„Itt a Néplap! Hadijelentéssel megjelent a Néplap!”

Debrecenben lapot alapított, Pécsre mint megbízható pártkáder vezényelték, az elvtársainak mégis örökké túl polgári volt. Dolgozott a Magyar Nemzetnél, koholt vádak miatt megjárta Rákosi börtönét, az élete mégsem itt ért tragikus véget. Radó István, a 75 évvel ezelőtt először megjelent debreceni Néplap felelős kiadójának és első vezércikke szerzőjének ismeretlen életét az elmúlt hónapokban levéltárban, állambiztonsági jelentésekben, ismerői és korabeli cikkek körében kutattam. A cikket a Néplapot elődjének tekintő Hajdú-bihari Napló 75. születésnapján publikáltuk lapunkban.

Egy hónappal Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i kudarcba fulladt kiugrási kísérlete után – amikor Budapesten még csak készültek a Vörös hadsereg közelgő támadására –, a debreceni Piac utcán már a front után maradt romokat takarították. November 15-én reggel egy Huber Zoltán nevű alkalmi rikkancs kiáltotta el magát: „Itt a Néplap! Hadijelentéssel megjelent a Néplap!”. Ekként őrzi az írásos legendárium a 75 évvel ezelőtt először napvilágra került, mindössze kétoldalas újságot, amely a kommunista párt lapjaként később az ideiglenes Nemzetgyűlés, majd a Debrecenben működő ideiglenes kormány kvázi hivatalos lapjaként is működött.

Az 1919-es születésű és a helyi piarista gimnáziumban érettségiző Radó István polgári család sarja, édesapja – és később bátyja is – jó nevű orvosnak számított Debrecenben. Radó egyéves bécsi kereskedelmi tanulmányai után tért vissza Magyarországra, értelmiségi pályán azonban a család zsidó gyökerei és a numerus clausus miatt nem tudott elhelyezkedni, így Budapesten lett fogtechnikus tanonc. A második világháborúban munkaszolgálatosként vett részt. 1944-ben szökött haza Debrecenbe, ahol az illegális kommunista párt közelébe sodródott. A szovjetek bevonulása teremtett a városban új helyzetet és pártszervezetet.

„Néhány napja alakultunk maroknyian, és országos terveket forgattunk a fejünkben. (…) A városban rémhírekkel riogatták egymást az emberek, igazi hírekről keveset értesültünk. – Mi lenne, ha kiadnánk egy újságot? – Hogyan? Újságot? Nem értünk hozzá! – Dehogyisnem! Szó szót követett. Nem vitáztunk sokáig – a tettek idejét éltük. Átmentünk a volt megyeházára, a városparancsnokságra. Az alezredes elvtárs nevetett. Harasó, harasó… Mit kérnek hozzá? Nyomdát, papírt” – idézte fel a lapindítás körülményeit Radó tíz évvel később a Néplapban.

A címlapon – amelyen oroszul köszöntötték a Vörös Hadsereget – a hadijelentés mellett a vezércikkben Radó az aktuális helyzetet és vágyait vázolta. Többek között szabad és demokratikus országot kívánt, amelyhez a demokratikus pártok összefogását látta szükségesnek. Ezt követően papírhiány miatt csak öt szám jelent meg, majd a kommunista párt vezetősége tagjainak – köztük Révai Józsefnek – november végi debreceni látogatása után jelent meg újra az immár jobb körülmények között készített Néplap, amelyet Radó felelős szerkesztőként jegyzett – derül ki Nagy Zsuzsának az ötvenéves évfordulóra írt Fél évszázad krónikása (1994) című kötetéből.

A koalíciós évek (1945–1948) nemcsak a lap hangvételének keményedését, hanem Radó magánéletének változását is hozták. 1947 decemberében ugyanis mindössze hatnapi ismertség után feleségül vette az Auschwitzból megmenekült Fahidi Évát. A debreceni nagypolgári családból származó asszony elmondása alapján Radó művelt, franciául és németül beszélő férfi volt, aki mégis keveset értett az emberek nyelvén. Szerinte ez üthetett vissza élete későbbi alakulásában is.

A 94 évesen is rendkívül friss, a „Sóvirág - avagy A létezés eufóriája” című előadásban ma is főszerepet táncoló Fahidi Éva kevés emléket őriz a debreceni évekről – férje szülői házában laktak –, és Radó későbbi vallomásaiban is csupán néhány rövid bekezdés akad erről az időszakról. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) róla összeállított dossziéjában talált önéletrajza (1951) szerint a Magyar Dolgozók Pártja harcában szívvel-lélekkel vett részt, bizalmas feladatot főként a kisgazdák és a jobboldali szociáldemokraták elleni harcban kapott (a Néplap cikkei inkább előbbiről tanúskodnak). Radóval szemben különben már ekkor folyt pártfelülvizsgálat, 1938-ban ugyanis a Vásárhelyi Miklós-féle óbudai szociáldemokrata kör tagja volt, amely – a jelentések szerint – elvetette a nemzeti összefogás politikáját (később frakciózás miatt kizárták az ifjúsági mozgalomból).

A kommunista párt és a Szociáldemokrata Párt 1948-as egyesülése új időszakot jelentett a lap és Radó életében is. 1949 márciusában ugyanis a párt Pécsre küldte, a Dunántúli Napló főszerkesztője lett. Annak ellenére is, hogy az állam biztonsági levéltárban fellelhető iratok alapján a debreceni pártbizottság rossz véleményt adott Radóról. Mindenesetre a főszerkesztő szerint Aczél György – a Kádár-korszak nagy hatalmú kultúrpolitikusa, aki akkor Baranya megyei párttitkár volt – azzal fogadta, hogy „Tudom, hogy maga megbízhatatlan és nem szeret dolgozni”. Később sem javult a kapcsolatuk: Radó szerint előfordult, hogy Aczél az utcán kérte számon, miért a lap aljára került a róla szóló cikk.
Pedig érdemi különbség a Dunántúli Napló és a Néplap cikkeinek hangvétele, stílusa között nem látszik. A pécsi lapnak Radó időszakában – a többihez hasonlóan – a munkaversenyek, a kapitalizmus ostorozása és a jugoszláv különutas Joszip Broz Tito elleni harc adott állandó témát – Radó publicisztikái is igazodtak az éppen aktuális politikai üzenethez.

Ez is kevésnek bizonyult, a személye a jelek szerint sokak szemét szúrta. „1951. március 22-én telefonáltak Pityukának [Radó Istvánnak], meg nekem is egyúttal, mert én voltam a felesége. Moziban voltunk aznap este – meséli Fahidi Éva a Szerelem alanya és tárgya című kötetében. – Utána szokás szerint beugrottunk a nyomdába, átfutni a következő napi lapot. – Pistám, ugorj még át hozzám, küldök kocsit, hogy az elvtársnőt hazavidd – hangzott a vonal másik oldaláról. Az ügyeletes pécsi ÁVH-főnök nyájaskodott a vonal túlsó végén. (…) Mikor az autóból kitettek, és a lakásomhoz érkeztem, fénycsík látszott a küszöb alatt. Fel kellett fognom, hogy idegenek vannak bent. – Na végre, hogy megjött az elvtársnő, nem tudtuk elkezdeni a házkutatást” – írta.

Radó Istvánt letartóztatták, mert a sztálinizmustól elhajolt, „trockista magatartás végett” vették őrizetbe. A gyanú szerint tudatosan rombolta a Dunántúli Napló szerkesztőségének munkáját, elnyomta a munkáskádereket, szándékosan elkente az ellenséggel szembeni harcot, és korábbi, 1938-as frakciós tevékenységét is felemlegették. Munkatársai nehezen beilleszkedőnek, egyesek anyagiasnak tartották – Doxa órával a karján vették őrizetbe –, szemére vetették, hogy szívesen tartózkodott kispolgári körben.

Fahidi Éva szerint – akit, miközben örökölt vagyonát a pártnak ajánlotta fel, mégis mint burzsuj kezeltek – a család semmit sem tudott arról, hogy a férjét miért vitték el, vagy hol tartják fogva. Az ítéletről sem kaptak értesítést. A könyvéből kiderül: kezdetben mély meggyőződéssel hitt Radó bűnösségében és a saját párthűségében is. Az ébredés azonban gyors és keserű volt: őt azonnal kirakták a munkahelyéről és a pécsi lakásból is.

Végül valótlan hír terjesztése miatt emeltek vádat Radó ellen egy a letartóztatása előtt napokkal megjelent – az államügyész szerint – valótlanságokat tartalmazó cikk miatt. Ez azt állította, hogy a megyei terménybegyűjtésben Baranya megye a tanácsokba beépült ellenség miatt szerepelt rosszul. Bár a cikket nem Radó írta, másnap hiába pontosított a lap, a meggondolatlanságért mégis Radónak kellett felelnie. A bíróság szerint a cikk megzavarta a közrendet, felrótták, hogy a Tito-kérdést ellenséges újságíróra bízta, ezért 1951 novemberében négy év börtönre ítélték. Másodfokon azonban már demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettében mondták ki bűnösnek (a négy év börtön maradt).

Radó 1953 októberében – Sztálin halála, Rákosi leváltása és Nagy Imre kinevezése után – szabadult. A bíróság úgynevezett törvényességi tanácsa semmisítette meg a korábbi ítéleteket. Fahidi Éva – elmondása szerint nyomásra, de az érzelmi kapocs is hiányzott – a börtönévek alatt elvált férjétől. Radó István 1954-ben, már a Magyar Nemzet újságírójaként írta meg a cikkünk elején idézett – a párt melletti kiállását is bizonyítani igyekvő – visszaemlékezését a Néplap tizedik születésnapjára. Volt neje szerint a lapnál Ember Máriához állt közel, a jelentések a Nagy Imre irányvonalával rokonszenvező Losonczy Géza – az 1956-os forradalom idején a Magyar Nemzet formális felelős szerkesztője – köréhez sorolták.

Radó viszont szinte megmelegedni sem tudott a Nemzetnél. Nagy Imre – aki Radót bátyjával együtt Badacsonyban is vendégül látta – leváltása és Rákosi befolyásának visszaszerzése után politikai tisztogatás kezdődött a lapnál. Ekkor távolították el a jobboldali elhajlónak titulált újságírókkal, többek között a neves színikritikus Mátrai-Betegh Bélával együtt – derül ki Pethő Tibor a Magyar Nemzet története című kötetéből.

Radó az 1956-os forradalom után egy ideig fogtechnikusként dolgozott. A bátyjáról – aki felkelőket gyógyított és bujtatott – készült jegyzőkönyvekben még többször előkerül a neve. Később a Magyar Szemle folyóirat munkatársa lett. 1973 júliusában szabadságát töltötte második feleségével és két gyermekével az akkori Jugoszláviában. Slanónál szenvedett halálos autóbalesetet.

Halálhírét a Magyar Nemzet másnap, a Dunántúli Napló harmadnap, a Néplapból ekkorra már Hajdú-bihari Naplóvá lett debreceni napilap pedig egy nappal később közölte. Aznap, amikor a Hajdú-bihari Napló és a Dunántúli Napló is hírül adta: Kádár János hazaérkezett a Titónál tett látogatásáról.

A Néplap alapítói:
Halpern Róbert közgazdász
Radó István fogtechnikus
Szilágyi József
Tariska István
Vázsonyi István tisztviselő
Vietorisz Géza

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/46. számában jelent meg november 15-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/46. számban? Itt megnézheti!