Valószínűleg nem sokaknak jutna eszébe, hogy a Pegazusok nem léteznek melankolikus zenéjét Woody Allen fanyar humorával kösse össze, esetleg a Stromae-féle tűzrőlpattantabb hiphopra asszociáljon. Pedig a tagoknál közös pontot jelentenek, de a meglepőbbek közül Cseh Tamás is. Vagy a Trabant, de ezen már talán kevesebben csodálkozunk. Ács Eszter énekesnő és Lázár Domokos gitáros beszéltek erről három éve nekünk, akkor még a Magyar Nemzetben, nem sokkal a Senkiben nincs erő és a Menekülök dalok megjelenése után. Feldolgozásokkal épp találkozhattunk azóta, de új nagylemezzel sajnos nem, most pedig fel is oszlanak, péntek este tartják a búcsúkoncertet az A38 hajón. Harag az elmondásuk szerint nincs, csak másfelé vezetnek útjaik, zenélni ezután is fognak persze. Németh Róbert gitáros például épp most jelentetett meg egy szólólemezt.
A feldolgozott dalokat már könnyebb szívvel társítanánk magunktól a Pegazusoktól: a Kextől a Zöldsárga vagy az Európa Kiadótól az Így vonulunk be igazán hozzájuk illő választások. „Nekem egy beteg nő vagy, az orvosnak egy nőbeteg, / Egy véres városban egy szomorú szörnyeteg, / Olyan jó és olyan szép, lehet, hogy nem is betegség, / Olyan jó és olyan szép, segítség! Segítség!” – mintha csak eleve az ő számukhoz íródott volna a szöveg. Hozzászokhattunk náluk is az ismétlődő őrülethez, a zaklatott segélykiáltásokhoz, amik hiába igyekeznek a beletörődés látszatát kelteni, végül csak kibukik minden a lélek mélységeiből. Bár szokás a zenekart az úgynevezett alternatív zenei színtérhez sorolni, de valójában több köze van olyan klasszikusokhoz, mint az említett Trabant, Méhes Marietta édes-bús énekével, esetleg hangulatában a Nirvana vagy a Placebo, hogy csak két olyat mondjunk, amik zeneileg távolabbinak tűnhetnek. Ők hatások között említették már a The Kills-t és a The xx-et is. Persze, akár hajuknál fogva előrángatott példáknak is tűnhetnek igazából ezek, lévén a Pegazusok nem léteznek egyedi színfolt a zenei palettán, nem mondhatni, hogy trendeket követett volna.
A tagok egyéb elköteleződései alapján egy még kevésbé konvencionális csapat képe rajzolódik ki. Németh Robi a HVG.hu-n szokott publikálni, egyébként a Heaven Street Seven-ből jött, míg Lázár Ágostont és Domokost az Esti Kornélból ismerhettük. Vagy utóbbit az Eötvös Károly Intézet (EKINT) kutatójaként, merthogy amúgy jogászként tevékenykedik, közéleti ügyekben rendszeresen hallatja a hangját. Ács Eszter a Nemzeti Színház társulatának tagja, a színészkedés pedig mostanában még több energiáját köti le. Nem csoda, láthatjuk őt többek között az Tartuffe-ben, a Médeiában, az Othellóban, de a Meggyeskertben is.
A testvérpár idén önálló projekttel is jelentkezett Lázár tesók néven. Minimalista merengés, csilingelő szépség jellemző dalaikra, például Az igazi békére, aminek klipjét Bukovics Martin jellemezte a legjobban egy Azonnali-hírlevélben: „helyenként túl mozgalmasra sikerült.” Hát igen, hatalmas őrjöngést nem érdemes tőlük várnunk, de a Pegazusok és az Esti Kornél rajongói feltehetőleg nem is számítanak hasonlóra. Vannak egyébként nekik is feldolgozásaik, az elmúlt években pedig a különböző zenekaraik dalait adták elő akusztikusan.
Év végén befutott Németh Róbert második szólólemeze is, ami ahhoz képest, hogy szintén visszafogottságával tüntet, a punkosabb hangzású A kibaszott végtelen űr címet kapta. A HS7 és a Pegazusok mellett arról is ismerhetjük őt, hogy keni-vágja az elmúlt ötven év könnyűzene-történetét, legyen szó épp Nick Cave-ről, a The Cure-ról, Thom Yorke-ról vagy David Bowie-ról. A hatásokat könnyen kihallhatjuk a dalaiból, a lefojtott Egy sosem volt lányból vagy épp a felszabadultabban induló A táguló időből.
„Egy meglehetősen nehéz életperiódusomat dolgozta, dolgozza fel, mondhatni terápiás célzattal” – mondta a zenész a 24.hu-nak, amihez képest annyira sötét hangulatúnak, mint például a Pegazusok, semmiképp nem mondható ez az album. Inkább alterosan bámészkodós, az apokalipszist is csendes beletörődéssel figyelő jelleg jön elő. Már a szövegekben is, amik szólnak éppúgy ezer tonna űrszemétről, mint a jéghegyek olvadásáról, egyáltalán a világvégéről. Eközben persze emberek vagyunk, a léptékeinket is ehhez mérve, mert azért magunktól hogyan is szabadulhatnánk: „A szíved meg összemegy a mosásban / A kóla langyos a pohárban / És nem találod a kedvenc könyvedet.” És hát a nosztalgia mint sokszor egyetlen menedéket nyújtó szervező erő: „A lehúzott redőny / A légkondíciók / A Summer In Berlin szól /még gyerekkoromból.”
Lesz mit hallgatnunk tehát a Pegazusok után is, de azért ugyanolyan, mint az, már nemigen lesz semmi. Szerencsére a dalok velünk maradnak, és talán egy nap hallunk még róluk
