Az év egyik izgalmas irodalmi eseménye volt Háy János Kik vagytok ti? című, nagy íróink életét bemutató kötete, illetve az ennek nyomán kialakult komoly vita.
Berzsenyi Dánielnek egyetlen jó sora van, míg Babits Mihály csak azért ragaszkodik a kötött formákhoz, mert nincs hallása. Ilyen és ehhez hasonló mondatok kellettek az idei év egyik nagy irodalmi vitájához, amely Háy János Kik vagytok ti? című kötete körül robbant ki.
Ami mi is? Irodalomtörténet, arcképcsarnok? Már a műfaji meghatározás is komoly vitákat szült, hát még a tartalom: ki írók kihagyását emlegette, más a szubjektív ítéletekkel nem értett egyet. A Magyartanárok Egyesülete elnöke, Arató László többek közt a fenti, Babitsról és Berzsenyiről írt részeket kérte ki szenvedélyes Facebook-posztjában, ő is foglalta így össze a költőkről írottakat, mire Háy a Hvg.hu-hoz eljuttatott levélben reagált: „a szerző megregulázása egy ócska kor emlékét idézi”. A legélesebben viszont talán nem is Arató, hanem a kritikáját a Jelenkorban közlő Melhardt Gergő bírálta a kötetet. Úgy látta, bár a könyvet akként pozicionálják, de nem irodalomtörténet, mert többek közt nem látja be, hogy ez nem rajzolható fel „az egyes szerzők portréinak sorozataként.” Az irodalomtörténet-írás jó ideje elvetette az életrajzi központú megközelítést, Háy műve pedig, úgy látták, ezt hozná vissza. Melhardt szavaival: a sokat kárhoztatott Spenót, azaz a Magyar irodalom története „volt utoljára ennyire szerzőközpontú a komolyan vehető magyar vállalkozások közül”.
Háy könyve persze nemcsak ellentábort szerzett, rendkívül népszerű a nagyközönség körében, és vannak, akik az irodalomoktatásban is hasznosítanák a könyvet. A sikert illetően elég csak említést tenni a nyári Ördögkatlan Fesztiválról, ahol az író mindennap egy írópáros (például Arany és Petőfi, Ady és Babits) szembeállításával elemzett, sztorizgatott és lelkendezett. Éppen ez, az elkötelezettsége és megmutatni vágyása teszi annyira népszerűvé irodalomkedvelők körében, akik nem feltétlenül tankönyvként forgatják, inkább tippeket szeretnének, mit érdemes elolvasniuk.
A kritikai visszhang változatos volt: az Élet és Irodalomban Fűzfa Balázs például méltatta a könyvet, míg Margócsy István inkább bírálta. Milyen tanulságát lehet levonni a vitának? Voltak-e olyan kritikus hozzászólások, amelyeknek igazat tudott adni, és akár másképp írná meg a könyvet? – kérdeztük Háy Jánost, kitérve a többek által említett ténybeli tévedésekre. („Nem lelkesedhetek olyasmikért, hogy Petőfi népdalai jambusban íródtak, a Csongor és Tünde pedig elbeszélő költemény” – írta például Arató.)
Háy válaszában leszögezte, soha nem írt és nem is fog külső elvárások szerint írni, főleg nem kritikusi elvárások alapján.
„Az, hogy a kritika hogyan viszonyult hozzá, nem annyira örömteli, de nem tudok ellene mit tenni. Mindenesetre szerintem gáz egy könyvről – főleg, ha az nem a Mein Kampf második kötete – olyat írni, hogy ártalmas, káros és el kell tiltani a diákoktól”
– jegyezte meg.
Szerinte egyébként olyan tévedéseket vetettek a szemére, amiket nem követett el. „A Csongor és Tünde nem eposz, bocs, de nem is ezt írom, Petőfi nem jambusokban írta a népdalokat, bocs, én is épp azt írom, hogy köpött a szimultán verselés elvárására. De természetesen, ha van tényleges tárgyi tévedés, ami egy ennyi adatot tartalmazó könyvnél előfordul, azt az újabb kiadások automatikusan korrigálják” – tette hozzá. Háy egyébként korábban leszögezte azt is, a Kik vagytok ti? nem irodalomtörténet és nem tankönyv. A fő célja inkább az volt, hogy élők és érinthetők legyenek a nagy magyar írók. „Hogy a Kik vagytok ti? mennyire irodalomtörténet, nem az én dolgom eldönteni. Egy biztos, erőteljesen beleszól az irodalomtörténeti diskurzusba, s bár nem követ irodalomtörténeti mintákat, van egy szemléleti, gondolati és stilisztikai újítása ezen a téren” – fűzte hozzá most a Magyar Hangnak.
„Jól jár, akinek se jogi egyetem, se sötétzárka nem kell, hogy rájöjjön, hol az irodalom helye az életben" | Magyar Hang
Februárban jelent meg Nényei Pál Az irodalom visszavág című könyvsorozatának harmadik része, amely a középkortól Shakespeare-ig tárgyalja a világirodalom legjelentősebb szerzőit és műveit. Az íróval többek között a politizáló irodalmárokról, Háy János legújabb kötetéről, a „redundáns" Szent Ágostonról és a mackósajtról beszélgettünk. Részlet a Magyar Hang május 17-i (2019/20.)
Az imént említett állítások, miszerint veszélyes és káros volt a kötet, főleg Melhardt kritikájából valók. A szerző megkeresésünkre elmondta, semmilyen valódi tanulságát nem látta a vitának, már ha nevezhető annak. „A szerzői sértődékenységgel és az újságírói kulturális analfabétizmussal, meg hozzá nem értéssel kapcsolatos tapasztalataink gazdagodhattak egy-két új mozzanattal. Azonkívül semmi, a könyv töretlenül sikeres, mert a hívők éppúgy összezártak Háy mögött, ahogy az irodalomtudományos és kritikusi szakma összezárt vele szemben” – értékelt, hozzátéve, hogy abszolút egyetért fél évvel ezelőtti önmagával. „Nem túlzás: Háy könyve valóban és továbbra is ormótlanul pöffeszkedő, kártékony, kultúraromboló, emancipációellenes, és ráadásul ostobaságokkal van tele. Ezt nem szépíti a megjelenése óta eltelt idő” – sorolta, felemlegetve azt a fajta „kíméletlen reklámot”, amire már kritikájában is kitért. Az emancipációellenesség többek közt arra vonatkozott, hogy a Kik vagytok ti? harminckét íróra épül, köztük viszont csak két nő van, Kaffka Margit és Szabó Magda.
A kolozsvári Korunkban akkor Bárány Tibor foglalta össze a vitát, hosszan vizsgálva a kritika műfajának helyzetét a kortárs irodalmi közegben. A filozófus most lapunknak arról beszélt: a fő probléma, hogy a szakmai vita a közösségi médiában személyes és intézménypolitikai konfliktusként jelent meg. Mintha csak arról lenne szó, hogy a „saját területüket védő irodalmárok irigylik a népszerű író közönségsikerét.” Ami az életrajzi megközelítést illeti, Bárány szerint furcsa a helyzet: a középiskolai irodalomoktatás elvileg évtizedekkel ezelőtt szakított ennek egyeduralmával, de a napi gyakorlatban a műveket sok helyen továbbra is az életrajz „illusztrációjaként” fogják fel. Ez persze szerinte nem meglepő, mert életrajzot könnyű tanítani, és számon kérni is. És a fő ellenfél a gyakori félreértés ellenére nem is az életrajz áttekintése, hanem az, amikor „a szöveg értelmezése helyett adatokkal és információkkal tömjük a diákok fejét.”
Melhardt Gergő emellett azt emelte ki, hogy az iskolás életrajzi megközelítés okozattá alacsonyítja a szöveget, „valamely politikai, pszichológiai indulat vagy érzés puszta következményévé, és ezáltal megvonja a műalkotástól az autonómiáját.” Ez így irodalomolvasásnak nem nevezhető, jegyezte meg, ami persze szerinte sem jelenti, hogy ne lenne létjogosultsága az írói életrajzoknak és társadalomtörténeti megközelítésnek, épp ellenkezőleg.
A felhozottak ellenére lapunknak Háy szintén azt mondta: mindig a szövegekre kell koncentrálni, egy író élete pedig csak azért fontos, mert fontos műveket tett le az asztalra. Viszont: „a szerző halott, a kor halott és a társadalmi környezet, stb. halott gondolat fölött eljárt az idő.” Egyébként szerinte a Kik vagytok ti? nem tankönyv, viszont használható az órákon, már ha valaki akarja.
„A tanárkollégák küzdenek, hogy rávegyék a gyerekeket a klasszikus irodalom olvasására, és már régen vártak olyan könyvet, amely ebben a küzdelemben társuk lesz. A Kik vagytok ti? ilyen”
– fogalmazott. A fentebb felhozott Spenót-párhuzam szerinte egyébként nem áll meg: „ugye, az egy száraz egyetemi jegyzet, azok olvassák, akik vizsgáznak belőle. Ha valaki e két könyv között hasonlóságot vél felfedezni, az az egyiket biztos nem olvasta.”
Kötelező magyar irodalom – szól a Háy-kötet alcíme, ezzel pedig a vita egy másik fontos részéhez értünk. Visszatérő eleme az oktatásról szóló közbeszédnek, milyen könyveket érdemes olvastatni a diákokkal, mennyire kell ragaszkodni a bevett művekhez, mennyiben kell újítani. Míg az Egri csillagokról és a Jókai Mór-művekről sokszor elhangzik, hogy a fi - atalok jó része unja ezeket, addig a Kincskereső kisködmön, a Légy jó mindhalálig vagy a Pál utcai fi úk világát az a vád éri: túl depreszszívek. Bárány Tibor szerint itt néhány probléma összekeveredik. Sok kötelezőt egyszerűen rossz életkorban tanítanak: az említett Móra- és Móricz-regények például nem gyerekkönyvek. Másrészt szerinte az Egri csillagok, de talán a Kincskereső sem elég jó ahhoz, hogy ezek legyenek a kisebbek első fontos iskolai olvasmányai.
„Gárdonyi műve pontosan arra nem képes, amit egy történelmi regénytől elvárnánk: hogy valódi viszonyt alakítson ki az olvasóban a történelemhez. Ha valóban olvasóvá szeretnénk nevelni a diákokat, támaszkodnunk kell az ő tudásukra – tehát elsőként olyan művek irányából kellene megközelítenünk az irodalmat, amelyek számukra ismerősek. Hogy kissé bombasztikusan fogalmazzak: a Harry Potter-sorozattól vezet út az Iskola a határon felé, a Gyűrűk ura (vagy akár a Trónok harca!) felől az Iliász (sőt a Szigeti veszedelem) felé”
– jegyezte meg. Melhardt is úgy tartja, hogy gyerekekkel inkább az ő korosztályuknak írt, lehetőleg kortárs szövegeket kell olvastatni, nem pedig felnőtteknek szóló, több évszázados szépirodalmat. És szerinte szinte minden a tanáron, pontosan a tanár és diák viszonyán múlik. „A jó irodalmi művek egyébként általában melankolikusak, ezért szerintem a vidám-komor szövegek szembeállítása nem tartható” – mondta. Kérdésünkre Háy is elmondta, hogy a szabadabb, osztályra és gyerekre szabott kötelező olvasmányok híve. A jövő útjának alapvetően az adaptív oktatást látja, „olyan útnak, ami lehetővé teszi, hogy újra beinduljon a mobilitás az országban, hogy a menő egyetemek kapuin bátran és megfelelő tudás birtokában kopoghassanak mondjuk a borsodi cigány gyerekek is.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban?Itt megnézheti!
