„A lassú és méltatlan életet akarom”

„Mikor az ész már kimondja azt
mit tudott a csontod és a véred
a zúzmara átterjed a szádra
a válladon egy hajszállal beéred.

És ököl lesz fázó tenyeredből
ujjadról a hólé lecsordul
Uramisten, de ritka is
ha egy mozdulat jóra fordul.”
(Pinczési Judit – Ököl lesz a tenyeredből)

Bár szeretnénk hinni, de az emlékezet mégsem úgy működik, hogy az arra érdemeseket megőrzi, míg a kevésbé méltók nevét tíz év múlva már senki sem ismeri. Politikusok és írók összevetésekor szokás arra hivatkozni: utóbbi könyvét még mindig forgatni fogják, amikor előbbi mondatait, akcióit már alig valaki tudja felidézni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, ahogy a szerzők közül sem feltétlenül azok maradnak fenn, akik a legmagasabb minőséget nyújtották, vagy korukban a legnépszerűbbek voltak. Baumgarten-díjat vehetett át Bohuniczky Szefi, Berde Mária, Telekes Béla vagy épp Fenyő László is. Hiába döntöttek a kor nagyjai, Babits Mihály és Schöpflin Aladár, ma mégsem igazán ismerjük őket. Nemcsak a kortárs olvasók érdeklődése, az ítészek elismerése és a irodalomtörténészek méltatása szükséges. Mindig van számos egyéb körülmény is, ami közrejátszik abban, hogy ki válhat az irodalmi arcképcsarnok részévé.

Pinczési Judit esetében például sokat számíthatott, hogy villanásnyi feltűnése a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára esett. Harmincnégy éves korában, 1982-ben halt meg, nem sokkal később pedig már a földrengésszerű történelmi átalakulás kötötte le mindenki figyelmét. Nem volt forradalmi múltja, a világháború után született, viszont a rendszerváltás forgatagában sem vállalhatott már szerepet. Nem mintha a XX. század diktatúráit ne szenvedte volna meg ő is. Apja, Pinczési Pál hamar elvált anyjától, és előbb a Szabad Népnél kötött ki, majd vált hálózati személlyé, és menetelt az MTI-nél feljebb a kommunista szamárlétrán. Az édesanya, Csizmadia Éva írónő visszaemlékezése szerint lányában gyerekként mély nyomott hagyott, amint az apa egy ávós barátja fegyvert fogott rájuk.

A költőnő műveiben ráadásul nagyon is jelen volt a történelem, még ha ma a szűk körű ismertség elsősorban a lélektani verseire korlátozódik. Vegyük csak a Dózsa György imája című költeményt, amiben így szólt: „Ne kívánd húsukat Uram / Ne vedd vérüket tiszta hóra / Emelhessék házaik / Nézzed szemük keserű csóva // Ha régi hitük összedőlt / Adj nékiek futásnyi hátrányt / S szemfedőmre orrlikat – / Akkor is érezzem a látványt.”

Egyik fontos hatásaként Rejtő Jenő Csontbrigádját nevezte meg a Rátkai Márton Klubban 1980. november 24-én. A Versek oltárába szöktem című, 2007-es kötetben olvashatjuk a költői est leiratát, benne Pinczési Judit vallomásával: „Ez a könyv egy munkatáborban játszódik, tulajdonképpen a náci haláltáboroknak az előképét festette le benne Rejtő Jenő. Ezek a szerencsétlen emberek annyira elvesztették már a személyiségüket, hogy még a nevüket is tárgyakról kapták. Ha nem is tetovált számokkal különböztették meg őket, de volt ember, akinek botja van, a fehérhajú, akinek lámpása van és így tovább. (…) El is gondolkoztam azon – lehet, hogy azért is hatott rám annyira ez a könyv –, ha nem is a munkatáborokban élünk, de annyira felfokozott a munkatempónk, nem tudom, hogy inkább nem mi is használati tárgyainkról kaphatnánk-e a nevünket, persze szelídebben, úgy, hogy az Ember, akinek bankbetétje van, az Ember, akinek három mellékállása van. És hogy elmondhatjuk-e magunkról, hogy én vagyok az Ember, akinek barátja van. Én mindig elmondhattam magamról, és leginkább ezt kívánom az élettől, hogy ezután is elmondhassam: Ember vagyok, akinek barátja van. Így szeretnék élni!”

Ami irodalmi útját illeti, Pinczési Judit nőként eleve nehezített pályán mozgott. Hiszen kortársai között ott volt Hervay Gizella, Beney Zsuzsa, Gutai Magda vagy épp Kemenczky Judit is, akiknek hiába adatott több idő, és hiába képviseltek ugyanúgy minőséget, kevéssé maradt fenn a nevük. (Talán Hervayé még a leginkább.) Mennyi esélye maradt a néhány kötetig jutó Pinczésinek? Ezt a tényezőt emelte ki megkeresésünkre a József Attila-díjas Tóth Erzsébet is, aki annak idején jó barátságot ápolt Pinczési Judittal. – Akkoriban még nehezebb volt nőként létezni a férfiak uralta társadalomban és költészetben, mint most. Az 1983-as Szép versekben például nyolcvanhárom költőből csak tíz volt nő – hívta fel rá a figyelmet, pedig szerinte nehezen hihető, hogy a nők ennyivel kevesebbek lennének költőként, mint a férfiak. Úgy látja, ma sem sokkal jobb a helyzet.

Neves támogatóknak eközben nem volt híján az 1947. október 1-jén, Debrecenben született Pinczési Judit. Már az egyetemen jelentős írói közeg vette körül – emlékezett vissza lapunknak Szkárosi Endre, aki a költőnőhöz hasonlóan az ELTE olasz szakán végzett. Valószínűsíti, hogy nem az olasz szakosság miatt ismerte meg, miután Pinczési fölötte járt legalább két évvel, hanem azért, mert az ELTE Alkotókörében találkoztak, amit akkor tanárként Koczkás Sándor vezetett. Olyanok voltak résztvevői ennek, mint Vámos Miklós, Szilágyi Ákos, Tarján Tamás vagy Csaplár Vilmos.

– Pinczési Judit finom hangú, érzékeny verseket írt, talán fordított is ezt-azt olaszból, sokszor láttuk egymást, mindig nagyon kedves és falfehér volt az arca. Kóros sápadtságnak mondják ezt, bennem is rögtön furcsa benyomást keltett, de megszoktam, nem kerestem az okát – mesélte. Ekkoriban az Egyetemi Lapok Alkotóköri Mellékletében volt módjuk megjelenni, és úgy emlékszik, Pinczési Juditnak minden alkalommal volt benne verse. Találkozásaik aztán az egyetem után ritkultak, és a költőnő betegségéről nem is tudott. Pinczési Judit édesanyja, Csizmadia Éva hívta őt később a halálhírrel, és emlékei szerint a temetésen is ott volt. – Édesanyjára is emlékszem, mennyire féltette őt – idézte fel már Tóth Erzsébet, aki szerint Pinczési Judit az egyik legszeretnivalóbb ember volt, akit ismert. – Érzékeny, bizonytalan, de nagyon tudott örülni is – tette hozzá. Csizmadia Éva később egyébként kétkötetes könyvet is írt lányáról A tiszavirág dala címmel.

Az Élet és Irodalom versrovat-vezetőjeként Alföldy Jenő adta le közlésre Pinczési Judit bemutatkozó verseit, mellettük Kálnoky László ajánló soraival. – Emlékezetem úgy őrizte meg, mint vonzó és szerény természetű fiatal hölgyet. A fiatal költők és olvasók között népszerűséget szerzett verseivel – mondta megkeresésünkre Alföldy. Pinczési Judit halála után aztán Túl korán című versével búcsúzott Kálnoky: „Mintha szakadék szélén állnál, tőlem egy karnyújtásnyira, / de álomba bénult kezem nem tud kinyúlni érted, / nem akadályozhatja meg a halálos lezuhanást.”

Kálnokyn túl pedig olyanok méltatták ekkoriban a költőnőt, mint a szintén fájdalmasan korán távozó Csengey Dénes vagy épp Szabó Magda. Az Abigél írója az 1983. október 20-ai emlékesten így búcsúzott: „Ha a titokzatos közegből, ahová a holtak kerülnek, idetévedne, aki emlékének visszaidézésére most összegyűltünk, s benyitna az ajtón, riadtan kilincsre csukná, aztán zavartan elosonna, és mérhetetlenül szégyellné magát, hogy megzavart valami ünnepséget. Ha valamelyikünk utána szaladna és azt mondhatná neki, megállj, miattad jött el ez a sok ember, miattad várnak a művészek arra, hogy elmondják helyetted a gondolataidat, szomorúan és hitetlenül nézne rá, valami olyat felelne csendesen: nem ártott soha senkinek, nem érdemli, hogy tréfáljanak vele.”

Szabó Magda elmondása szerint ismerte a költőt kislánykora óta, és úgy hitte, egyszer majd valóban elhangzik egy emlékbeszéd, csakhogy azt Pinczési Judit fogja mondani róla. Nagy Gáspár is fájdalmasan szólongatta barátját annak sírja felett: „Drága Jutka! Hitted volna-e, hogy a mi nemzedékünk is elindul?” Pedig Nagy is kitért rá, nem ezt várták. Pinczési Judit élni akart, folytatni akarta, ahogy korábbi hosszú betegsége után is új erőre kapott. „Maratoni sétánkon, a júliusi, sápadt kórházfolyosón nem erről volt szó, hanem a »maradni készülök« fölfokozott reményéről, elszántságáról, amikor még azt hittem – és hittük sokan, akik szerettünk –, hogy csak rajtad múlik. Ez volt a biztatásod: »erősebben ragaszkodom a világhoz, mikor visszatérek.«”

Fájdalmas ebből a szempontból Pinczési Judit interjúit, reményteljes megszólalásait olvasni. A Magyar Rádiónak például arról beszélt 1980. december 28-án, hogy pozitívan tekint az előtte álló évre, érkezik következő felnőtt verseskötete – a Lombja van a csöndnek –, és: „várok a következő évtől egy nagy szerelmet is.” Visszautasította, hogy a beteg ember gyűlölködőbbé vagy közömbösebbé válna, és a maga részéről úgy érezte, érzékenyebb lett a világ dolgai iránt. „Mindenről lekéshetünk, mert az ember halandó. Az ötéves gyereket is kell félteni, és ha lehet, akkor azt a luftballont abban a percben vegyük meg neki, amikor kívánja, ezért lehetőleg egy kicsit nagyobb szeretettel vegyük körül egymást, és nagyobb megértéssel.”

A gyerekverseket, prózát egyaránt jegyző, és a Lombja van a csöndnek kötettel búcsúzó szerző mégis egyre inkább érezte, nem jut sok idő számára. Szerette volna, de a sors nem volt kegyes hozzá. Versei megrendítő erővel tájékoztatnak erről az iszonyatos tudásról. Szabó Magda szavai szerint: „a veszély, a kockázat, a halál olyan természetes szavak Pinczési költészetében, mint egy biedermeier költőnél a virág vagy a holdsugár.” Tóth Erzsébet pedig így emlékezett lapunknak: – Szinte egyszerre indultunk a költői pályán, a nyolcvanas évek elején. Mindkettőnk kötetét Kormos István adta ki a Móra Kiadónál. Judit kötetének a címe Szelídített tenger volt, de úgy látszik, az ő rövidre szabott életében azt a tengernyi bánatot, amit ez a szép, törékeny nő magában hordott, nem sikerült megszelídíteni. Megborzongok, hogy még ő féltett engem a nekem ajánlott, Májustollú madarat című költeményében.

Hátrahagyott versei még a korábbiaknál is súlyosabb nyomot hagyhatnak az olvasóban. Nem véletlenül mondta megrendülten Kálnoky László is a Magyar Rádiónak adott 1982. szeptember 6-ai interjújában: utolsó három hónapjában, a betegség elhatalmasodásáig Pinczési szinte megszállottként dolgozott, és egész kötetre való verse született. „Hogy a halál árnyékában milyen magasra tudott korábbi önmaga fölé emelkedni, meg fogja látni az egész magyar irodalom, ha majd posztumusz kötete megjelenik” – ígérte Kálnoky. Hát, meg is láthatta mindenki. A hátrahagyottakból való a cikkünket nyitó költemény, ahogy a lenti záró vers is. És a Fázis szintén: „A legelső kívánság / jogán követelem, / halálom fürge / és méltányos legyen. // Az utolsó szó előtt / talán bevallhatom: // a lassú és méltatlan / életet akarom.”

Az 1982-es Szép versekben már keretben láthattuk az augusztus 12-én, 37 éve elhunyt költő nevét. Ma még mindig csak 72 éves lenne. Az Ököl lesz a tenyeredből cíművel indult az akkori válogatás, de ott volt a Talán című is, ami szintén az utolsó hónapokban született:

„Fiatalon fogsz meghalni!" – mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszáguldtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.