Néhány kérdéses interjúsorozatunkban a Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdezzük arról, mit gondolnak a jelenlegi válságról, amiben élünk, és milyen hosszú távú következményei lesznek szerintük a mostani heteknek, hónapoknak. Ezúttal Tóth Krisztinát faggattuk.
„A pokol – az a Többiek” – írta Jean-Paul Sartre. Tóth Krisztina Fehér farkas című, új novelláskötetét olvasva azonban erős a gyanúnk, hogy a francia filozófus tévedett, a pokol mi magunk vagyunk. A létezésre vonatkozó kérdés így nem az értelmének meglétét vagy hiányát célozza, hanem szükségszerű kegyetlenségének fokát firtatja. Ne a kénköves pokolra gondoljunk persze, hiszen minden teátrális túlzás idegen Tóth Krisztina prózájától. Bár az incesztustól a gyilkosságig válogatott borzalmak sejlenek fel a szövegben, az igazi rettenet mégis a hétköznapok jelentéktelennek látszó történései mélyén megbúvó kilátástalanság.
A Fehér farkas novelláiban egy lépcsőházi találkozó, egy nyári gumikkal a váratlanul lezúduló hóban rekedt autó, vagy egy egyszerű lakásnézés is ugyanolyan sötét, reménytelen világra nyit kaput, mint a vérfertőzés. Ez az egyenértékűség avatja pokollá a létezést, amelynek nem marad olyan rejtett zuga, ahol, ha nem is boldogan, de legalább biztonságban élhetnénk a létünkbe kódolt pusztulás elől megbújva.” – írtuk Tóth Krisztina Libri-díjra jelölt kötetéről.
– Az, hogy mennyire nem ismerjük egymást, ordas közhely. Természetesen, mint minden közhely, ez is igaz. Valójában arról van szó, hogy az írás lehetséges valóságok inventáriuma. Mindnyájan pásztázzuk a többi embert, amikor a metróban utazunk, vagy felszállunk egy buszra. És a benyomásainkra támaszkodva különböző elméleteket gyártunk arról, ki kicsoda. A ruházat, a mozdulatok és viselkedések alapján elképzelünk egy életet. (...) Az írás is hasonlóképpen működik. Egyszer Ámosz Ozzal beszélgettem, ő mondta, hogy neki az egyik legkedvesebb tevékenysége a peoplewatching. Kiül egy teraszra, nézi az embereket, és úgy tekint rájuk, mint akik az ő szereplői. Elképzeli az életüket. Ezt a találgatósdit mindenki űzi – fogalmazott Tóth Krisztina a Magyar Hangnak adott tavalyi interjújában.
– Mit gondol, a válság utáni világ ugyanolyan lesz, mint volt előtte?
– Én bízom benne, hogy nem. Sok mindenre ráébresztett bennünket ez a több hónapos, kényszerű visszavonulás. Át kellett alakítani a szokásainkat, az életritmusunkat. Ha a megváltozott, fékezett fogyasztás a karantén után is marad, az szerintem mindenképpen jó. Vissza kell térnünk valami egyszerűbb, puritánabb élethez. Azt hiszem, a most felnőtté váló generáció ezt már régen megértette. Nekünk, középkorúaknak egy ilyen radikális figyelmeztetés kellett ahhoz, hogy megértsük: rosszul élünk. Sokan elszegényednek, aki pedig eddig is a periférián élt, az teljesen kisodródik. Eddig is voltak olyan rétegek, akik nem tudnak hová szegényedni, nekik jóformán semmijük nincsen. Rengeteg embernek lesz lakhatási problémája.
Én a járvány idejére vidékre költöztem, egy fele akkora kis házba, mint amekkora az otthonom. Fele akkora háztartással. Semmi sem hiányzik a hétköznapjainkból, úgy értem, praktikus szempontból. Az új helyzet talán mindenkit ráébreszt, hogy mennyi mindene van, volt, hogy felesleges bármit felhalmozni, és hogy lassabban is lehet élni. Én az utóbbi években szinte csak statisztáltam az életem eseményeiben, iszonyatos módon túl voltam terhelve. Természetesen az jó is, hiszen egy sikeres szerzőt sokfelé hívnak, másfelől viszont hiányoztak a csöndek. Az íráshoz szükséges a magány, az elvonulás. Mindig felbosszant, amikor azt mondják egy-egy szerzőről, hogy teljesen eltűnt. Ez azt jelenti a manapság, hogy egy hónapig nem szerepel, hogy nem üti a cintányért, nem olvas fel minden héten, nem ad kétnaponta interjút és nem teng túl a közösségi oldalakon mindenféle hajánál fogva előráncigált tartalommal. Eltűnt – mondják szomorkásan, kicsit sajnálkozva. Ilyenkor élesen vissza szoktam kérdezni: nem lehet, hogy dolgozik? Vagyis ír?
Ha megváltozik a világ, akkor remélem, jó irányban. Hogy tisztábban, világosabban látjuk majd, mi fontos, mi nem. Hogy a mű a fontos, nem a szerző és a szerzői önmarketing.
– Mi lehet az irodalom szerepe a mostani helyzet megértésében, átvészelésében?
– Az irodalom nekem mindig is a szabadságot jelentette. A nagy, örök emberi történetek például szolgálhatnak. Rájövünk, hogy ami most zajlik, az sokféle formában, számtalanszor megtörtént már emberi közösségekkel. Az irodalom egyrészt kilépési lehetőség a jelenből, másrészt segítség ahhoz, hogy rálássunk a saját problémáinkra, kétségeinkre. A korok, díszletek változnak, az emberi történetek és kapcsolatok, konfliktusok dramaturgiája viszont örök. Ahogyan a mohóság, a karrierizmus, az irigység is. Pedig egyetlen életünk van, és az nem végtelen, az ég szerelmére.
– Bár a humor jelen van a novellákban, a Fehér farkas hangvétele komorabb, mint a korábbi köteteié. Sötétebben látta a világot?
– A Fehér farkas válogatás az utóbbi nyolc-tíz év anyagából. A komorabb hangvétel és a sötét tónus talán a tematikából adódik. A történetek középpontjában az erőszak, az abúzus, a titkokkal terhes múlt áll. Nálam ezek visszatérő témák, és az ezt megelőző Párducpompa című kötetet sem mondanám felhőtlennek, vagy, mondjuk, a tíz évvel ezelőtti Pixel-t sem, de kétségtelen, hogy ebben a könyvben olyan szövegek sorakoznak, amelyekben nincs feloldozás. Ez talán abból a tapasztalatból adódik, hogy így, ötven felett, én is kezdem elveszteni eddigi naivitásomat. Nem, a titkok nem derülnek ki, az igazság nem győz, a jó nem nyeri el méltó jutalmát, ahogyan a rossz sem a büntetését. Hogy ezzel együtt kell élni, úgy kell belakni ezt a világot a maradék időre, hogy nincs igazságtétel, nincs egyensúly. Az egyetlen cél a méltóság megőrzése lehet, azt hiszem.
– Írásai alapvető tapasztalata a társas magány, a kommunikációra való képtelenség. A jelenlegi krízishelyzet, amely az izolációt társadalmi kötelezettséggé avatja, átértelmezheti a magányosság és a társas lét fogalmát? Nyitottabbá válhatunk a karantén hatására? És vajon a járvány milyen hatással lesz az irodalomra?
– Én az utóbbi hetekben, hónapokban azt tapasztalom, hogy mintha növekednék a társadalmi szolidaritás. Ha bölcsebbé válunk, amit őszintén remélek, az elvezet majd ahhoz a felismeréshez is, hogy nem élhetünk jobban, szebben, ha mellettünk, a közvetlen környezetünkben méltatlan körülmények között tengődnek mások. Hogy a személyes jólét igenis szorosan összefügg azzal, hogy mások hogyan élnek mellettünk, hogy ez a kettő nem választható szét.
Az irodalom szerintem lassabban reagál, és itt most a szoros értelemben vett irodalomra gondolok. Nem az alkalmi versi-bersikékre, mit tudom én, ilyen-olyan szórakoztató karantén-produkciókra. Le fog ülepedni ennek a néhány hónapnak a tapasztalata és visszaforgatódik a művekbe. Ha nem is közvetlenül, de mindenképpen megjelenik majd a szövegekben.
Az irodalmi intézményrendszerre és a könyvkiadásra sokkal közvetlenebbül hat ez a válság. Az már most látható, mekkora csapást mér a kiadókra ez a pár hónapos kiesés. Fesztiválok, könyvbemutatók maradtak el. A vásárlók ingerküszöbe az utóbbi években az egekbe szökött. Üvöltő reklámkampányokkal, zenélő, ugráló, bukfencező szerzőkkel, plakátokkal, bodros-fodros hajcihővel kellett felhívni a vásárlók figyelmét arra, hogy megjelent egy könyv. Akkora volt a zaj a könyvpiacon is, hogy azt nehéz volt túlordítani. Tegyük hozzá, vannak olyan szerzők, akik nem az ordítós fajtából kerülnek ki, azok aztán tényleg nehéz helyzetben voltak. Most hirtelen csend lett, vagy legalábbis csitult a hangzavar. A fekete öves exhibicionisták persze most is ott kiabálnak a képernyő túlfelén, onnan tátognak az olvasóhoz, mint az akváriumi halak, hogy engem hallgass, pakk, pakk, pakk, engem figyelj, itt vagyok, nem tűntem el, de a legtöbben kihasználják ezt a szomorú és szorongató időt arra, hogy valóban dolgozzanak. Ez a koncentrált munka és befelé fordulás ideje lehet. Veszteség, de egyben lehetőség is, amivel érdemes élni.
A sorozat korábbi részeit itt találják:
1. Babarczy Eszter – „A járvány az élet törékenységére mutat rá”
2. Nádasdy Ádám – „Mint egy rémes vihar, ami lefújja a kéményt”
3. Grecsó Krisztián – „Most kellene az inger, nem fél év múlva”
4. Láng Zsolt – Bolyainak volt bátorsága belépni az ismeretlenbe
5. Závada Pál – Hajlamosak vagyunk a történelem tanításait úgy fogadni, mintha egy regényben olvasnánk
