„James Joyce izlandiul kifejezetten szórakoztató”

Ha két-három szóval kellene jellemeznünk Izlandot és az ott élőket, feltehetőleg olyanok jutnának eszünkbe, mint az „elszigetelt”, a „magányos” vagy épp a „zimankós”. Na de hogy valaki épp a hasonlókból eredeztesse művészeti sikereiket? Elsőre meglepőnek tűnhet, legalábbis amíg eszünkbe nem jut a saját Himnuszunk szövege, egyéb nagyszerű költeményeink témája.

És ha jobban megnézzük, találhatunk más közös pontokat is Jón Kalman Stefánsson hazája és a sajátunk között. Elég csak fellapoznunk A halaknak nincs lábuk című regényt, amiben ha a rideg északi időjáráshoz vagy a halászat fontosságához nem is tudunk kapcsolódni, hát a hetvenes évek lefojtott hangulatához és az utakon gördülő Ladákhoz mindenképp. Mintha csak a szigetország is a szovjet érdekszférába tartozna, olyan szabadsághiányosnak érezzük olykor a légkört. Hiába, hogy az autókat is csak kölcsönös megállapodás keretében kapták akkoriban, heringért cserébe.

De miért is olyan jelentős és pezsgő az izlandi kulturális élet? Hiszen bőven tudunk említeni zenészeket Björktől a Sigur Róson át a Sólstafirig, és ott vannak a nagyszerű filmesek, mint Baltasar Kormákur vagy Rúnar Rúnarsson, hogy a Facebookon népszerű rajzolóról, Hugleikur Dágssonról már ne is beszéljünk.

A nemrég Magyarországon járt Stefánsson az elszigeteltségükkel magyarázza a dolgot. – Mivel kevesen vagyunk, és el is zárva a világtól, kitéve az időjárás viszontagságainak, hát ebbe menekültünk, így akartunk kitűnni. Ha vannak szomszédaid, már tudod magad hozzájuk hasonlítani, de ha nincs szomszéd, csak köröskörül az óceán, hát nincs kihez hasonlítani magad. És akkor könnyebben tudsz a saját jogodon érvényesülni, egyedit alkotni. Nehéz akkor is, ha olyanok vannak nálad, mint a Beatles vagy a Stones, és kicsinek érzed magad miattuk, mert óriásokhoz kell mérned magad. Nekünk nincsenek óriásaink, így könnyebb – fejti ki lapunknak az író, akinek nemrég Menny és pokol című grandiózus trilógiája jelent meg magyarul. Elmondása szerint fel is merült, hogy filmre vigyék, de egyelőre ez nem jött össze. Ami őt kevésbé foglalkoztatja, ha összejön, összejön, de íróként elsősorban a könyveire igyekszik koncentrálni.

Az erőfeszítésnek pedig meg is van az eredménye, ha csak azt nézzük, hogy A halaknak nincs lábukat például Nemzetközi Man Booker-Díjra jelölték. Számos országban olvashatják már Stefánsson regényeit, de ahogy mondja, a sikert igyekszik visszafogottan kezelni: – Ha hazamegyek, otthon a kutyám mindig ugyanúgy néz rám, nem egy világhírű írót lát bennem – nevet.

Regényeire sajátos prózapoétika jellemző, nem függetlenül attól, hogy Stefánsson maga is költőként indult, és ma is elsődleges fontosságúnak tartja ezt az életében. – Ha megyek valahová, mindig kell legyen nálam verseskönyv. Most épp a svéd Tomas Tranströmertől hoztam magammal egy válogatást, máskor előfordul például a lengyel Wyslawa Szymborska.  De igyekezni szoktam felfedezni azokat az országokat is, ahová épp ellátogatok – meséli. Magyar költőket viszont nem nagyon ismer még, Nádas Péter regényeit tudja említeni tőlünk.

Meghatározó irodalmi élményeiről képet kaphatunk akkor is, ha beleolvasunk könyveibe. A halaknak nincs lábuk szereplője, Ari mondja, hogy gyerekként ott volt a polcon Thor Vilhjálmssontól a Gyorsan, gyorsan, mondta a madár (Fljótt fljótt sagdi fuglinn), és később próbálta is elolvasni, de semmit nem értett belőle, ezért elrakta későbbre. Mikor erről kérdezzük, Stefánsson kifejti, egy modern regényről van szó, amit ő először húszéves kora körül olvasott, és teljesen le volt nyűgözve már a nyelvezetétől is. Egyfajta keveredését adta prózának és költészetnek, nem volt könnyű megbirkózni a kötettel. Igaz, azzal a felfogással nem ért egyet az író, hogy lennének nehezen olvasható könyvek.

– Azért volna könnyű valamit olvasni, mert nem kell gondolkodnod, mikor beszélsz róla? Vagy nehéz, mert gondolkodnod kell, miközben olvasod? Számomra az olvasás a belehelyezkedésről szól. Lehet, hogy ezt olykor az emberek nehéznek találják, de remélem, az én könyveim esetében nem. Olvasni egy nagy öröm, boldogságot ad. De bele kell tenned magad abba, amit olvasol – jegyzi meg. Kérdésünkre hozzáteszi, ha például izlandiul olvassa James Joyce-t, egyáltalán nem tartja nehéznek, és remek szórakozást jelent számára.

Az író egyébként olykor megnyilvánul politikai, vagy legalábbis közéletileg is releváns témákban. Egy interjúban például arról beszélt, ők nem építenek kerítést, hiszen semmi szükség rá. El is ítéli azokat, akik viszont az elmúlt években megtették, így szorítva kívül az érkezőket? – kérdezzük. Stefánsson válasza szerint ítélkezni valóban könnyű lenne, a megértés viszont már jóval nehezebb. – Olyan kormányuk van, ami jelenleg élen jár ebben, az ítélkezésben. Miközben elbukunk egyenként és összességében is, hogy segítsünk azokon, akiknek szükségük lenne rá. Elbuknak önök vagy mások is. A kerítésépítés sosem lehet a megoldás. Hiszen nem is csak az érkezőket zárod ki, de a belül lévőket is kerítés mögé teszed, belül is építed a falakat – teszi még hozzá.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg november 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál a legfrissebb, 2020/1. számban? Itt megnézheti!