Magyarországon 1948 óta ünnepeljük a nemzetközi nőnapot. Alapvetően baloldali, de korántsem kommunista kezdeményezésről van szó, hiszen a női emancipációhoz, női jogokhoz, így a választójoghoz kapcsolódó mozgalmak Amerikából indultak a XIX. század közepén. A nőnap múltja, amikor még nem a „gyengébbik nem” csodálatát jelentette, hanem a harcot az egyenlőségért.
Elterjedt vélekedés, hogy a nőnap eredete az 1857-es New York-i sztrájk, amikor március 8-án textilipari nődolgozók vonultak utcára emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetéseket követelve. Több kutató szerint azonban ez csak egy mítosz, pusztán a dátumok véletlen egyezése. Az mindenesetre biztos, hogy a nőjogi aktivizmus már ezt megelőzően is megjelent az Egyesült Államokban. A XIX. század elejéig kell visszamenni az időben, ha a női jogok első harcosainak inspirációját keressük, egészen a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelmekig. Akkor elsősorban a pennsylvaniai kvékerek, másodsorban a nők küzdöttek a feketék jogaiért. Az északi nők ugyanúgy emberellenesnek, megalázónak és viszolyogtatónak találták a déliek rabszolgatartó társadalmát, mint az északi férfiak, ők is ugyanúgy szervezkedtek hát.
Ám ekkor rá kellett döbbenniük arra, hogy ők maguk is szolgák. Ha nem is rabszolgák, de másodrendű állampolgárai az államnak, annak az államnak, amelynek a Thomas Jefferson által megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozata így kezdi: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden ember egyformának lett teremtve a Teremtő által, bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal, melyek között az Élethez való jog, a Szabadsághoz való jog és a Boldogságra való törekvés joga egyformán megillet mindenkit.” Ehhez képest nem csak nem szavazhattak, de még nyilvános eseményeken sem vehettek részt, úgy érezhették, hogy ők nem részesültek ezekből az alapvető jogokból.
Amikor pedig két amerikai aktivistanő 1840-ben elutazott Londonba, hogy felszólaljanak a Rabszolgaság-ellenes Világgyűlésen, egyszerűen megtagadták a szervezők a részvételüket. Ez az esemény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a női abolicionisták később aktívan részt vettek a női egyenjogúsági mozgalomban. Kifogásaik között volt, hogy nem szavazhattak, nem vállalhattak munkát férjük engedélye nélkül, nem hagyhattak végrendeletet férjük ellenjegyzése nélkül, mindezek mellett pedig teljes egészében rájuk hárult a gyerekek felnevelésének, iskoláztatásának feladata, ahogy a főzés és a háztartás is.
Elisabeth Cady Stanton arról írt önéletrajzi könyvében (Nyolcvan év, és még azon is túl), hogy még arra sem volt ideje ezek mellett, hogy akár csak olvasson a rabszolgaság-ellenes mozgalmakról, nem hogy részt vegyen benne. Ő lett később Susan B. Anthonyval közösen a NASWA, az Amerikai Nemzeti Női Egyenjogúság Szövetség (National American Woman’s Suffrage Association) vezetője.
Stanton volt az, aki 1848-ban megírta a Vélemények Nyilatkozatát (Declaration of Sentiments), mely megfogalmazásában a Függetlenségi Nyilatkozatot utánozta: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy minden férfi és nő egyformának lett teremtve.” Eredeti angol nyelven még erősebb a kontraszt: Jefferson ugyanis az akkoriban szokásos „men” formát használta az emberek jelentésben, míg Stanton „men and womem”-ről ír, azaz, férfiakról és nőkről, ezzel jelezve, hogy szerinte, illetve a nőjogi mozgalom szerint nem csak a férfiak lettek egyenlőnek teremtve, hanem a nők is a férfiakkal. Ebből nőtt ki az a nőjogi mozgalom, amelyik az amerikai polgárháború, a rekonstrukció, a Nyugat meghódítása, majd később a határtalannak tűnő technológiai fejlődés idején háttérbe szorult, ám végül 1920-ra célt ért. Ekkorra a szavazati jogot alkotmány által védett módon is megszerezték az amerikai nők.
Bőven volt tehát példa, mielőtt 1886-ban már Európában az I. Internacionálé első kongresszusán határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Három évvel később Clara Zetkin a II. Internacionálé alakuló közgyűlésén beszédében hirdette a nők jogát a munkához, illetve széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben.
Eközben az amerikai szocialisták által támogatva a nőjogi mozgalmak 1909-től felvonultak New Yorkban, a nők szavazati jogát követelve. Nagyjából 400-an voltak első alkalommal fel, február 28-án (egy vasárnapi napon, hogy minél több dolgozó nő is részt vehessen), kísérő nélkül, sokan a helyi elit tagjai közül, kiöltözve, „Szavazatot a nőknek!” feliratú vállszalagot viselve. Ez még New Yorkban is látványosságnak számított. A következő években a felvonulásokon több ezren vettek már részt.
Európában, a II. Internacionálé végül 1910-ben határozott arról, hogy a nők választójogának kivívása érdekében nemzetközileg is nőnapot tartanak.
A Szovjetunió emelte fel ezt a napot az ünnepnapok közé, és ennek hatására terjedt el az egész világon. Az ünnepnap azóta is elsősorban Európában és a volt szocialista országokban divatos, amerikai eredete ellenére az USA-ban nem nagyon ünneplik.
Aztán ez a nap valamikor… kiürült. Ahogy a keresztény ünnepek is elveszítették eredeti tartalmukat, jelentésüket, úgy a munkásmozgalom ünnepei is először csak külsőségben őrizték a hagyományokat, aztán már úgy sem. Ma már csak a virágokkal való felköszöntés dívik.
Pedig még ma sem teljesen egyenlőek a nők a férfiakkal. Szerencsére mindazok a dolgok, amelyekért a nők a XIX. és a XX. században küzdöttek, mára már valósággá váltak, de még most, a XXI. században is vannak olyan különbségek, amelyek miatt nem lehet teljes egyenjogúságról beszélni. Az azonos munkáért nem mindenhol jár azonos bér; Magyarországon a különbség „csak” 14 százalék. Az európai átlag egyébként ennél magasabb, 15 százalékos, míg Németországban ez az arány 21 százalék az Európai Parlament adatai szerint.
A másik, hogy nőjogi szervezetek véleménye szerint az erőszakok áldozatait, illetve elkövetőit másképp kezelik a hatóságok, ha azok férfiak, illetve, ha nők. A nőket ért erőszakos támadások után gyakori az áldozathibáztatás: „Miért ment oda? Mit keresett ott? Miért öltözött úgy?”, és ezek rokonai. Szintén és sajnálatos módon gyakori, hogy párkapcsolatokban a nők erőszakkal vannak alárendelt szerepbe kényszerítve – úgy, hogy Magyarországon minden héten meghal egy nő vagy egy gyermek a családon belüli erőszak áldozataként. A háztartásbeli munkák sem egyenlően vannak megosztva; bár vannak politikusok, akik szerint a nőnek a konyhában a helye, vagy ha nem ott, akkor a szülészeten, illetve vannak, akik szerint a „női princípium” kiteljesedése a szülés és az anyaság – azért a nők annál többet érdemelnek, mint hogy lélegző inkubátornak nézzék őket. Ez nem azt jelenti, hogy ezek ne lennének nem csak fontos, hanem csodálatos részei az életnek, csak azt, hogy nem ebben merül ki a női élet.
