Pályája előrehaladtával egyre merészebb, provokatívabb filmeket tesz le az asztalra Taika Waititi. Már ami a szerzői alkotásokat illeti, a Thor: Ragnarököt és többi eddigi munkáját érdemes külön kezelni. (Nem mintha a Thor ne sikerült volna jól, jövőre pedig érkezhet is a következő rész.) A Jojo Nyuszi inkább abba a sorba illeszkedik, amiben a Hétköznapi vámpírokat, illetve a Vademberek hajszáját találjuk.
Már a vérszopók hétköznapjairól szóló film is kellően őrült, elvetemült volt, bár talán ott még több volt a hájp, mint a valóban fergeteges szórakoztatás. Jópofák ezek a civódó vámpírok, Waititi ügyesen csavarta ki a megszokott humorforrásokat, de kicsit sok volt a vámpírgegek kijátszásából. Persze, vicces lehet, hogy milyen nézeteltérésekhez vezethet a koporsóban alvás, illetve a társadalommal való szembekerülés. Vicces volt annak idején a Drakula halott, és élvezi is, pedig ahogy így visszanézzük, azért az sem épp a nevettetés csúcsa. Nehéz elkerülni itt a kínálkozó csapdákat, a Hétköznapi vámpíroknak pedig nagyrészt sikerült is, de az elragadtatottság talán korai volt.
Nem úgy a 2016-os Vademberek hajszája esetében, ami pedig szintén jól ismert műfajokat forgatott ki. Csak ott épp a gengszterfilmes elemeket forgatták ki, megfejelve a társadalomból való kivonulás, a vadonban egymásra szorultság és a nagyon különböző személyiségek megbékülése népszerű toposzait. De ne tévedjünk, a film leginkább az ügyes karakterválasztásával vette meg magának a nézőket. Szimpatikus lehetett a goromba, és külső szemlélők által ferde szemmel nézett öreg, de a valódi sztár a kis Ricky lett, aki Tupac-rajongó wannabe rapperként uralta le a vadont. Ragaszkodva hozzá, nem ő választotta a zorallságot („skux life”), az választotta őt. A jól ismert műfaji jegyekre való rájátszás itt inkább szórakoztató plusz volt, a történet eredetiségéhez, zsenialitásához viszont kétség sem fért. Az új-zélandi rendező ezzel letette addigi legérettebb művét az asztalra.
Nehéz volt tehát megugrani a lécet, a Jojo Nyuszi esetében pedig félhettünk, hogy nem is fog sikerülni. Miközben már az elején látszott, hogy Waititi eddigi legvadabb ötletével állt elő, amiből bármi kisülhet. Könnyedén lehetett volna valami kényelmetlen, kevésbé ízléses darab, ami úgy viccelődik a horogkereszttel, karlendítéssel és a többivel, mintha a náci Németország a való világban nem felelt volna milliók üzemszerű legyilkolásáért. Ami persze nem jelenti, hogy ne lehetne vígjátékban feldolgozni a témát, ilyet állítani Az élet szép óta nem is nagyon lehetne. A kérdés kevésbé az, hogy dráma vagy komédia, sokkal inkább, hogy a produkció érzi-e mindannak a súlyát, ami a sztori díszletéül szolgál.
Waitititől nem volt idegen eddig sem a drámai él, éreztük ezt a Vademberek hajszájában is, a Jojo Nyuszi viszont léptékekkel többet követelt meg. Egyszerre érzékeltetni a III. Birodalom rettenetét, illetve kinevettetni annak abszurditását nem könnyű feladvány, nagyon pontos egyensúlyozást követel meg. Azért jó példa is bőven akad hasonlóan kényes témákat illetően. A South Park alkotói zseniálisan űztek gúnyt Kim Dzsong Ilből, az öngyilkos merénylőkből és az amerikai terrorelhárításból az Amerika Kommandó: Világrendőrségben. Sacha Baron is ellenállhatatlan humorral nyúlt A diktátorban a közel-keleti diktátorok témájához, és a Sztálin halála is sikerrel oldott meg egy hasonló egyenletet. Épp Waititinek ne sikerült volna hát?
A rendező a Vademberek hajszájában sikerre vitt receptet követte, és ezúttal is egy, illetve most már több gyereket tett meg főszereplővé. A humor pedig épp abból fakad, mint Az élet szépben: miként jelenik meg a világháború rettenete, a holokauszt jelenidejűsége egy mit sem sejtő kisfiú számára? Aki elől itt épp nem a szülő próbálja eltitkolni, mi zajlik körülötte, sőt, anyja (Scarlett Johansson) valójában ellenálló, akit aggaszt a fia elméjét megfertőző propaganda.
Nem mintha Jojo (Roman Griffin Davis) valójában egy gyűlölködő, már gyerekként mások halálát követelő Hitlerjugend-tag lenne. Sokkal inkább egy naiv, könnyen megtéveszthető és kirekesztett kisfiú, aki a nemzetiszocialista ifjúsági csapattól várja a barátságot, képzeletbeli barátja pedig az ország minden sarkon bálványozott vezetője, Adolf Hitler. Aki persze a fejében megértően, barátságosan fordul felé, és egyáltalán nem az az őrjöngő figura, akit A bukásból és számtalan produkcióból, archív felvételekről ismerhetünk. És akiről azóta el sem tudjuk képzelni, hogyan tudott behálózni egy egész nemzetet.
Waititi vígjátéka épp azért csodálatos, mert leszámol ezzel az ellentmondással: olyannak mutatja a korszak náci vezetőit, helyi kiskirályait, akik nemcsak sátáni dühvel tudnak halált követelni, hanem mesterei is a megtévesztésnek, az állampolgárok rászedésének. Fülig érő vigyorral kopogtatnak be, hogy feldúlják a lakást, bizonyítékok után kutatva, vagy épp teljes beleéléssel, csodálatos naivitással fejtegetik, hogy úgy tudják, az oroszok embereket esznek, a zsidók pedig denevérként lógnak a falon. Sam Rockwell csapatvezetője épp olyan emberien esendőnek tűnik, mint a Rebel Wilson-féle butácska frájlájn: látjuk, hogy egy másik korban, más időben akár teljesen átlagos, jó szándékú állampolgárok is lehetnének. Csak épp a hasonlóan gyilkos rezsimek azzal pusztítanak, hogy alapvetően nem gonosz embereket fertőznek meg, tesznek partnerré vagy csak simán életüket féltő, némán lapuló cinkosokká. Hősök kevesekből lesznek, és persze nem az egyszerű emberben kell megtalálnunk a főbűnöst, miközben azt is pontosan tudjuk, hogy a hasonló rendszereket a meghunyászkodó emberek cselekvésképtelensége vagy kollaborálása fűti.
Jojo mellett kis barátja, a Vademberek hajszája szereplőjére hajazó Yorki (Archie Yates) testesítik meg azokat az aranyos, könnyen kihasználható fiúkat, akiknek ez az egész leginkább egy farsangi mulatságra hasonlít. A zsidó rémképe náluk könnyedén helyettesítheti a mumusét vagy vámpírét, amit persze ki is használ az egész társadalmat kiskorúsító, szellemi rabságba taszító rezsim.
A Jojo Nyuszi egyik drámája, ahogy a korszak kényszeríti gyermekeit, hogy egyik pillanatról a másikra nőjenek fel, vegyék észre a körülöttük zajló iszonyatot, és ennek tudatában éljék tovább életüket. Jojótól is ezt várja például anyja: a III. Birodalomban egy ideig aranyosnak tűnhet a kisfiúi naivitás, de ettől az még megengedhetetlen luxus. És tudjuk azt is, hogy a valódi tragédia mégsem ez, nem a megtévesztett és ébredni kénytelen fiúé, hanem azoké, akiket a rendszer halálra ítél. Számukra a dolog tétje nem az, hogy felszólalnak-e, észreveszik-e, ami körülöttük folyik, hanem hogy egyáltalán sikerrel maradnak-e észrevétlenek. Mert ha nem, akkor a háború végét ők már nem fogják megélni.
Ilyen helyzetbe kerül Elsa (Thomasin McKenzie), a Jojoék házában rejtőző zsidó kamaszlány, akinek a fiúval való kettőse az utóbbi évek egyik legmegrendítőbb filmes gyerekpárosát hozza. Elsőre talán meg is hökkent minket Elsa türelmetlensége, a fiúval szembeni gúnyos dühe. Hogy aztán mi is ráébredjünk, valójában neki van igaza: a gyermeki tudatlanság maximum magyarázat lehet, de mentség semmiképp. Hiszen ott vannak, akiktől erőszakkal veszik el a lehetőséget, hogy megéljék gyermekkorukat, hogy éljenek egyáltalán. McKenzie talán a film legkevésbé vígjátéki karaktere, ami jól is van így, tökéletesen ellenpontozza mindannak iszonyatos abszurditását, ami a felszínen zajlik. Amíg odakint mindenki látszatmosolyt erőltet magára, komédiázik és asszisztál a színjátékhoz, ő a falak mögé szorulva a kíméletlen őszinteség embere lesz. És a komorságé, illúziótlanságé és rettegésé. Így miközben kisfiúnk lelkesen ugrándozik az utcákon, kivéve részét a játékból, neki marad az ábrándozás, hogy egy nap táncra perdülhet még.
A Jojo Nyuszi így nemcsak abszurd fekete humora miatt az év egyik legjobb filmje, de drámai ereje is Taiki Waititi eddigi legjobb filmjévé avatja. Merészet vállalt, és fel is nőtt a feladathoz. Ezt mutatja a mostani hat Oscar-jelölése is, köztük a legjobb film kategóriájában való nomináltság. Amit simán ki is érdemelne, miként Waititi is a forgatókönyvért, Johansson az alakításért járó elismerést.
