Belenéztünk az új, kormánypénzből indított ellen-Élet és Irodalomba

Nem várt helyről kaptak súlyos kritikát a konzervatívabb megközelítésű kulturális folyóiratok. Nehéz legalábbis másként, mint bírálatként értelmezni alábbi sorokat, ami fentieknek majdhogynem a létét is megkérdőjelezi: „Immár több évtizede keservesen hiányzik egy olyan orgánum, amely feltételezi a nemzeti kultúrának ezt a nagyvonalú teljességét, és egyben kiegyensúlyozottan, konzervatív nyugalommal képviseli a nemzeti gondolatot, holtak, élők és születendők szövetségét.”

Sőt: „a hatalomért való demokratikus küzdelem végső jóra és rosszra bontja szét a kultúrát; kultúrharcot hirdet, miközben a kultúra egy és oszthatatlan, a nemzet egészének, minden magyarul beszélő és gondolkodó kultúrája.” Kemény kritika lehetne mindez akár Demeter Szilárd irányába is, aki nemrég beszélt arról, hogy vannak szerinte, akik csak exportra termelnek, de nem ők az igazi magyar írók. Csakhogy a mondatok az új kulturális-közéleti kéthetilap, az Országút főszerkesztőjének cikkéből valók. Az első számban fejtette ki Falusi Márton, mekkora bajban van a „kultúra intézményes szerkezete”: a művészetekkel egyre kevesebbet foglalkoznak, a higgadt közepet sem kívánja belakni senki. Ezt a küldetést vállalná magára a februárban indult, már két számon túl lévő lap, ami a harmincas években rövid ideig létező, azonos nevű újságot, illetve annak Az Ország Útja című utódlapját tekinti szellemi elődjének. A szerkesztőbizottság tagja, Kodolányi Gyula is a közel száz évvel ezelőtt létező újságról szól beköszöntőjében, illetve akad külön írás Az Ország Útja indulásáról is.

Érdekes döntés a köztudatban azóta kevésbé megmaradt újságra hivatkozni, mindenesetre pozitív lehet: többen utánanéznek a később a Magyar Nemzetet átvevő Barankovics Istvánék lapjának, talán még cikkeikben is elmélyülnek. Ha csak a szavakat nézzük, örömteli a vállalás is, hiszen egy a közepet megcélzó, mérsékelt kulturális folyóiratra mindig szükség van. Főleg, hogy sajnos inkább azt szokhattuk meg: a hasonló médiumok a megszűnés határán billegnek, folyamatos kampányra van szükség a fennmaradáshoz.

És itt máris eljutottunk a probléma egyik forrásához. Merthogy olyan irodalmi folyóiratok, amik feltételezik a kultúra teljességét, elutasítják a kultúrharcot, szép számmal léteznek. Küszködnek, most például a nehéz helyzetben lévő Ezredvég, de többé-kevésbé megvannak 2020-ban is. Vannak örömteli visszatérők, mint amilyen a 2000, míg az utóbbi évekből a megszüntetett Holmi, Nagyvilág vagy Beszélő hiánya egyaránt fájó.

De most beszéljünk csak azokról, amikre vonatkozhat a nevezett konzervatív attitűd. Elvégre ilyen lap az Országút, aminek indulásáról 2019 tavaszán hallhattunk először. Akkor a HVG.hu írt egy olyan tervezetről, amit Kásler Miklós miniszter is jóváhagyott, és ami „nemzeti jelentőségű irodalmi erőközponttá” fejlesztené a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Kiderült, 48 oldalas, 8000 példányban megjelenő irodalmi folyóirattal bővítenék a kínálatot, annak indítására és kezdeti költségeire pedig 374 milliót irányoztak elő. Az is szerepelt az előterjesztésben, hogy évente 300 milliót költhetnének az új folyóiratra.

Beköszöntőjében most Kodolányi azt írta, 2018 őszén találták ki a folyóirat nevét, és akkor már egy éve szövögették a terveket. Idéz is a missziós dokumentumukból: „Fel kell mutatnunk a magyar valóság eldugott vagy elhanyagolt problémáit. (…) Tematikájában és szerzőiben a lap az egész magyarságot képviselné.” Nos, volt olyan újság – igaz, napilap – ekkoriban például, amelyik az említett polgári szellemben működött, míg meg nem szüntették. Az akkori Magyar Nemzetről van szó, de ilyen azóta a Magyar Hang is, amiben ugyanúgy méltattuk Roger Scruton A szépről című könyvét vagy akár Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényét, mint az Országút szerzői az első számban.

Persze, minden induló lap azt hangsúlyozná, hogy épp most találja fel a meleg vizet, de azért ennyire látványosan mellébeszélni nem kellene. Főleg, hogy ez a kulturális folyóiratainkat semmibe vevő diskurzusba jól illeszkedik. Miközben a lapok hónapról hónapra a megmaradásért küzdenek, sajnos még az irodalom iránt fokozottan érdeklődők is alig olvassák őket. Ezt viszont nem saját hiányosságukként számolják el aztán, hanem úgy tesznek, mintha ezek a fórumok nem is léteznének.

Itt érthető meg az szintén, hogy a kormányoldalon még 2020-ban is hívószó lehet az, hogy ellen-Élet és Irodalmat kell indítani. Egyébként is jellemző ez a kormányoldali médiapolitikára. Nincs nagy hírportálunk az Indexszel szemben? Vegyük meg az Origót! Egyre népszerűbb a 444? Indítsuk el a 888-at! Csak a különbség sajnos rendre nem valamiféle világnézetben, hanem politikai irányításban lesz. Viszont remekül tudják közben elhitetni azt is, hogy itt mindenki hazudik, itt senki nem független, ők csak éppolyan mértékben, mint a másikak. Ez nyilvánvalóan nem így van.

Az ÉS-szel szemben tíz éve már próbálták elindítani a Nagyítást, ami viszont hamar megbukott, egyébként jellemző módon épp akkor, amikor egy fideszes lapnak felívelhetett volna a pályája. Az Országút némileg más. A kéthetilap eddigi számaiban viszonylag kevés az aktuálpolitika, inkább egy kis külföldi kitekintés mellett emlékezetpolitikai témák bukkannak fel, a versek és novellák mellett főleg történelmi írások.

Túl nagy baj még csak nem is lenne a lappal. Igaz, hogy helyenként kissé száraz, nehezen olvasható vagy túláltalánosító, semmitmondó szövegekbe botlunk, de alapvetően eddig egy jóindulatú, nem a propaganda szolgálatába állított újsággal van dolgunk. Az új évtizedre fordulva már annak tudunk örülni, mikor egy elméleti lap nem Szánthó Miklós-féle ideológiai kiokosításokkal vagy Lánczi Tamás-elemzésekkel van tele. Sőt, még olyan nevekbe is futhatunk, akik nem lennének magától értetődőek. A kormánypártokkal szembeni kritikáját véka alá sosem rejtő Balázs Zoltántól például a második számban olvashatunk 56 kapcsán egy cikket. Az elsőben Navracsics Tibor vitatja – Gyurgyák János könyve kapcsán – a nemzeti identitás kizárólagosságának helyességét. A páros kritika intézménye ugyan eléggé ÉS-ízű, de legalább érdekes találatok akadtak eddig: a második számban például Bogárdi Szabó István és Köves Slomó írt Dávidházi Péter könyvéről.

Egyelőre tehát, ahogy nézzük, nem világmegváltó, de nem is ártalmas cikkeket találunk az Országútban, hol némileg izgalmasabbakat, máskor tölteléknek tűnő anyagokat. Viszont a jobboldalra jellemző beszorítottságtudattal érdemes lenne szakítani. Nemcsak azért, mert ez a frusztráció mindig olyasmihez vezet, hogy mondjuk Alexa Károly a Kő hull apadó kútba kapcsán is a prózafordulat „önjelölt szóvivőit” bírálja, „infámis kirekesztéssorozatot” emleget. De azért is, mert egyszerűen nem igaz sem az, hogy ne lenne a kultúrát egységként kezelő platform, sem az, hogy ne léteznének konzervatívabb jellegű lapok. Persze, ellen-ÉS nem volt, de hát miért is kéne épp az legyen? Mi múlik ezen?

Ellenben a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági elnöke is Kodolányi Gyula, míg mondjuk a szerkesztőbizottságban ott van Czakó Gábor, Horkay Hörcher Ferenc vagy Kulin Ferenc. A november-decemberi számban Szilágyi Istvánnak saját írása is szerepelt, és Gróh Gáspár főszerkesztő szintén cikket jegyzett a Hollóidő szerzőjéről. A Magyar Napló szerkesztőbizottságában mások mellett Kő Pált, Kalász Mártont, Salamon Konrádot, Szakály Sándort találjuk, főszerkesztő Jánosi Zoltán. A januári számban találkozhattunk az Országúton lapban is publikáló Kenyeres Zoltánnal, de verssel jelentkezett a Kilencek tagja, Péntek Imre, vagy épp Géczi János.

Költészeti folyóiratként egyéni hangot üt meg Turczi István negyedévente megjelenő lapja, a Parnasszus. Az 1995 óta létező folyóirat remek tematikus számokkal szokott jelentkezni, ebben a kolozsvári Korunk mellett ők is nagyon jók. Azok számára legalábbis biztosan, akiket lelkesít egy-egy Sinka István- vagy Hervay Gizella-emlékszám, esetleg Győri László, Fecske Csaba életműve. Olyan szerzőkről van szó, akikre valóban igaz, hogy méltatlanul kevés szó esik róluk, így tiszteletre méltó a Parnasszus küldetése.

Nem mintha ne lenne mit kritizálni ezekben a folyóiratokban, és ne találnánk meg a politikai elfogultságok olyan jeleit, amik a szakmaiság rovására mehetnek. A Kommentár például sajnos árnyéka egykori önmagának, és ez nemcsak arra vonatkozik, hogy a kormányhoz épp hogyan viszonyulnak a szerzők vagy írások. Összességében volt izgalmasabb, színvonalasabb az újság az Ablonczy testvérpár jelenléte idején. Azóta elő-előfordulnak rövidebb publicisztikák, volt baráti hangvételű Schmidt Mária-interjú, és a számok már tematikájukban is rájátszanak a kormány üzeneteire – az idei első témája például „teremtésvédelem” lesz, a Facebook-ajánlóban pedig azt üzenték, a környezetvédelemmel nem a konzervatívok „is” foglalkoznak, hanem ez az ő ügyük. A zöld gondolatot forradalmi-radikális cselekvéssel társítók felé egy ideje tájékozódó Békés Márton esetében ez hihető is, mások kapcsán kevésbé.

Az Irodalmi Jelen esetében a főszerkesztő, Böszörményi Zoltán személye megkerülhetetlen. A milliomos irodalmár jelenléte időnként olyan abszurd méreteket ölt, mint a lap decemberi számában, ahol a két lapindító Böszörményi-vers mellett a hónap alkotója Kántás Balázs volt. Hogy róla mit lehet tudni? A tér tenyerén – Közelítések Böszörményi Zoltán életművéhez című monográfiája eligazíthat bennünket. Ebből olvashatunk egy részletet, de a lap interjút is közöl Kántással, benne például ezzel a hozzá intézett kérdéssel: „A tervben levők közül elkészült viszont egy kismonográfiád, nevezetesen Böszörményi Zoltánról. Mivel ismerem a művet, ki merem jelenteni, hogy bármennyire szakmainak hangzik is a monográfia műfaja, ez a kötet biztos, hogy nemcsak a szakma érdeklődésére tart majd számot, mert alapvető művészeti, alkotói, irodalmi témaköröket érint. Lehet, hogy a Böszörményi-életműben is a nagyon aktuális vagy épp az örök érvényű társadalmi kérdések ragadtak meg?”

De a Hitelben is találkozhatunk olykor furcsa felütésekkel. A decemberi számban például Lukács László néprajzkutató írt a „mindenki karácsonyfájának” kultúrtörténetéről. Izgalmasan, érdekesen, csak épp így indítva: „Újsághír a közelmúltból: »A tüntetéssorozat legszégyenteljesebb pontja az volt, amikor a Parlamentnél felállított 130 szánkóból többet elloptak, megrongáltak és felgyújtottak. A szánkókat az Országgyűlés Hivatala vásárolta, és hátrányos helyzetű gyerekeknek ajándékozta volna azokat. Az agresszív tömegben a Kossuth téri fenyőfa közelében többször elhangzott »gyújtsuk fel a fát!«, majd a fenyőt körülvevő kerítés feldöntése után valaki jól hallhatóan azt kiabálta: gyújtsuk fel a jászolt!« (Fejér Megyei Hírlap, 2018. december 17.) A karácsonyi szimbólumokat megrongáló ellenzéki tüntetők talán nem is sejtették, hogy a nemzet főterén felállított karácsonyfában az amerikai és európai művelődéstörténet évszázados képviselőjét gyalázták meg, a jászolállítás hagyománya Európában közel 800 éves.”

Persze, ettől még az említett Hitelben tájékozódhatunk például François Mitterrand és Illyés Gyula 82-es találkozójáról, és remek verseket kapunk Léka Gézától, Deres Kornéliától. A decemberi Irodalmi Jelenben ott vannak Lackfi János vagy Nádasdy Ádám költeményei, Hevesi Judit kritikája. A Kommentár tavalyi harmadik számában érdekes volt Tóth Eszter Zsófia a kádárizmus szokásainak tovább éléséről, esetleg Paár Ádám a Herczeg Ferenc történelmi regényeiben felbukkanó konzervatív nézetekről. Egyszóval: olvasásra érdemes írásokra mindegyikben bukkanhatunk, és valószínűsíthetjük azt is, hogy az Országút mindegyik szövege megjelenhetett volna valamely másik folyóiratban is akár. Ettől még mindig jó, ha egyel több irodalmi lap van, és a probléma épp az, hogy mások azért kerülnek veszélybe, mert nem bírnak befolyásos segítővel, nem kapnak elég támogatást. Szemben olyanokkal, akiknek elindulása a kormány számára is kitüntetett fontossággal bír. Márpedig a magyar kultúrának rendkívül fontos értékét jelentik az olyan lapok, mint akár a Hévíz, a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, az Apokrif, a Prae, az Eső és még sorolhatnánk. Papíralapon pedig a jövőben is más lesz verseket, novellákat, regény(részlet)eket olvasni, mint az interneten.