A tükörbe nézve mind szembesülünk démonainkkal

A tavalyi év legjobbjai közt Dél-Korea vette át Japán szerepét, a Bolti tolvajok után az Élősködők nyűgözte le az összetett drámák, illetve ezúttal fekete komédiák szerelmeseit. Elkészült Quentin Tarantino régen várt kilencedik filmje, ahogy Jordan Peele újabb nagy dobása is. Más kedvenceink a semmiből bukkantak elő, de annál nagyobbat ütöttek. Ezeket a filmeket szerettük legjobban 2019-ben.

Jordan Peele: Mi

Jordan Peele tévés komédiásból az egyik legfelkapottabb horrorfilmes rendezővé avanzsált. Első két filmje, a 2017-es Tűnj el! (Get Out) és a tavalyi Mi (Us) úgy frissítették fel a műfajt, hogy alaposan ki is tágították annak kereteit, messze túlmutatva a zsáner átlagos rémisztgetésén. Az afro-amerikai rendező a Tűnj el!-ben a felső(közép)osztály liberális demokratáinak émelyítő mosolyba csomagolt gyilkos rasszizmusát felhasználva alkotott hátborzongató fekete komédiát. A Mi esetében folytatta a megkezdett utat, a film horrornak álcázott vígjáték, amely azonban egy ponton a rémisztő után a mosolygós maszkot is ledobja magáról, hogy szembesítse a nézőt a létezés alapvető meghasadottságával: önmagunkkal mint az igazi veszedelemmel.

Az egzisztencialista horror, a fekete humor és a társadalomkritika tökéletes elegye egy pillanatra sem hagyja megnyugodni a nézőt. Nem is csoda, hiszen végül mindenki saját magába ütközik, akárcsak a filmben. A történet szerint az Egyesült Államokat egyik éjjel vörös overallba bújt idegenek lepik el. Hamar kiderül azonban, hogy a lények bár idegenek, mégis rettentően ismerősek: mindenki a saját, a mélyből előbújt hasonmásával szembesül, a találkozás pedig rendszerint a fentiek halálával végződik. A főhős, Adelaide (Lupita Nyong’o) gyermekkorában már találkozott a tükörképével, talán ezért is tudja sikerrel felvenni a harcot ellene, családjával együtt így elmenekülnek önmaguk elől. És kezdetét veszi a nagy hajsza, aminek a végén kiderül, kik is a vörös ruhások, és miért akarnak bosszút állni fenti önmagukon.

Peele vallási, történelmi és popkulturális utalásokkal sűrűn átszőtt filmje a véres leszámolásban, és az idegtépő üldözésben az ország társadalmi feszültségeit éppúgy sikerrel ragadja meg, mint a saját sötét oldalunk ellen folytatott harcot. Bámulatos könnyedséggel ugrál a műfajok között, mindig a legjobbkor váltva a komédiáról a kaszabolós horrora, onnan pedig a könnyfakasztó drámára, hogy aztán elölről kezdje az egészet. A fináléban érkező fordulat pedig újra csavar egyet a történeten, és az értelmezésen is.

(Ficsor Benedek)

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood

Van abban valami irigylésre méltó, ha az ember megvalósítja fiatalkori álmait. Még szebb a történet, ha ezzel a világot is megváltoztatja maga körül. Arra azonban talán csak Quentin Tarantino képes, hogy az álmaival a történelmet is folyamatosan újraírja, visszamenőleg is a saját szája íze szerint alakítva a világot. Kilencedik filmjében Hollywood hőskorába utazott vissza, hogy olyan eredetmítoszt alkosson, amely a saját helyét is kijelöli a filmtörténetben. Nem a legnagyobbak közé akart bekerülni, nem azt állítja magáról, hogy halhatatlan, csupán azt, hogy minden, amit történik, tőle, az álmaitól függ. Számára ugyanis ez a mozi lényege.

A Volt egyszer egy Hollywood (Once Upon a Time in Hollywood…) egy kiöregedett színész (Leonardo DiCaprio) és hűséges kaszkadőre (Brad Pitt) története, kettejüket követve a hatvanas évek végének álomgyári díszletei közé jutunk, ahol a rendező a hippi békekultusz és az erőszak esztétikájának bizarr keveredését idézi meg. Feltűnik a hírhedt Manson-család, és áldozatuk, Sharon Tate színésznő is (Margot Robbie alakításában), akit 1969 augusztusában nyolc és fél hónapos terhesen gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel.

Tarantino kedvére dagonyázhat a filmimádatában. Mintha egy kisgyereket engedtek volna szabadon a játékboltban zárás után, a rendező egymás után kapkodja le a polcról a filmes identitását meghatározó sztárokat. Eddig csak beszélt róluk, idézte őket, lopott tőlük, de most itt állnak előtte, és azt tehet velük, amit csak akar. És Tarantino nem fogja vissza magát, korábbi módszeréhez képest léptéket váltva, már nem csupán idéz, ismétel és fejet hajt, hanem a saját kezébe veszi a filmtörténet alakítását, újraírja Hollywoodot.

A cím egyértelmű utalás Sergio Leone kultikus westernjére, a Volt egyszer egy vadnyugatra (Once Upon a Time in the West). Ott az epikus történet végére a klasszikus pisztolyhősöknek leáldozik, a vasút megérkezik a semmi közepére, és magával hozza az új kor üzenetét. Tarantino is lefekteti a saját sínjeit, hogy a mozdonya azokon gördülhessen be Hollywoodba. Ahol, ha hihetünk az ígéretének, még egy utolsót rendez, és utána felhagy a filmezéssel.

(Ficsor Benedek)

Bong Joon Ho: Élősködők

Az év végi filmes listák nagy részén előkelő helyen szerepel az Élősködők, nem véletlenül. A dél-koreai dráma/fekete komédia megkapta már tavaly Cannes-ban az Arany Pálmát, hamarosan pedig a legjobb külföldi filmnek járó Oscarért versenghet, igencsak jó esélyekkel. (Már ha jelölik, hétfőn ez is kiderül. A Vox jóslata szerint hiába érdemli meg a díjat, jelölni sem fogják. Utóbbi azért nem túl esélyes.)

Kritikánkban a tavalyi japán sikerhez, a Bolti tolvajokhoz hasonlítottuk, de – hogy egy szokatlanabb példával éljünk – bőven van benne az Édes Anna sztorijából is. Csak ezúttal a kortárs Dél-Korea mutatja meg, mennyire elkeserítő és elembertelenítő tud lenni a kilátástalan szegénység, s mennyire vakká, érzéketlenné tehet a szinte korlátlan jólét. A színjátékok és a megalázottság drámája, s egyben komédiája az Élősködők, amiben olykor önkéntelenül is elnevetjük magunkat, miközben érezzük, mennyire iszonyatos az, amit látunk.

Bong Joon Ho filmje is olyan, amit érdemes többször újranézni, úgy tárulnak fel még inkább a rétegei, mélységei. Például az, mennyire aktuális, a XXI. század eleji világot megmutató film ez, dacára az örök, emberi történetnek. A társadalmi mobilitás lehetetlensége ellenére így a technika például látszategyenlőséget hoz: ott lapul az okostelefon gazdagok, szegények zsebében egyaránt, utóbbiak pedig rendre ki is használják ennek előnyeit. Így látszólag felemelkedhetnek, vagy épp sakkban tarthatják hasonló helyzetben lévő társukat („ez a küldés gomb teljesen olyan, mint a rakétaindító”), de hiába az egész, maradnak a földön kuporogva, míg a vagyonosok a pamlagon elheverve elégítik ki egymást. Csodálatos szimbólumokból, metaforákból tényleg nincs híján az Élősködők. Hogy csak még egyet említsünk, érdemes figyelni, mit jelent az özönvízszerű eső azoknak, akik egy félszuterénben kénytelenek meghúzódni, és mit annak, aki játékosan a kertben sátrazik ezalatt. „Áldás volt ez az zivatar” – halljuk aztán, és tudjuk, a megszólalóban még csak fel sem merül, hogy valaki számára egészen mást is hozhatott.

Bong Joon Ho filmje az év talán legösszetettebb remekműve, valószínűleg sokáig fogunk még beszélni róla.

(Lakner Dávid)

Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül

Bár Denis Côté kanadai rendező arról beszélt nekünk, hogy mennyire székhez szegező, a gondolatokat béklyóba szorító film a Kontroll nélkül, valójában nagyon is sokrétűen értelmezhető alkotásról van szó. Ami így számos vitát generálhat, már ami a felelősség kérdését, a helyzet kialakulását és kezelését illeti.

Hősünk egyik otthonból a másikba hurcolt, magatartási problémákkal küzdő német kislány, Benni. A gondjait rendszerint agresszióval levezető gyerek története végül elbizonytalaníthatja még azokat is, akik hiszik, ők tudnák a megoldást, és képesek lennének gyorsan, hatékonyan segíteni a kislányon. Miközben ami itt lehetetlen, az épp az azonnali változás. Hosszú, szívós, rendületlen munka, odaadás és szeretet kellene, hogy Benni jobban lehessen, csak hát ennyi ideje, energiája senkinek sincs rá. Így ha pár nap után azt látják, nem változott semmi, már menekülnének is – a bevonódás réme a legijesztőbb számukra, miközben a gondok láthatóan épp ebből, az állandóság és a biztos háttér hiányából fakadnak.

Nora Fingscheidt drámája azért is lehet az év egyik legjobbja, mert eközben átélhetővé teszik a gyermekjólétisek, vagy akár az anya helyzetét. Ha helytelenítjük is viselkedésüket, tudjuk jól, magunk sem feltétlenül viselkednénk jobban. Helena Zengelé pedig az év egyik legjobb alakítása, szinte egyé válik Benni szerepével. Hol imádnivalóan tündéri, máskor fékeveszetten tombol, még akkor is, amikor a néző hinné: most végre megnyugodhat egy kis időre.

Értetlenségünkkel azonban ideje leszámolnunk, hiszen itt nem Benni az, akinek saját erejéből el kellene nyomni démonait. Sokkal inkább az ugyancsak gyerekként viselkedő felnőtteknek, akik láthatóan képtelenek megbirkózni a rájuk háruló terhekkel. Csak hát nekik, ugye, ez lenne a feladatuk.

(Lakner Dávid)

Robert Eggers: A világítótorony

Hozzánk sajnos csak egyéni vetítéseken jutott el, és nem volt országos mozibemutatója, de így is beszélnünk kell az év egyik legjobbjáról, A világítótoronyról. Robert Eggers filmje lényegében két főszereplőjére, Robert Pattinsonra és Willem Dafoe-ra épít, akik tökéletesen hozzák az először egymással alig szóba álló, aztán szoros barátságot kötő, végül a másikat a végletekig meggyűlölő toronyőrök karaktereit. Fekete-fehér, nyomasztó experimentális mozi ez, ami olykor Lynch-i vizuális tripekkel őrjít meg, máskor a Szépkilátás Hotel elhagyatottságát juttatja eszünkbe.

A vihar sújtotta földdarab tökéletes helyszín rá, hogy elmerüljünk e férfilelkek legsötétebb bugyraiban, végül iszonyodva döbbenve rá: menekülni démonaiktól tényleg csak a halálba lehet.

Ha az elején még tartanánk is attól, hogy a sivár környezet és a két önmagába zárt figura története előbb-utóbb unalomba fullad, hát hamar megtapasztaljuk, hogy itt ilyesmire esély sem nyílik. És már mi magunk könyörögnénk egy kis békés háborítatlanságért, csendért, de hiába, Eggers filmje nem ereszt. Aki teheti, mindenképp moziban nézze, már csak a még teljesebb élmény kedvéért.

(Lakner Dávid)

Tavaly év elején is számba vettük, melyik filmeket szerettük 2018-ban. Akkori összeállításunkat itt olvashatják:

Csirkemellből művészet, tüskés építőből LEGO Technic | Magyar Hang

Magunk is meglepődtünk, amikor 2018 legjobb filmjeinek számba vételekor szinte kizárólag magyar filmek jutottak az eszünkbe. Idén ugyan „csak" Oscar-jelölésig jutott Magyarország, mégis igaz, hogy rég volt ilyen erős éve a hazai alkotásoknak. Kedvenceink közé azért jutottak külföldi csemegék: lesz kiért izgulni az idei filmes díjátadón is. Azzal kezdem, hogy nem könnyű.