Örültem Karácsony Gergely megválasztásának, Tarlós István nekem csalódást okozott – többek között erről beszélt lapunknak Nádasdy Ádám költő-nyelvész. Tavaly jelent meg Jól láthatóan lógok itt című verseskötete, illetve a Bánk bán prózai fordítása is, így nagyon aktuális volt, hogy leüljünk beszélgetni. Beszélt nekünk a gyomorrákból való gyógyulásról, a Fidesz hatalomizmusáról és arról is, hányas osztályzatot kapott a verseire Térey Jánostól.
– Ez egy középhosszú beszélgetés lesz?
– Hát mondja meg maga, én nem sietek…
– Már amiatt kérdem, mert a Hogyhogy nem fájt nekik? versben írja: középhosszú beszélgetésre sosem volt használható. Arra, amit a büfében a hallgatók egy kávé mellett lefolytattak, röviden, azért belemenve mély dolgokba is, majd félbehagyva. Ezek szerint interjúkat sem igazán szeret adni?
– Tényleg, valóban ezt írtam. De attól még szeretek interjúkat adni, nagyon jó dolgok kisülhetnek belőle. Attól is függ persze, mi érdekli épp a kérdezőt. Néha már annak örül az ember, hogy meg tudott valamit válaszolni.
– Igaz, a rövid, de tartalmibb nyilatkozatok sokszor parttalan vitákat is szülhetnek, mint tavaly nyáron, amikor a Pride-on a 444-nek azt mondta, ön nem LMBTQ. Mire különböző genderügyi csoportokban kommentek százai születtek, hogy ez rendben van, vagy bántó-e.
– Mert hiszen nem vagyok az! Mi közöm nekem például a biszexuálisokhoz vagy transzneműekhez? Nem vagyok egyik sem. Persze, ettől még éljék az életüket, soha nem bántanám őket. De nem lehet mindig úgy fogalmazni, hogy mindenkinek jó legyen. Muszáj néha sarkosabban beszélni. Pláne, ha valami az embernek a szívéhez ennyire közel áll.
– Nem egy óvatoskodó ember?
– De, túlzottan is az szoktam lenni. Néha aztán úgy erőt veszek magamon, hogy most akkor belemondom a másik arcába, ami van.
– Volt persze, aki pedig egyetértett, és örült a megszólalásnak. György Péter fejtegette a nekünk adott interjúban: „csodálatos volt, hogy egy olyan elmondhatatlanul konzervatív, vallásos, finom ember ezt mondja.” Megállja a helyét, hogy elmondhatatlanul konzervatív, vallásos ember?
– Micsoda szép szavak! De nem hiszem, elmondhatatlanul konzervatív igazán nem vagyok. Úgy érzem, nyitottan állok minden újdonsághoz. És hogy vallásos? Talán hívő embernek lehet inkább mondani. A vallásos eljár templomba, tudja, melyik nap van böjt. Legalábbis az én felfogásom szerint.
– Valamiért mégis szokás önt konzervatívként besorolni. Miért lehet így?
– A szó igazi értelmében valóban lehetek az. Például felháborodottan vettem tudomásul, hogy a Ferihegyi Repülőteret átkeresztelték Liszt Ferenc Repülőtérre. Ilyen értelemben konzervatív vagyok. Ne nyúljanak hozzá valamihez, amíg nem muszáj! Mi baj volt azzal, miért kellett kényszeresen megváltoztatni? Ugyanez annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaságot átkeresztelték Magyarországra. Hát mi az ördögnek?
– Áll ez arra is, mikor mondjuk a Moszkva teret nevezik vissza Széll Kálmán térré? Hiszen előtte épp az volt a megszokott. Becézték is a teret Kalefként korábban.
– Nem rossz kérdés valóban. Mikor én fiatal voltam, a felnőttek dafke Széll Kálmánként emlegették, mert az volt előtte. Én meg már Moszkva térként szokhattam meg. De ahhoz nem fűződnek érzelmeim. Ha már ide-oda nevezték, jó, valahol állapodjunk meg!
– Visszatérve az óvatoskodásra. Az Esterházy Péter emlékére írt Az igazi Márk-változatból az jött le, hogy megvolt azért a helye ennek is. Jól van, legyenek boldogok a párjával, mondta az édesanyja, Birkás Lilian operaénekesnő, és ha szeretik egymást, „akkor nincs baj”. De azért ott az aggodalom, hogy hány éves is az új barát: ugye nem kettessel kezdődik az életkora? A családban nehezebb volt ezt az egészet kezelni?
– Kemény asszony volt, az élet azért sok mindent végig csináltatott vele. 1916-ban született, 91 évet élt, látott ő sok mindent. És csak azt szerette volna, hogy békesség és rend legyen. Két bátyám van, az ő zűrös válásaik, gyerekügyeik is borzolták a kedélyét.
– És édesapjával, Nádasdy Kálmánnal mennyire tudott nyíltabban beszélni? Azt elmondta már korábban: nem akarta, hogy az apja a verseit olvassa, és a melegségét sem mondta el végül neki.
– Késői gyerek voltam, mikor én születtem, ő már idősödött. Mai felfogás szerint, de hát akkor is elmondható volt: addigra már bácsi lett. Takarékoskodott az energiájával. Dolgozott az Operában is, illetve a Színművészeti Főiskolán tanított. Mindenféle funkciókat viselt, vizsgaelnökölt, miegyéb. Nem akartam én már őt ezzel terhelni. Ettől még sokat beszélgettünk, főleg a zenét tudta szépen kommentálni. Nagyon jó lemezjátszója, hatalmas gyűjteménye volt. Föltett egy lemezt, csendben hallgatta, és egyszer csak megszólalt. Emlékszem, Bachtól szólt a Magnificat, ő pedig elemzésbe fogott, hogy a ritmus így, a dallam úgy, a kíséret amúgy. Hosszan sorolta, majd elhallgatott, hogy végül hozzáfűzze: jó zeneszerző ez a Bach, na. Amivel egyet kellett értsek.
– Hogy érzi, a korral ön is hasonló lett, mint ő volt akkor?
– Külsőleg igen. Meglátok egy fényképet magamról, és teljesen olyan, mintha ő lenne. Hát, ő aztán igazán konzervatív volt az egész életvitelében. Minden nap nyakkendőben ment el hazulról, máshogy nem is lehetett. Mert hát a neveltetés, a tisztesség és a tekintély. Persze, mondhatja, hogy ezek külsőségek. Talán apróság az ilyen: ő sosem ült volna le a földre, én meg, ha úgy van, simán megteszem. Mikor megérkezem egy konferenciára, és már nincs szék, simán lekuporodom elől. Ez már nemcsak divat kérdése, hanem egyáltalán a világban való mozgás különbsége.
– A versei mennyit változtak az idő előre haladtával? Nagyon mások lettek?
– Én nem így látom, de nem vagyok ebben a legjobb ítész. Mintha az embernek a saját magáról készült fényképeket kellene megítélnie. Azt képzelem, hogy nem nagyon van különbség. Jó, több szó esik arról, hogy öreg vagyok, meg fogok halni, fiatalkoromban meg ilyesmit nyilván nem emlegettem. Nem is az lenne amúgy a lényeg, hogy miről szólnak a versek, hanem az, miként vannak megírva.
– Valóban, írja Az igazi Márk-változatban is, hogy nem lehet már olyan messze a halál. Nem nehéz erről ilyen könnyedén beszélni?
– Úgy érzi, én könnyedén beszélek erről? Ne mondja! Esetleg, ha úgy érti, tárgyilagosan, az meglehet. Költőként nem is tehetek másként. Könnyebb talán kimondani, az igaz, mint végiggondolni. Nagyon beteg voltam tavaly tavasszal, a gyomorrák miatt úgy volt, hogy ez az ajtó egyszer csak kinyílik, nekem pedig át kell lépnem rajta. Végül is nem így történt, a doktorok szerencsésen becsapták előttem. Egyébiránt persze nem igazán tud az ember belegondolni.
– Volt még Grecsó Krisztiánnak is erről egy nagy verse a Jelenkorban, mikor neki kellett megküzdenie a rákkal. Hogy csak az fogja fel igazán a mélységét, aki a közelébe kerül.
– Nagyon szépeket írt valóban Grecsó, de hát ő jóval fiatalabb nálam! Az egy tragédia lenne, míg én már öreg vagyok, hát ez van. Fontos különbség. Hetvenkettő vagyok, min csodálkoznék? Nem fogják azt mondani, hogy derékba tört az életem. Ahogy mondjuk szegény Térey esetében. Hiányzik nagyon.
– A VS.hu-nak beszélt is arról még négy éve: „Egy téli éjszakán Térey Jánossal iszogattunk, és azt mondtuk, hogy olvassunk már valami klasszikust. Ez az én lakásomon volt, és elővettük a Paradicsomot, amit egyikünk se ismert igazán, és elkezdtük olvasni a Babits-féle fordítást. Nagyon nehezen lehetett érteni, és akkor elkezdtünk beszélni róla, hogy újra kéne fordítani.” Gyakran jöttek így össze?
– Nem mondom, hogy ő biztatott, de megfogalmazta az igényt: de jó lenne ebből egy új fordítás! Én pedig tovább gondolkoztam rajta. Egyébként nem gyakran, de azért rendszeresen összejártunk, három-négy havonta. Mindig volt valami konkrét témánk, valamelyikünk művét beszéltük ki, kritizáltuk kölcsönösen. Tudja, van ez a típus, amelyiknek mondja az ember, hogy „aztán szigorú legyél”, ő pedig tényleg az. De annyira, hogy bele is jajdul az ember! Még osztályozta is a verseimet, mint egy tanár. Akadt négyes alá is. Néha nagyon másképpen látta, mint én.
– Bele lehet gondolni egyáltalán a halálba, hogy mi jön utána?
– Nem hiszem. A vallások mindenféle magyarázatot kínálnak, ezek hol szépek, máskor rémisztőek. De azt hiszem, nem lehet igazán elgondolni. Szoktuk azt mondani, hogy a nagypapa odaföntről lát minket, és azt mondja, ejnye-ejnye. Ezek nagyon fontosak, metaforák, persze. Meg hogy odafenn majd megmondom a szemébe, amit itt nem tudtam.
– Jellemző önre az is, hogy inkább húzna Aranyhoz, mintsem Petőfihez. „Mit tanultam tőled? Főleg a nyugalmat, / aki sokat ugrál, nekimegy a falnak”, olvassuk az Ijedt zavarban felkapott lepel című versben. Jellemző volt ez az életére, az Arany-féle visszafogottság?
– Hát úgy nézek én ki? Hiszen az interjú elején rögtön azzal kezdtük, hogy én vállaltan meleg vagyok. Szeretném persze, ha jellemző lenne, de azzal a verssel is azt akartam mondani: nem sikerült Arany János tanítványának maradnom. Hiába minden, a petőfiség néha kibújik az emberből. Megmakacsolja magát, és megtesz olyan dolgot, amit nem kellene, vagy akár kellene, de egy Arany-féle személyiség biztos nem tenné.
– Az említett 444-videóban azt is mondta, a főpolgármesternek is ott kellene ön szerint lennie a Pride-on. Lezajlottak az önkormányzati választások, jövőre feltehetőleg már nem kell ezt külön kérnie senkinek. Örül az eredményeknek?
– Nagyon örültem, igen. Részben, mert látja, annyira nem vagyok konzervatív. Másfelől meg az előző főpolgármester, Tarlós István nekem csalódást okozott. Lehet, hogy ő azt hitte magáról, konzervatív, de nem nevezném annak. Aki átnevezte a Roosevelt teret Széchenyi István térre… Miközben az egy kincs volt, hogy sztálinizmus, kommunizmus alatt végig megmaradt Roosevelt térnek. Mint egy növény, ami túlél mindenféle éghajlati tragédiát. Széchenyinek pedig igazán annyi mindene van már. De persze ez egy külsőség. Ő mondjuk komolyan azt gondolta, hogy a Sziget Fesztiválon a melegsátor ártalmas. Becsületes ember végül is, kimondta nyíltan. De ez akkor is jelentős szűklátókörűségre vall. Meg hogy a melegfelvonulás valahol a külvárosban legyen. Ezeket nem tudom megbocsátani.
– Nyugat-Európában már inkább nyitott ilyen szempontból a jobboldal, még Boris Johnson is. Mi lehet ennek az oka?
– A jobboldal, igen. De várjon, várjon, itt mit nevez jobboldalnak? A Fideszt? Ezt nem mondhatja komolyan! A jobboldal az az Osztrák Néppárt, esetleg a CDU/CSU. Nézze csak meg az újságjaikat. Hol lát itt ilyeneket? A Fidesznek csak hecclapjai vannak. Ott a Daily Telegraph, az egy jobboldali újság.
– Milyen oldali akkor a Fidesz?
– Hatalomoldali. Aki betársul hozzájuk, azt megjutalmazzák, aki meg nem, azt igyekeznek mellőzni. Markáns ideológiát nem látok a kormányoldal esetében.
– Valamilyen kormányzati támadás, nehéz helyzetbe került kulturális intézmény mindig akad, és ön szinte mindig kapcsolódhat is hozzájuk. Így volt a CEU-ügy, az MTA elleni offenzíva esetében, és most a színházak is személyesen közel állnak önhöz. Mire számít? Ez fog még folytatódni?
– Valahogy nem látom magam előtt, hogy valaki azt mondaná az Örkény Színháznak, hogy holnaptól ezt a darabot ne játssza, és akkor így is lesz. Amilyet láttam Kádár alatt. Itt még nem tartunk. Hogy az egész afelé mozog-e? Azt gondolom, igen, de ahhoz még sok mindennek történnie kell.
– Elkeserítik ezek az ügyek? Vagy inkább harcra, kiállásra késztetik?
– Elkeserítenek inkább. Öreg is vagyok, fáradt. Arra gondolok, hogy te jézusmária, ezt már egyszer csináltuk! Saját kárán tanul a buta, van egy ilyen mondás. Úgy látszik, ez esetben is igaz.
– És mint kiköltöző, Boris Johnson választási győzelmét hogyan látta?
– Ostoba szlogenekkel kábítják sajnos az embereket. Ez az angolokra pedig nem volt jellemző! Olyan tárgyilagosak, szárazak voltak mindig. A franciák azzal gúnyolták őket, hogy szatócsok népe. Ehelyett ma csak a hülyeségek mennek. Egy egyszerű asszonyt meginterjúvoltak, ő pedig mondta, hogy hát igen, ki kell lépni az EU-ból, mert az utca végén lakik egy pakisztáni család, akik nem dolgoznak, viszont kapják a sok segélyt. De hát mi köze ennek az Európai Unióhoz? A pakisztániak ezután is ott fognak maradni, az EU-ból meg mások érkeztek. Persze, mondták a románokról és lengyelekről is, hogy menjenek haza. Most ezek az üzenetek nagyon bejönnek. Érdekes egyébként, hogy magyar szót sokkal kevésbé hallok itt, mint románt, lengyelt vagy angolt.
– Az itt is, ott is való élet mennyire fárasztja egyébként? Tavaly jelentette be, hogy részben áthelyezi a székhelyét, több időt fog kinn tölteni a párjával.
– Kérem szépen, az előtt, mikor még tanítottam, úgy volt, hogy tíz nap itt, tíz nap ott. Vagy egy hét kinn, kettő itthon. Ahhoz képest most óriási könnyebbség, hogy több hónapot vagyok mindkét helyen. Persze, megvannak a maga árnyoldalai. Végiggondolni, hogy elhoztam magammal azt, ami nekem majd három hét múlva kelleni fog? Sokkal előrébb kell gondolkozni, és nem szabad hibázni.
– Tavaly jelent meg öntől a Bánk bán prózai fordítása is. Nem került szembe olyan kritikákkal, hogy erre meg mi szükség van?
– Olyannal nem találkoztam, hogy valaki azt mondta volna, ez fölösleges vagy ártalmas. Akiknek a véleménye eljutott hozzám, ők úgy vélték, ez indokolt, mert nagyon nehéz a szöveg nyelvezete. És örömmel jelentem, hogy a prózai fordításom inspirációt nyújtott egy fiatal rendezőnek, Tarnóczi Jakabnak, hogy megrendezze a Bánk bánt a Katona József Színház Kamrájában. Hívtak is az olvasópróbára, örömmel figyelem a háttérből a folyamatokat.
– Mondta már, hogy az eredeti szöveggel sokszor nem igazán értjük, miről szól valójában ez a mű. Hát nem arról, hogy a külföldi urak elnyomását nem szenvedhetjük, inkább magyarokét kívánjuk? Mintha csak Tiborc és Bánk vágya egy lenne, majd a katarzist az adja, hogy megölik a király feleségét – pedig a zsarnokoskodását semmi nem bizonyítja, és a való életben mindezek után vezette be András az igazán súlyos, új adórendszert.
– Ezt az előbbit nem mondják ki, de hát így is lehet olvasni, igaz. Tényleg mintha az lenne benne, hogy a külföldiek elnyomása mindennél rosszabb, a magyaroké viszont mindjárt más. De a való életben bevezetett adórendszer azért más. Itt elvégre egy színdarabról van szó, nem a történelemről. Nem illik Katonára rácitálni ezt. Nyilván ő is tudta, hogy nem Bánk gyilkolta meg a valóságban a királynőt. De hát Shakespeare is csinált ilyeneket. A IV. Henrikben például két fiatal hős szegül egymással szembe, az Örkény-féle előadásban például Nagy Zsolt és Polgár Csaba. A valóságban legalább húsz év korkülönbség volt Henrik walesi herceg és ifj. Henry Percy között. De sokkal jobban tetszett Shakespeare-nek, hogy két fiatalember menjen egymásnak. Az persze valóban furcsa, hogy Tiborcnak, a mesebeli parasztnak a panaszait úgy hallgatja Bánk, mintha a valóságban ekkor nem ő lett volna az ország nádora. Bocsánatot kérek, neki Tiborctól kell megtudnia, aki belopakodott a palotába, hogy mi van az országban? Ez nem elég hiteles, Shakespeare ilyet azért nem csinált volna.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg, január 17-én.
