejlett, most Smithen túl a nevek megjegyzésével is gondunk lehet. A csúcsgonoszt alakító Clive Owen is parodisztikus, a filmben elhangzó drámai mondatok szintén. „Tudod, mikor vagyok a legboldogabb? Amikor a hasamon fekszem és célzok” – mondja például könnyek között Will Smith, már nem is emlékszem, hogy az idősebb vagy az ifjabb. Jó eséllyel mindkettő, miután a film egyik fő poénja, hogy a klónfiú ugyanolyan természetű lesz, mint az eredeti, sőt ugyanazokat az ételeket is szereti, ugyanattól érzi jól-rosszul magát, függetlenül neveltetéstől és bármitől. Hát nyilván. A forgatókönyvért egyébként részben a Trónok Harca írója, David Benioff felelt, aki remélhetőleg a már bejelentett Star Wars-projektjét nem ezen a színvonalon készül szállítani.
Az egyedüli pluszpontot azért kaphatja tőlünk a film, mert Budapesten forgatták, a fővárost bele is írva a sztoriba, így a Vajdahunyad várától a Hősök teréig bebarangolhatjuk az utcákat. Az ember meg csak felkapja a fejét arra, amikor Will Smith előtt felbukkan egy kijelzőn a Nagymező utca neve. Igaz, azért ez az örömünk is csak felszíni, mert a képeslapromantikán túl a Gemini Man képtelen valóban bármit is mondani a városról. Persze, az amerikai és ázsiai nézőket ez nem is fogja érdekelni.
