Krúdy, Kosztolányi, Babits, Karinthy kötetei készültek ott, most hostel lesz belőle

A budapesti Rákóczi úton patinás épület áll. Egykor az ugyancsak patinás kiadóvállalat, az Athenaeum székháza volt. Most hostel lesz belőle, melynek homlokzatáról Róth Miksa mozaikjai ugyanúgy figyelik a nagyvárosi nyüzsgést, mint 1898 óta mindig.

Innen fentről minden más. Állok az állványon, de nem állítom, hogy csoda magabiztosan, előttem és mögöttem négy emelet mélysége. Kisebbek az autók, az emberek törpék, de nagyobbak a háztetők, hihetetlenül gazdag eklektikus díszítéseikkel. A negyedik emelet egyik ablakából – némi segédlettel – azért másztam ki az állványra, hogy közvetlen közelről lássam Róth Miksa pompás mozaikportréit. Soha vissza nem térő alkalom, és Sinka Péter főmérnök jóvoltából most karnyújtásnyira vagyok Anonymus, Táncsics, Rembrandt, Gutenberg, Dürer, Mozart és Senefelder arcképétől, valamint a nyolcadik mozaiktól, amelyen egy bagoly látható, természetesen az Athenaeumnak nevet adó Pallasz Athénének köszönhetően.

Javíthatatlan naivitásomban azt hittem, „lekapom” a portrékat, ami nem nagyon sikerül, ám az élmény maradéktalan: az igen plasztikus arcvonások, a képmásokat övező levelek megannyi zöldje, a szép, harmonikus színvilág – statikai bizonytalanságaim ellenére örömmel bámulom a modern mozaiktechnika megannyi színárnyalatból összeálló pompás darabjait.

De azért megkönnyebbülök, amikor az állvány pallója helyett a szoba padlója van a talpam alatt. A fizikai kaland után jöhet a szellemi bolyongás, amely a németül gondolkozó és beszélő, de a magyar irodalomért – és benne Petőfiért – rajongó Emich Gusztáv könyvárusig nyúlik vissza. Az egykor a Barátok terén – ma nagyjából a Ferenciek terén – nyitott boltja hamar „a magyar szellemi életnek egyik igen jelentékeny gyújtópontja lett”, írta az Athenaeum alapításának fél évszázados jubileumára, 1918-ban kiadott díszes kötet szerzője, dr. Szabó László, a kor sajtó- és művelődési viszonyainak kitűnő ismerője. A gyorsan fejlődő üzlet és műhely Magyarország „első nagyszabású irodalmi vállalata” lett, s tulajdonosa elhatározta, hogy „egyéni cégből részvénytársasággá változtatja”. Meg is tanácskozta tervét legbizalmasabb embereivel, többek között báró Kemény Zsigmonddal és Jókai Mórral, „akik mindenben kezére jártak, hogy ez az akkor még szokatlan tranzakció a legjobban sikerüljön”. Így is történt: 1868. július 4-én írták alá a szerződést az „Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat” megalapításáról, s az alapítók Cséry Lajos ügyvéd elnökletével megvásárolták „idősb és ifjabb Emich Gusztáv üzleteit és ingatlanait”.

A 700 ezer forint alaptőkével induló vállalkozás első, menetrend szerinti közgyűlésén semmilyen panasz nem hangzott el, csak annyi kifogás merült föl, hogy „kevés a magyar nyomdász”. A virágzó vállalkozás bő negyedszázad alatt kinövi a Ferenciek tere 7. számú házát. Az ifjabb Emich, aki 1891-től ügyvezető igazgató, több szóba jöhető telek után, munkatársaival együtt végül az egykori Kerepesi út – ma Rákóczi út – 54. szám alatti ingatlan megvétele mellett döntött, s bizonyos Keller Ludmillának – Szelke József ügyvéd feleségének – kifizettek 115 ezer forintot, egy másik tulajdonostól megvették a szomszédos Miksa utcában – ma Osvát utca – lévő üres telket 120 ezerért.

Az 1897-es közgyűlésen tetemesen megemelték az alaptőkét – 240-ről 400 ezerre –, s banki támogatással megkezdődtek az előkészületek. Az építési programot az ifjabb Emich készítette, a tervvázlatokat Kauser József és Krumholtz Ágost műépítész, a házat Hauszmann Sándor építette föl – nincs köze nagynevű névrokonához, Alajoshoz –, a Miksa utcai telep pedig Novák Ferenc építőmester irányításával készült el. A jó indulás és a lendületes folytatás 1898. december 10-re meghozta az eredményt: ekkor költözött az Athenaeum abba a „palotaszerű házba, melynek előkelően egyszerű, ízléses, reneszánsz stílusú homlokzata már messziről elárulja – olvashatjuk egy egykorú kiadványban –, hogy nem bérkaszárnyának, hanem kulturális célokra épült. A tetőzetben felállított Athéne ércszobra és az arany mozaikban díszlő felírás megmagyarázza, hogy mily nagy művelődési célnak szolgál ez az épület”.

Valóban fölsorolhatatlanok e „nagy művelődési célok” megvalósítói, hiszen a földszinten, a „halk és gyengéd pourparléknak” helyet adó fogadóteremben, az emeleti utcai és udvari szobákban a magyar sajtótörténet és könyvkiadás sok vezető egyénisége fordult meg: a XIX. század legvégén itt beszélték meg a tennivalókat a Nemzet, A Magyar Újság, a Magyar Nemzet, A Hon, a Borsszem Jankó, kicsit később Az Ujság és még jó pár napi- és hetilap szerkesztői, a Gólyakalifától az Így írtok tiig itt készítették elő a XX. század első harmadának számos fontos kötetét, Krúdy, Kosztolányi, Bródy, Benedek Elek és mások munkáit. A dualizmus mozgalmas gründerzeitjének egyik pesti kiadójaként a Rákóczi úti ház méltóképpen folytatta a Barátok terén kialakított hagyományt.

Az Athenaeum hatalmas nyomdai telepe mára teljesen eltűnt – az egykori Miksa utca 4., 6. és 8. számú házaival együtt –, s a Kerepesi út 54. fordulatos, valóban regénybe illő történetéről most csak annyit jegyzünk meg, hogy az Athenaeum életében az 1948-as államosítással új időszak kezdődött, a kiadó és a nyomda elbúcsúzott a háztól. Az elmúlt évtizedek sok tulajdonosváltása, a funkciók gyakori váltogatása – itt volt a Népszava szerkesztősége, később a Rákóczi Centernek nevezett üzletház – bizonytalanná tették az épület jövőjét, olyannyira, hogy jól informált szakmai források szerint évtizedünk közepe táján akár a bontás is engedélyezett volt, de a műemlékvédelem módszeres szétverése a mi esetünkben nem vezetett visszavonhatatlan pusztításhoz.

Mi több, a helyreállítás nyomán a Rákóczi út ház-sivatagában valóságos oázis jött létre, a másik éppen szemben van vele, Komor Marcell és Jakab Dezső pompás eklektikájú és szintén nagy múltú háza, ez is szálloda, amint az Athenaeum egykori székháza is az lesz. Páratlan művelődéstörténeti múltat őriz ez az épület, s – naiv módon? – azt kívánom, sejtsen meg ebből valamit a majdani kávézóba betérő pesti polgár, a szálloda ágyait vagy szobáit igénybe vevő külföldi vendégsereg. Hogy miként? Talán elhelyezhető lenne a bejárat körül néhány régi fénykép, másolat a tetőt díszítő Pallasz Athéné-szoborról s kivált a Róth-mozaikokról. Nem is annyira a külföldiek, hanem magunk miatt: viharoktól megkímélt szépségeink megbecsülése az autonóm gondolat és gondolkozás meg- és fennmaradásának fontos záloga.

A ház újjászületése

Fordulatot hozott az épület sorsában, amikor egy orosz magánbefektetők által alapított társaság (Modern Hostel Property) lett az új tulajdonos. Az egykorú fényképek és leírások gondos tanulmányozása nyomán a szakmai körökben jól ismert, számos fontos épület újjávarázsolásával hírnevet szerzett két építész, Szántó Tibor és Mikó László irodájának tervei alapján Sinka Péter építész, főmérnök műszaki irányítása mellett 2018 elején megkezdődtek a felújítási munkálatok, amelyek során a ház külcsínét aggályos pontossággal állították helyre.

Ennek köszönhető a nyugodt tagolású, gyönyörködtető harmóniájú, valóban palotaszerű homlokzat. Több mint háromnegyed évszázad múltán Zeusz főisten lánya is visszatért a háztetőre: Deák Jenő szobrász-restaurátor műkőből faragta ki egy antik múzeumi minta nyomán a lándzsás Pallasz Athéné körülbelül 2,1 méteres szobrát, amelynek „lakóhelyét”, az ediculát speciális technikával rögzítették a tetőszerkezethez. Eredeti dísze volt a homlokzatnak a háborúban ugyancsak elpusztult pártázat: a tető különleges díszítését Pálffy Lajos hódmezővásárhelyi díszműbádogos készítette el ötvözetekkel kevert horganylemezből. A homlokzatnak – e sorok írójának szubjektív véleménye szerint – szemet-szívet gyönyörködtető ékessége a mozaiksor. A legkevesebb gond velük volt, a teljes munkálatoknak talán csak öt-tíz százalékát tette ki a képek szakszerű tisztítása; közülük mindössze egyet, a Rembrandt-portrét kellett kiemelni a vakolatból és javításra műhelybe vinni.

A szakszerű műemléki rekonstrukció végeredményeként szépséges homlokzat jött létre, ám a tulajdonosokat a házon belül – egyébként érthetően – már csakis a hostel-szállás, az olcsó szálloda igényei érdekelték: térszerkezetében az épületbelső tehát szinte semmit nem őrzött meg a régiből, hiszen a nagyjából 70 szobás, mintegy 380-400 férőhely szálláshely igényei szabták meg a belső térközöket. Ám ha eltűntek is a régi termek és szobák, a felújítás, amit lehetett, megtartott, így megmaradt a kváderes vakolat, a stukkódíszítések, a lépcsőház míves kovácsoltvas korlátja. A Netizen fantázianevet viselő szálloda a tervezettnél mintegy másfél évvel később, idén április körül kezdené meg próbaüzemelését. Sinka Péter szerint a csúszást egyfelől az épület – és így a feladatok – összetettsége, másfelől a folyamatos munkaerőhiány okozta. Hetente átlagosan 70-80 szakembernek, összesen 160 embernek adott munkát a felújítás, amely a közeli jövőben várhatóan be is fejeződik.

Az Est-alapok otthona
Miklós Andor (1880–1933) 1917-ben szerezte meg az Athenaeum Rt. részvényeinek többségét, így a kiadót, s az ingatlanokat, bennük természetesen a teljes nyomdát. A „self-made man” Miklós igazi sajtócézár lett, a magyar sajtótörténetben kivételes jelentőség, több százezres példányszámú, 1910-től megjelenő Az Est mellett ő adta ki a Pesti Naplót és a Magyarországot, a ház szerkesztőségei látták el a közönséget olvasnivalóval „reggel, délben, este”. A két világháború között készült fényképeken jól láthatók a három napilapot hirdető címsorok a homlokzaton. Ha Móricz Virág pontosan emlékszik, akkor Miklós Andor halála után, özvegyének az rt. elnöki székébe történő beiktatásakor Móricz Zsigmond a ház valamelyik szobájában merengett a múlton és mulandóságon, s mivel az esedékes díszebédre nem hívták meg, Karinthyval együtt átsétált „egy csésze pálinkára a szemközti Palace hotelbe.” A gonoszkodó népszáj megőrzött egy nem túl szalonképes rigmust, amely a maga sajátos módján illusztrálja az Est-lapok és a pesti flaszter egymásra találását: „Reggel, délben, este / Sz-ik a Magyarország Az Estre, / S amikor jól kisz-ta magát / A Pesti Naplóval törli ki a v-át.”

Róth Miksa mozaikjai
„Festményei igen szépek”, mondta állítólag Ferenc József a millenniumi kiállításon Róth Miksa (1865–1944) „császári és királyi üvegfestőnek”. A rendkívül népszerű, a legkiválóbb építészek „keze alá” dolgozó Róth páratlanul gazdag életművében – hozzávetőlegesen 55 város csaknem száz épületében találhatók üvegfestményei és mozaikjai – az Athenaeum homlokzati mozaikképei föltehetően nem kiemelkedő jelentőségűek, talán ezért is bánik velük viszonylag mostohán a Róth-irodalom. Visszaemlékezéseiben a mester pusztán megemlíti őket, az épület elkészülte körüli időkben a sajtóbeszámolók és a szakfolyóiratok szerzői, ideértve a kiváló Lyka Károlyt is, legföljebb futólagosan érintik a homlokzati mozaikokat. Az épület baloldali része a második világháborúban bombatalálatot kapott, ekkor – a szakvélekedések szerint – három mozaik elpusztulhatott. Talán ehhez is kapcsolódik monográfiájában Fényi Tibor, aki szerint a képsort az ötvenes években „ideológiai okokból” egészítették ki Táncsics Mihály arcképével, tervezője és kivitelezője Csákvári Nagy Lajos. Az impozáns portrésorozat legkevésbé ismert személyisége Aloys Senefelder (1771–1834), a litográfia, vagyis a kőnyomás technikájának feltalálója. Egyelőre nem találtam utalást arra, hogy van-e különleges oka az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb zsenije, Mozart szerepeltetésének. A képek – ugyancsak Fényi közlése szerint – a mester 1898 februárjában vásárolt, Kender utcai műhelyében készültek, egyebek mellett eozinmáz felhasználásával. Műhelyeiben Róth akár 30-40 szakembert is foglalkoztatott.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!