A három évvel ezelőtt megjelent Rengeteg című szólóalbum után újra szerzői lemezt jelentetett meg Kollár-Klemencz László, a Kistehén zenekar frontembere. A zenekari munka (és lemezek) mellett sokféle formációban (Rájátszás, Grecsókollár, Budapest Bár) fellépő énekes, dalszerző Farkas Róberttel és Dargay Marcellel közös, elsősorban ismert sanzonokat feldolgozó lemeze Zabolátlan lovaim címmel jelent meg. Szerzői lemezt írtam, holott az albumon szereplő dalok feldolgozások, a legújabb dalok is (például Cseh–Bereményi „Csönded vagyok”-ja) is közel harminc éves. Mégsem tévedek a szerzőiségben, hiszen ez az album nem másol, nem utánoz és nem követ trendeket, még csak nem is új köntösbe öltöztet, hanem a szó szoros értelmében feldolgoz. És ezt várja el a hallgatóitól is.
Mindez nem csak a külföldi slágerek szövegeinek újrafordítását jelenti (remek fordító: Grecsó Krisztián, Máthé Zsolt és maga Kollár-Klemencz), sokkal inkább azt az eljárást, amiből kiderül, hogy a lemezen játszók valóban gondoltak valamit az általuk eljátszottakról. Ez az album első nyeresége a hallgató számára. Ismert vagy ismeretlenebb dalok: mindegyikükhöz kellő alázattal, de erőteljesen nyúltak hozzá, egy olyan darab sincs a lemezen, amelynek alkotói közé immár ne lehetne a közreműködőket is odaírni.
Kezdve azzal, hogy követhetetlenül sok zenei hatás éri általuk a megszólaló dalokat. Bach és Kodály, klezmer és jazz: megannyi zenei hús kerül a dalok csontvázára, Kollár-Klemencz és zenésztársai ráadásul nem egy-egy sablonnal, hanem végtelennek tűnő mennyiségű zenei eszközzel kezelnek egy-egy dalt. Így lesz a feldolgozás autonóm alkotás, és a közreműködők mindegyike teljes jogú alkotó. Legszembetűnőbben ott mutatkozik meg az eljárás lényege, ahol egy saját dalt, az Iszom a bort címűt dolgozzák fel. Azaz Kollár-Klemencz újraírja a maga alkotta művet, és ezzel mintha üzenne is az epigonoknak (hirtelen a Bagossy Brothers Company Iszom a bort-feldolgozása, ez a felszínes-giccses műanyag jut eszembe), hogy a dalnak mélysége és szélessége van, ennek ismerete nélkül semmi értelme eljátszani.
Eközben persze a dalok megőrzik sajátosságaikat is, sanzonok ezek, érzelmekről, kis drámákról, nagy veszteségekről, útkeresésekről szóló, rövid darabok. Méltó az album magyar előzményéhez, Dévényi Ádám és Postásy Júlia 1986-os, Nincs kegyelem című, méltatlanul keveset idézett nagylemezéhez, és nyugodtan mérhető Tom Waits legendás, Frank’s wild years című, „kocsmaopera” konceptalbumához is.
Farkas Róbert, aki sok-sok éve muzsikál együtt Kollár-Klemenczcel, ezúttal a mások dalaihoz való egyedi, mégis alázatos hozzáállásra ad példát. Bármilyen hangszerhez is nyúl, nem tolakszik, nem harsog, nem tolja előtérbe magát, úgy szólózik, hogy egyben zenekari muzsika is az, amit játszik. Egy-egy dalon belül a történethez, a hangulatokhoz játszik. A zongorista Dargay Marcell – Farkashoz hasonlóan – a hangszerét is bevonja, mintha az élőlény lenne, aki belebeszélhet, hozzászólhat a dalokhoz. Olyan elevenséggel szólnak az eszközök, hogy néha azt érezni, önálló életre keltek. A Szeretnék csendben–ben a hulló falevelek zongorás kopogása vagy a Hova tűnt a sok virágban a (katonai) vonatokat idéző harmonikahangok és az ezekhez hasonlók teszik, hogy az album sokadszori meghallgatásra is kínál meglepetést, újdonságot.
Kollár-Klemencz pedig, ahogy azt tőle megszokhattuk, mindent kipróbál, ami a énekléshez kicsit is köthető: dünnyög, kiabál, elnyújt és hirtelen lezár, játszik és viccel
is, ha kell. (A Kex együttes A család című, úgy gondolom, hogy eredetileg is részben ironikusnak írt dalát például az idejében felhangzó falzettel teszi autentikussá. Amihez Dargay zenélő gyerekjátékok hangját imitáló zongorahangokat illeszt.) Nem gúnyolja ki a sziruposnak tűnő slágereket, mégis van benne valami visszafogott irónia, billeg a megrendültség és az élc határán, ez is ismerős lehet, elég, ha a Budapest Bárral előadott Akácos út Kollár-Klemencz-féle verziójára gondolunk.
Minden dal egy-egy történet, külön eset, de közülük is kiemelkedik a (Viszockijtól kölcsönzött) címadó dal és a Minden jót alkotói ars poeticát is hordozó szövegeikkel, az előző albumról ismert De szeretnék című méltó folytatásaként. Különleges Marlene Dietrich ikonikus dala, a katonás léptek zenei megjelenítésével, a Beteg vagyok vagy a Maradj még panaszos hangja éppúgy, mint a Vízválasztó keringője a benne megszólaló verklihanggal, finálészerű befejezéssel.
A lemez a címéhez méltó, pont olyan, mint egy zabolátlan ló: harmonikus és kiszámíthatatlan, szép és vad. Egyszerre otthon és kaland.
Kollár-Klemencz László: Zabolátlan lovaim, 2019
