Novemberben érkezett a mozikba Bagota Béla első nagyjátékfilmje, a skandináv krimikkel rokonított Valan – Az angyalok völgye. A főszereplő szintén ritkán szerepel nagyvásznon, inkább a Forte Társulat és a Vörösmarty Színház tagjaként ismerhetjük őt. Krisztik Csabát erdélyi gyökerei mellett kérdeztük Jordán Tamás szombathelyi ügyéről és román-magyar viszonyokról is.
– A Valan előtt nem igazán láthattunk még olyan magyar filmet, ami a skandináv krimik nyomvonalán haladna. Vagy ön tud mondani olyat, ami előkép lehetett?
– Ezt inkább Bagota Béla rendezőtől kellene megkérdezni, ő írta a forgatókönyvet, az ő elképzelései alapján készült az egész. Nekem a szkripthez és a karakterhez volt viszonyom, akit nem valamihez képest igyekeztem megformálni. Inkább abból kiindulva, amit Béla szeretett volna látni, és amit közösen gondoltunk.
– És ez mi volt, mit szeretett volna ő látni?
– Tartottak egy castingot a szerepre, Béla pedig első körben átküldött nekem egy karakterjellemzést. Az alapján úgy éreztem, nagyon közel áll hozzám a főhős, szívesen eljátszanám. Úgy alakultak a castingok, hogy Béla egyértelműen érezte bennem a potenciált, így közösen dolgoztunk tovább a figurán. Elsősorban a kifejezési formákon, Péter szókincsén, ahogy kommunikál rendőrként és a hétköznapokban a családjával.
– Miben érezte magához közel állónak?
– Elsősorban a szélsőségeiben, abban, ahogy a magában hordott fájdalmával küszködik. Cipeli magával a húga eltűnése miatt a gyerekkorában átélt traumák súlyát. Egyszerre zárkózott és végtelenül heves, céltudatos és kemény rendőr, csak a legfontosabbak hagyják el a száját.
– Nem nehéz úgy megfogni egy karaktert, aki gyerekként elvesztette a húgát, ha az ember nem élt meg ilyen súlyú tragédiát?
– A színészet lényege ez, bele kell élnünk magunkat olyasmibe, amiket nem feltétlenül éltünk meg. A különböző részleteket lehet megfogni igazán. Hiszen minden ember másképp éli meg ugyanazokat az élethelyzeteket, ezért másként befolyásolják a személyiségüket.
– Eddig főleg színpadon láthattuk, tagja a Forte Társulatnak és a Vörösmarty Színháznak is. Mennyire volt nehéz felkészülni egy ilyen fizikailag is megterhelő filmszerepre?
– A fizikai megterhelésekhez a Forte Társulatnál már hozzászokhattam, az ottani munkám folyamatos felkészültséget kíván meg. De persze voltak olyan extrém helyzetek, amikhez az a kevés idő – a fél év felkészülés – azért szűkösnek bizonyult. De kifejezetten szeretem ezeket a kihívásokat. A lelki részével volt küzdelem rendesen, akadtak napok, amiket folyamatos feszültségben dolgoztam végig. Furcsa kettős helyzetet teremt, hogy a színésznek mindig ott van közben a fejében egyfajta diadal is. Egyszerre szeretnél maximálisan elmerülni valamiben, amit az ember nem szeret megélni. Abban a pillanatban pedig, amikor sikerül, megrohan valamiféle győzelemérzés.
– Erdélyben született, a Valan is ezen a tájékon játszódik. A filmben pedig megjelennek a helyi sajátosságok, a kétnyelvű közeg, a hatalommal való beszéd lehetőségei. Amikor az emberrel ki románul, ki magyarul hajlandó csak kommunikálni.
– A maga természetességében kezeli a film a román és a magyar nyelv használatát. Alapnak tekinti, hogy különböző anyanyelvű emberek élnek egymás mellett, olykor váltanak egyikről a másikra, de itt nem teremt ez pluszkonfliktust.
– De ön átélt olyan helyzeteket, amikor teremtett, nem?
– Igen ezt lehetetlen kikerülni. Az együttélés kényszerűsége hozta magával ezeket a szituációkat.
– Az erdélyi Margittáról később Szentesre került, ott pedig átélhette, milyen az, amikor a szavai szerint mindenki magyarul beszélt, de mégis mintha valami másfajta magyart használtak volna. Ifjabb Vidnyánszky Attila beszélt nekünk erről a tapasztalatról még a korábbi Magyar Nemzetben: „itthon ukránoztak, otthon magyaroztak.” Tapasztalt hasonlót?
– Ilyen volt, de ezek azért kiragadott dolgok. Nem ezzel telt az egész napom, hogy románoztak vagy magyaroztak. Ezek inkább szélsőséges helyzetek, amik megtörténnek az emberrel, ha idegenként tekintenek rá. Én nehezen fogadtam el, hogy így van, de idővel megtanultam a helyén kezelni ezeket a helyzeteket.
– Az ön életében mennyire jelentettek éles változásokat, amikor elkerült Szentesre, majd Budapestre? Hiszen Margittán még színház sem volt.
– És nincsen ma sem. Színházzal igazán testközelbe Budapesten kerültem. Önálló társulata Szentesnek sincs, így színházi élményeim csak akkor voltak, amikor mondjuk Kecskeméten jártam. Igazán különleges volt, amikor 2006-ban Debrecenben kezdtem a pályámat, a gimnázium és a színház pedig egymás mellett volt. A gyerekekkel napi kapcsolat alakulhatott ki, érezhettük, hogy felnéznek ránk, igyekeznek példát venni rólunk.
– A Varsói Filmfesztiválon debütált a Valan. Hogy érzi, mondjuk egy lengyel néző mennyire tekinthet rá másként, mint egy magyar? Vagy a történet univerzálisabb?
– Egyszerre univerzális és van benne egy különleges buké. Mivel mi készítettük, nem is lehet másként. Az fontos, hogy ne zárkózzunk be, ne csak nekünk magyaroknak szóljon. De hát csak Balánbányán játszódik, ez a környezet sokat hozzá tesz a hangulathoz. Garas Dániel operatőr nagyon érzékenyen használta a helyszín sajátosságait, bízom benne, hogy ez egyéni ízt kölcsönöz majd a filmnek.
– És színészként hogy látja, mennyire kell vagy szükséges megnyilvánulni közéleti kérdésekben? Mondjuk mikor tanára, Jordán Tamás darabját nem adhatják elő a szombathelyi karnevál megnyitóján.
– Nem vagyok az a típus, aki véresszájúan képes megnyilvánulni bizonyos közéleti kérdésekben. Minden helyzet bonyolult és egyéni választ kíván. Képtelen vagyok úgy rátekinteni a világra, hogy az fekete vagy fehér. De mivel az osztályfőnökömmel lettem megszólítva, azt tudom elmondani, amit testközelből tapasztaltam. Egy végtelenül érzékeny, a világban bölcs gondolkodóként nyitott szemmel járó művész, aki soha nem fukarkodott a gyengeségeit, a kétségeit megosztani velünk. Többek között ezért is volt annyira erős és meggyőző. Kiváló szakember, akitől nagyon sokat tanultam.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/41. számában jelent meg október 11-én.
