Rászállnak szépen a lepkék

A nemzet mesemondójaként vált ismertté, a klasszikus sorokat mindannyian kívülről tudjuk, szereplői kitörölhetetlenül a magyar kultúra részévé váltak. Gombóc Artúr, aki mindent szeret a kerektől a szögletes csokoládéig. Süsü, a híres egyfejű, aki ha rózsabimbó lehetne, rászállnának szépen a lepkék. És Pom-Pom, aki hol ilyen, hol olyan, mert egy szellő hintáztatja az ágat. Picur, megvárhatlak?

Nyolcvanhárom éves korában elment Csukás István, a kortárs irodalom talán legnépszerűbb alakja. Nevét nullától kilencvenkilenc éves korig gyakorlatilag minden magyar ismerheti. Alakjai között kedvencet mindenki találhat, legyen az az említetteken felül akár a Nagy Ho-ho-ho-horgász, Mirr Murr, Sün Balázs vagy Oriza Triznyák. Kormos István hívására kezdett gyerekeknek írni, Bálint Ágnessel, Sajdik Ferenccel, Weöres Sándorral vagy épp Dargay Attilával szövetkezve pedig felejthetetlen munkát végzett.

Pedig a kedvelt rajzfilmsorozatoknak nem volt meg az a lehetőségük, mint például napjaink egyes szappanoperáinak, s nem készülhettek a folytatások évtizedeken át. Mégis kitörölhetetlenül ott vannak a képernyőkön, most már laptopon és okostelefonon is, és nyilvánvalóan ott lesznek negyven-ötven év múlva is azokon a platformokon, amiket akkor épp bújni fogunk.

A Pom-Pom meséi négy évet kapott a Magyar Televízióban, 1980 és 1984 között összesen huszonhat epizód készült el. Mégis, álmunkból kikelve is fújjuk Pethő Zsolt zenéjét, megtaláljuk talán csukott szemmel is azt a fát otthonunk és az iskola között, ahol Pom-Pom várja, egyre csak várja barátját.

A Süsü, a sárkány bábfilmsorozat 1977-től 1984-ig futott, de rádiójátékként már a hetvenes évek elején megismerkedhettünk vele. Eredetileg Miroslav Nastosijevic művén alapult, Fehér Ferenc fordította, az egyfejűt pedig már akkor Bodrogi Gyula szólaltatta meg, míg a mesélő a már 90 éves Gyurkovics Zsuzsa volt. Takács Vera rögtön beleszeretett a történetbe, így készülhetett a zenés bábjáték már Csukás István forgatókönyvével. Bergendy István zeneszerző nevét is mindenképp meg kell említenünk, nélküle teljesen más lett volna a kesztyűs báb műfaját forradalmasító sorozat, ami külföldön is népszerűvé tudott válni.

„Amikor vonulgat a kétéves gyerekem, és azt dudorássza, hogy »mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott«, akkor válik teljes bizonyossággá, hogy Csukás István örökké a kultúránk része marad” – írta Facebook-oldalán Veiszer Alinda. Pontosan jól mutatja ez: a folyamatosan változó világunkban ülhetnek a kicsik épp a Minimax, a Cartoon Network vagy már a Netflix elé, Csukás meséit nem fogják feledni.

De nem véletlenül említettük fentebb a felső korhatárt: bármennyire is ez határozta meg a pályáját, meséin, ifjúsági regényein túl felnőttversei is legalább olyan zseniálisak voltak. Még erotikus költeményeket is jegyzett, Te mire gondolsz közben? címmel egész könyvnyi szerelmes verse jelent meg. Ima a vadevezősökért címmel már 1975-ben nagyszerű kötete jött ki, amit aztán újabbak és újabbak követtek, Csukás termékenysége, ha talán nem is érte utol Tandori Dezsőét, de jelentősen megközelítette azt.

Sorsa sem volt egyszerű, nem vezetett könnyű út a Magyar Televízióig és a gyermekek mesekönyveiig. Szintén Alindától idézzük: „Apja kovács volt, de alig látta. Bentlakásos intézetben nevelkedett, így eltávolodott a szüleitől. Egyetemistaként alig volt mit ennie, ráadásul verses kötetét nem adták ki 56 miatt. Ő akkor járőrözött. Sosem lőtt, de tehette volna, hiszen kiderült, hogy remekül céloz. Elhatározta, nem hagyja el Magyarországot, de ha 40 éves koráig nem lesz saját lakása, disszidál. Aztán lett. Pont 40 volt.”

Az élet apró-cseprő dolgai mellett megrázóan írt az évek múlásáról, a megrohanó emlékekről, a közelgő végről is. Elég csak Étellift a pokolba című költeményét említenünk, amit 2015-ben elemzett a hét verseként a Litera. Érdemes felidéznünk: ez is ő volt, ez is velünk marad.

Étellift a pokolba

Hová futok, mért izgulok,
mintha vonatjegyem volna,
s lekésem a csatlakozást:
ételliftet a pokolba.

Nézek a szerelvény után,
telerakva zsúfolásig,
megkönnyebbülök, hogy nem én
haltam meg, hanem a másik.

Kaptam még egy napot, percet,
de zsebemben a meghívó
a többi igazolvány közt,
széle szakadt, betű fakó.

Ődöngök még s ragyogok is,
de már mint a délutáni
napsütésben a házfalak,
jó mellette álldogálni.

Megtört fényben majd a szemem
fénye is végül megtörik,
csak a hús lesz, mi nem érzi,
ha az ételliftbe lökik.

Pokolba megy az is, aki
nem akart itt dudás lenni,
elsimul a föld felettünk,
nincs különbség többé semmi.

Mert itt fent volt a mennyország,
életünk isteni része,
csupa fény és csupa álom,
csak hogy mi nem vettük észre.