Egy a propagandának bedőlt asszony megdöbbentő portréja

Egy egyszerű asztal, egy túlméretezett irodai lámpa. Köztük ott ül egy meggyötört, tolószékbe kényszerült asszony az emlékeivel és lelkiismeretével összezárva. Átlagos nő, egy a sok közül. Azok közül, akik önáltatásokkal és a személyes felelősséget kerülő magyarázatokkal próbálták évtizedeken keresztül felmenteni magukat a nácizmus bűnei alól.

Brunhilde Pomsel, a Harmadik Birodalom hatalmi apparátusának utolsó szemtanúja százhat éves korában, 2017. január 27-én hunyt el. Az asszony 1942-től a második világháború végéig a második legfontosabb náci vezető, Joseph Goebbels német propagandaminiszter alatt dolgozott gyors- és gépíró titkárnőként. A Führerbunkerben vészelte át a háború utolsó napjait, ő maga varrta a megadást jelző fehér zászlót. Pomsel a bukást követően öt évig ült börtönben. Buchenwaldban, épp ott, ahol zsidók tízezreit végezték ki, de ahogy saját maga megfogalmazta, még akkor sem tudott semmit a borzalmakról, csak szabadulása után szembesült az igazsággal.

Pomsel életében lassan visszaállt a rend, 1971-es nyugdíjazásáig a német közmédiának dolgozott titkárnőként. 103 éves korában ült kamera elé, hogy saját életén keresztül egy egész nemzedék opportunista történetét mesélje el. Visszaemlékezéseit könyv formájában is kiadták, ebből készült az Egy német sors című monodráma, melyet az Orlai Produkciós Iroda állított most színpadra Máté Gábor rendezésében.

Molnár Piroska korszakos színésznő, aki Brunhilde Pomsel történetét olyan keserű fájdalommal és cinizmussal tolmácsolja, mintha önmaga kérne bocsánatot minden egyes kijelentésért. Játéka gyönyörű: megindító és szembesítő egyszerre. Molnár Piroska másfél órán át egy asztalnál ülve mesél, nincs semmi truváj, csak ő és Brunhilde Pomsel vallomása. És mégis a szemünk előtt rajzolódik ki egy a propagandának bedőlt asszony megdöbbentő portréja, akinek önfelmentéséből is csak a fensőbbséges nyugalom tükröződik.

Pomsel élete végén is szabálykövető aszszonyként tekintett magára, aki csak sodródott az árral. Saját olvasatában nem volt más, csak egy néma fogaskerék, aki nem tett semmi rosszat, csak gépelt. Bár a legközelebb volt a tűzfészekhez, elmondása szerint fogalma sem volt a hazugsággyárról, pedig az ő feladata volt például az elesett katonák és szovjetek által megerőszakolt német nők számának kozmetikázása. Ahogy nem tudott a tisztogatásokról, a koncentrációs táborokról sem. A végsőkig kitartott a rendszer mellett.

Története túlnő egy előadás keretein, és önmagában válik fontossá. Annál is inkább így van ez, mert az elhangzó önigazolási módszerekkel és formákkal ma is ugyanúgy találkozunk. A soá megtörténte ellenére az emberi viselkedésben nincs különbség a múlt és a jelen között, csupán az adott történelmi helyzet határozza meg, hogy mindez mekkora tragédiába torkollik. 

Christopher Hampton: Egy német sors. Rendező: Máté Gábor. Hatszín Teátrum

Ennek a cikknk a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!