Ilyen (volt) kommunistát még nem látott a világ: Fábián Béla vért szív, kerüli a napfényt, ráadásul míg egykori elvtársai sorra öregszenek meg, ő ugyanolyan fiatal marad. Mindez Bodzsár Márk legújabb fekete komédiájában, a Drakulics elvtársban, amelyben még Bödőcs Tibor és Térey János is felbukkan. A rendezőt kérdeztük arról is, hogyan látja a Magyar Nemzeti Filmalap jövőjét.
– Hat év telt el az Isteni műszak bemutatása óta. Ennyire elhúzódtak a Drakulics elvtárs munkálatai? Vagy voltak előtte más, füstbe ment tervek?
– Voltak más tervek, de az Isteni műszak elkészülte után ez volt a legizmosabb, ez a projekt érdekelt a leginkább. Tettem egy kis kitérőt is, volt egy darabom az Átrium Színházban. Akadtak elvetélt tervek, módosított pályázat, és olyan, amit be sem adtam, mert úgy éreztem, hogy nem találtam elég erős fogást rajta. A Drakulics elvtárs alapötlete viszont megszületett már az Isteni műszak vágása idején, aztán újra és újra visszatértem hozzá. A hat év nagy részét – ha voltak is kisebb kitérők – ez töltötte ki.
– Az említett projekteket el is vetette, vagy még tervezi elővenni őket?
– Tervezek visszatérni ilyen projekthez, de egyelőre csak annyit árulnék el, hogy egy II. világháborús történetről van szó, amit női szemszögből szeretnék feldolgozni. Ami miatt most parkolópályára került nálam, az az, hogy az Isteni műszak a kilencvenes évek elején játszódott, a Drakulics elvtárs a hetvenes évek elején, így most nem még régebbre utaznék vissza, hanem inkább a jelenkorral foglalkoznék. Vannak ötleteim, de a biztos fogást nem találtam meg eddig egyiken sem. A háborús projektet későbbre tenném.
– A jelenkorban játszódó film is vígjáték lenne?
– Jogosan merül fel, hiszen ez most már a második hasonló típusú filmem. Annyit pontosítanék, hogy a vígjátékon belül is inkább a groteszk hangvétel érdekel, fekete komédiának mondható mindkettő. Most, hogy a második filmem szintén ilyen lett, magamban is tisztáznom kell, hogy ez a műfaj áll hozzám közel. Viszont nem az volt az elsődleges szándék egyik esetében sem, hogy vicces legyen, inkább hogy az izgalmas alaphelyzetben találjak valami drámai magot. De ahogy elkezdek a projektekkel foglalkozni, és beleásom magam, úgy lesz az egész egyre groteszkebb és kifacsartabb.
– Korábban mondta már, hogy kevés mostanában a hasonló fekete komédia nálunk. Javult azóta a helyzet? Hiszen épp most jön Deák Kristóf új tévéfilmje is, ami a Rákosi-rendszerből mutat meg egy abszurd szeletet.
– Jó kérdés, ennek mekkora a piaca vagy létjogosultsága, megvan-e a nézőkben az indíttatás, hogy ilyen típusú filmeket nézzenek. Nagyon bízom benne, hogy megvan. A Liza, a rókatündér mindenesetre jó példa rá, hogy hasonló mozival is sikert lehet aratni. És vannak olyan alkotók, akik műfajilag távolinak tűnnek, mégis azt gondolom, hogy ide sorolhatóak. Ilyen Pálfi György is. Nagyon szórakoztató, groteszk elemeket találni a munkáiban. Nem érzem tehát első mohikánnak magam. Látok változást, ahogy öröm az is, hogy egyre sokszínűbbé válik a paletta, egyre többféle magyar filmet mutatnak be. Szerencsére most már nemcsak az a két út létezik, hogy valaki kisrealista szerzői filmet készít, vagy klasszikus plázavígjátékkal áll elő.
– Attól nem kell tartani, hogy a Rákosi- és a Kádár-kor egyre inkább biztonsági választás lesz a filmesek számára?
– Benne lehet, hogy elóvatoskodjuk a dolgokat. De amikor a Drakulics elvtárs ötlete megszületett, eszembe sem jutott ez a szempont. Nem az járt a fejemben, hogy itt kódolni tudom az üzenetet, vagy hogy biztonságos zugot találhatok a szabad fogalmazásra. Azt éreztem, hogy a vámpírmítosz, az örök élet legendája sokkal kiélezettebben jelenhet ebben a vegytisztán ateista, istentagadó diktatúrában. Ha mégis vannak áthallások, kapcsolódási pontok a jelennel, annak csak örülök. Azt gondolom, hogy vannak. Politizálni nem szeretnék sem a filmmel, sem interjúhelyzetben.
Mi inkább arra törekedtünk, hogy ez a világ koherens legyen, hiteles és szórakoztató. Viszont látni, mennyire csúcsra járatódott ma a titkosszolgálati technológia, és egy okostelefon vagy bármiféle kütyü alkalmas lehet rá, hogy lehallgassanak bennünket. Ha ez a film játékos formában közelíti is meg a Kádár-kort, az sem baj, ha valakinek a mai napig tisztázatlan ügynökkérdés eszébe jut. És világszintű tendencia, hogy egyre inkább erősödnek a nacionalizmusok. A Kádár-korszak jól mutatta, milyen az, amikor ez egyfajta paranoiává válik, és rettegünk mindentől, ami nyugatról szivároghat be.
– Mennyire voltak valós előképek a filmben felbukkanó politikusok mögött? Monori Lili mondta még, hogy A Tanú Virág elvtársában ők mindig Aczél Györgyöt látták.
– Tanulmánykötetekből emeltünk ki figurákat, ezeket vegyítve a színészek karaktereivel. Aki valós figura volt, mint Kádár János, őt is kicsit elemeltük a történelmi szereplőtől. Volt ugyan egy ilyen szándék, hogy a hangját megpróbáljuk imitálni, de aztán erősebb lett a vágy, hogy teremtsünk egy saját vámpírt, saját mitológiát és egy saját Kádár Jánost is. Legyen egy Rába Roland-i Kádárunk, aki azért ugyanolyan Mercedes-szel furikázik, és az irodája is hasonló. Esvégh elvtársat Thuróczy Szabolcs alakítja, ő is nagyon sok mintát a saját életéből hozott. Az ő ötlete volt a kutyás szál is, hogy az általa megformált elvtársnak legyen egy hozzá közel álló házőrzője. Az ő esetében is volt egy állambiztonsági középvezető, akiről levettük a hajat, az öltönyt és szemüveget, ezeket pedig ráraktuk Szabira, mint egy maszkot.
– Felbukkan a filmben Bödőcs Tibor is. Neki mennyiben volt a feladata, hogy önmagát adja?
– Az volt számára a megnyugtató és egyben a kihívás, hogy valamennyire ez is egy standupos szerep. Csak itt nem vicceket kellett mondania, hanem egy megnyitóünnepséget levezényelnie. Semmiképp nem akart nagy szerepet, nagy drámaívet befutni, inkább egy kaland volt ez számára a film világába. Én meg azt éreztem, hogy egyfajta görbe tükröt tart a standup és az adott kor felé. Rajongói indíttatásból is jött a megkeresés, hiszen nagyon szeretem az előadásait, ezt a karaktert pedig mintha rá öntötték volna.
– És attól nem tartott, hogy a szerepeltetése után majd felkerül mindenféle kultúrharcos listákra mint ellenzéki rendező?
– Lehet, hogy én vagyok naiv, de azt gondolom, hogy ez nem történhet meg. Ha mégis, akkor állok elébe. Ezek a döntések nálam mindig zsigerből, meggyőződésből születnek, eddig pedig senki nem mondta, hogy nem szabad, ne csináld. Nagyon remélem, hogy ez így is marad. Mert – ha ez fellengzősen hangzik is – ennek a filmnek kell valami értéket képviselnie, ha szórakoztató filmként nézem, úgy, ha Kádár-kori görbe tükörként, akkor meg úgy. Bödőcs Tibor pedig nem politikai állításokat fogalmaz meg, hanem egy szerepet játszik. Ha valakinek ezzel baja van, vagy emiatt én listára kerülök, akkor azt gondolom, annál a paranoiánál tartunk, ami a hetvenes lehet évekből ismerős.
– Nemcsak ő játszik a filmben, de felbukkan az idén júniusban elhunyt Térey János is. Vele milyen volt a közös munka?
– Spontán indíttatásból jött az egész. Jánost még főiskolásként ismertem meg. Amikor a Filmművészetire jártam, és Keresztes Tamással forgattam kisfilmet, akkor merült fel, hogy mutassuk meg a forgatókönyvet Jánosnak. Rögtön barátok lettünk, ami egészen az ő tragikus haláláig tartott. Az egyik beszélgetésünk során mesélt arról, hogy a Káli holtakon dolgozik, aminek egy zombifilm-forgatás adja a kerettörténetét. Érdekelte ez a közeg, én pedig megkérdeztem, lenne-e kedve egy ilyen szerephez. Nagyon fajsúlyos személyiségnek tartottam, zseniális író volt. Nagyon örült ennek a lehetőségnek, ami igazából egy fél napos örömforgatást jelentett. Nagyon sokat forgattunk éjszaka, ezt viszont pont nappal tudtuk felvenni. Mi attól voltunk fáradtak, hogy előző este dolgoztunk, ő pedig attól, hogy POSZT-válogató volt, Kolozsvárról utazott fel éjjel Budapestre.
Zombik a gazos hegyoldalon - interjú Térey Jánossal | Magyar Hang
A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Térey János új, Káli holtak című regényét. Élőhalottak a pannon Provence tájain, kultúrkritika és bebírók, lángos- és hekkszag. A szerzővel az ötvenes évek kísértő közhangulatáról is beszélgettünk. - Évek óta jelentek meg a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában a Káli holtak részletei.
– Azt mennyire tartották szem előtt, hogy külföldiek számára is érthető legyen a film? Hisz minden percre jut egy sajátosan magyar utalás a Traubitól a Pancsoló kislányon át Hofi Gézáig.
– Épp a napokban derült ki, hogy lesz egy izgalmas szereplésünk idén. Ezután dőlhet el, hogy a film milyen fesztiváléletet futhat be. Sok elem tényleg nehezen dekódolható, nem is volt bennem az, hogy fesztiválfilm legyen. Ha erre gondoltam volna, lehet, hogy néhány olyan dolgot jobban kellett volna elmagyarázni, amiket mi evidenciaként kezeltünk. A külföldi nézők számára ezek megmaradhatnak belsős poénokként. De még ötvenhatról sem feltétlenül fogják tudni, mit jelentett számunkra.
– Az utóbbi években attól hangos a kormányközeli sajtó, hogy nem készül elég történelmi film, miközben azért bőven tudunk ilyeneket mondani az Örök téltől a Saul fián át most a Drakulics elvtársig. Hogyan látja ezt a kérdést? Álvitáról van szó?
– Ha jól vettem ki, arról szól a vita, hogy távolabbi korba mennének vissza, és klasszikusabb kösztümös történelmi filmeket szorgalmaznak. Szerintem minden az alapötleten múlik, majd annak a kidolgozásán. El tudok képzelni olyan nándorfehérvári filmes megközelítést, hogy én is rohanok a moziba, meg olyat is, hogy leckeként mondják fel a történelmet, ami már jóval kevésbé érdekes. Ezt mesterségesen generálni nem tudom, jó ötlet-e, inspirálólag hathat-e bárkire. De ha születnek jó kosztümös történelmi filmek, az persze örömteli. Én, ahogy mondtam, szívesebben tekintenék most a jelen felé. A hasonló történelmi filmeknél figyelni kell arra is, milyen drága műfaj, hiszen ott vannak a kosztümök, a korabeli helyszínek, nagyon sok mindent nulláról kell felépíteni. Ha pedig nem jó a film, annál nagyobb lehet a bukás.
– Nemrég jött létre a Játékfilmrendezők Egyesülete. Ennek tagja? És mit várhatunk tőle?
– Igen, tag vagyok. Eddig nagyon fragmentált, individualista volt a szakmánk, így remélem, most valahogy közös üggyé válhat ez. Vagy akár csak annyi, hogy beszélgessünk egymás filmjeiről, kapcsolatot tartsunk. Eddig sokszor volt jellemző egyfajta idegenkedés, és azt gondoltam, valami ellenszenv lehet a háttérben. Aztán mindig kiderült, hogy ilyenről nincs szó, csak nincsenek közös ügyeink, szakmai fórumaink. Az alkotói szabadságtól kezdve szerzői jogon át fesztiváloztatásig számos kérdést tárgyalhatunk. Hol vannak határátlépések, mibe van a rendezőnek beleszólása, miben nincs?
A Filmalap átalakul, a játékfilmesek szerveződnek | Magyar Hang
Miközben a sajtó az utóbbi hetekben a Magyar Nemzeti Filmalapnál történő „rendszerváltástól" hangos, a szakma abban bízik, hogy a párbeszéd a továbbiakban is megmarad, az új vezetés pedig figyelni fog a filmesek hangjára. Az általunk megkérdezett rendezők válaszaiból legalábbis ez derült ki.
– Ez a szerveződés biztonságot adhat a Filmalap átalakulása idején is?
– Nem voltam jelen, de szerveztek egy jól sikerült beszélgetést Káel Csabával. A beszámoló szerint előremutató volt ez a megbeszélés. Nagyon pozitívnak éreztem a legutóbbi döntéseket is, hiszen Pálfi György, Szász János, Madarász Isti is minőséget képvisel. Az a fajta sokszínűség köszön vissza ezekből a támogatásokból, amit a Filmalap az elmúlt években jól tudott képviselni. Az Utas és Holdvilág, illetve a Sömmi feldolgozásának is nagyon örülök. Ha ez így marad a jövőben is, az pozitív számomra.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál az idei utolsó, 2019/51-52. duplaszámban? Itt megnézheti!
