Néhány kérdéses interjúsorozatunkban a Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdezzük arról, mit gondolnak a jelenlegi válságról, amiben élünk, és milyen hosszú távú következményei lesznek szerintük a mostani heteknek, hónapoknak. Ezúttal Barnás Ferencet faggattuk.
Ez a könyv a képzelet műve. A szereplők a helyszínek és az események a szerző kitalációi, a valósággal való hasonlóságuk, netán egyezésük teljességgel véletlenszerű – ezzel a figyelmeztetéssel indul Barnás Ferenc Életünk végéig című regénye. Az egyezés talán véletlenszerű, a szerzői üzenet azonban legkevésbé sem, az erre fogékony olvasók ugyanis könnyen azonosíthatják az elbeszélőt az íróval. – Sokféleképpen írom át az önéletrajzi elemeket, de akár az úgynevezett valóságot is, mivel saját valóságot akarok teremteni a könyvbeli térben, időben, eseményfolyamban. Ezért regény az Életünk végéig – felelte erre az interjúnkban Barnás Ferenc.
Az Életünk végéig elbeszélője, Paulich Sebestyén, akit a családja csak Sepinek nevez, teremőrként dolgozó filozófus, de gyermekkoráról írt regényével már szépíróként is bemutatkozott. Az idegösszeroppanása után lábadozó férfi élete különös fordulatot vesz, amikor idős édesanyja meghal, és a temetésre összegyűlt család – mind a tizenegy testvér – körében felmerül benne a gyanú, hogy az anya nem rákban hunyt el, ahogy az a halotti jelentésben állt. Megpróbálja összerakni a szálakat. Minél kétségbeesettebben kutatja, valójában mi történt, annál sötétebb családi titkokra derül fény. Miközben lélegzet-visszafojtva követjük a tizenegy tagú család drámáját, a mai Magyarország politikailag és kulturálisan megosztott világa is kirajzolódik előttünk.
– Mit gondol, a válság utáni világ ugyanolyan lesz, mint volt előtte?
– Lett egy élményünk, amire a legfejlettebb világ legfelkészültebb országai sem számítottak, és amit megnyugtató módon nem tudtak kezelni, ugyanis egyszerűen nem lehetett; ennek utólag bizonyára lesznek társadalmi-politikai következményei, de hogy milyen lesz a világ a válság után, senki sem tudja megmondani. Jelen pillanatban azok sem, akik úgymond „csinálják” a világot. Remélhetőleg lesznek jelentősnek mondható, pozitív változások.
Én személy szerint szkeptikus vagyok, elvégre azzal is tisztában vagyunk jó ideje, hogy elpusztítjuk a természetet, a környezetünket, a döntéshozók mégis a választási ígéretek, remélt választási győzelmek bűvöletében tevékenykednek még a legjobban működő demokráciákban is. Ettől függetlenül hinni szeretnék abban, hogy ez a krízis felszabadítóan hathat az egyes emberek életére: most elgondolkodhatunk azon, mi mindent felejtünk-felejtettünk el az állandó megélhetési – a szerencsésebbeknél: érvényesülési – harcban, mi az, ami az életben igazán számít, és mi az, ami kevésbé. Az életben rengeteg minden dologra, így például az egészségünkre vagy a szabadságunkra (többek között a szabad mozgásra) magától értetődő természetességgel gondolunk, folyton a jogainkat hangoztatjuk, meg azt, hogy mi minden jár nekünk, így azt hiszem, egy kis alázat mindannyiunknak, az egész társadalmunknak jót tenne.
– Mi lehet az irodalom szerepe a mostani helyzet megértésében, átvészelésében?
– Ahhoz, hogy a mostani helyzetet jobban értsük, a valóságot, a ténylegesen zajló folyamatokat kellene alaposabban tanulmányoznunk. A tájékozódásban a minőségi újságírás, a megbízható hírcsatornák lehetnének a segítségünkre. Persze a média csak akkor tudja a dolgát tisztességesen elvégezni, ha a hatalom e problémahalmazban biztosítja a transzparenciát. De nem hinném, hogy állandóan és kizárólag a jelenlegi válsággal kellene foglalkoznunk. Az emberek szerintem erre már rég rájöttek. Karanténvilágunkban sokaknak épp most lett idejük arra, hogy olvassanak. Olvasás közben fantasztikus világok nyílnak meg előttünk és bennünk, ilyenkor az időt nem átvészeljük, hanem rendkívül intenzíven éljük.
– Szüksége van a közegváltásokra, ha egy helyzetben marad, úgy érzi, elbutul – fogalmazott egy interjúban. Hogyan éli meg a karantént?
– Az említett interjúban arról beszélek, hogy akkor jönnek a problémák, az elbutulás például akkor következhet be, ha az ember éveken keresztül, nap mint nap ugyanazt csinálja. A mostani időszak még csak néhány hónapja tart. Ha szélsőségesen akarok fogalmazni, akár azt is mondhatnám, hogy az elmúlt időkben különféle okok miatt túlnyomórészt karanténkörülmények között éltem, hisz naponta alig egy-két órát töltöttem a szabadban, egyébként négy fal között voltam. Na mármost, ez az egy-két óra pillanatnyilag nagyon hiányzik.
– Évek óta Indonéziában él. Tapasztalata szerint a globális válság felszámolja a különbségeket, megszűnik a távolság azáltal, hogy mindenkit egyformán érint a járvány, vagy megőrződnek a szemléletbeli differenciák?
– A 270 milliós Indonéziában a kormány az elején egyszerűen nem akart tudomást venni a járványról, jóllehet a Kínával való szoros kapcsolatok különösen veszélyeztetetté tették az országot. Nem hoztak szigorú intézkedéseket, attól félve, hogy a nép bepánikol. Tudni kell, hogy az indonéz társadalom a közösségi létre épül. Itt magányosokat csak nagyritkán látni, az emberek állandóan együtt vannak, mindent közösen csinálnak. Ha nincs dolguk egymással, akkor is egymás közelében üldögélnek, hallgatni is együtt hallgatnak, mert úgy tartják, a közös csend inspiratívabb, mint az egyes emberé, így élnek évszázadok óta. A krízis első napjaiban az elnök rendszeresen az indonézek speciális gondolkodásmódjára utalt, hivatkozott. Heteknek kellett eltelnie, amíg a politikai vezetés hallgatni kezdett az orvosokra, a járványügyi szakemberekre. Kezdtek meghalni az emberek, nem lehetett tovább képviselni az „indonéz utat”, amelynek egyik jellegzetes megnyilvánulása az volt, amikor az egyik országosan ismert intellektuel kijelentette: az indonéz születésénél fogva immúnis a vírusra. Egyszóval végül meghozták a döntéseket, de az embereket csak nagy nehezen lehet rávenni a távolságtartásra. Ha egyáltalán.
Épp tegnap hallottam, hogy Jakartától úgy száz kilométerre, az egyik rendkívül sűrűn lakott városban, Bogorban az emberek egyszerűen nem vesznek tudomást a járványról. Tudják, hogy van járvány, de nem törődnek vele. Nyilván úgy számolnak, ha meg kell halniuk, meghalnak, mert ez a sorsuk. És azt se felejtsük el, hogy ez egy trópusi ország, az emberek itt állandóan kint vannak a szabadban. Azt kell mondanom tehát, hogy Indonézia esetében a globális válsággal előállt helyzetben a szemléletbeli differenciák nagyon is megmaradtak. Úgy veszem észre, hogy ugyanez történik Afrika számos országában is.
– Önéletrajzi motívumokat korábbi munkáiban is felfedezhettek az erre érzékeny olvasók, az Életünk végéig-ben azonban mintha hangsúlyosabbá váltak volna a párhuzamok valóság és fikció között. Vallomásként, memoárként is olvashatjuk akár?
– Memoárként semmiképpen sem szabad olvasni ezt a könyvet, munkám nem is felelne meg a műfaj kritériumainak. Sokféleképpen írom át az önéletrajzi elemeket, de akár az úgynevezett valóságot is, mivel saját valóságot akarok teremteni a könyvbeli térben, időben, eseményfolyamban. Ezért regény az Életünk végéig. Az viszont igaz, hogy a vallomásos irodalom – úgy általában – nem áll távol tőlem. Azt is megengedem, hogy e könyv kapcsán helyenként, kitüntetett pillanatokban akár vallomásosságról is beszéljünk. Csakhogy a direkt vallomásoktól mindig is ódzkodtam, na meg óvtam az olvasót. Csapdákat építek a műbe. Az olvasó képzeletére bízom, hogy kitalálja, mi honnan jön, mi mit jelent, jelenthet.
A sorozat korábbi részeit itt találják:
1. Babarczy Eszter – „A járvány az élet törékenységére mutat rá”
2. Nádasdy Ádám – „Mint egy rémes vihar, ami lefújja a kéményt”
3. Grecsó Krisztián – „Most kellene az inger, nem fél év múlva”
4. Láng Zsolt – Bolyainak volt bátorsága belépni az ismeretlenbe
5. Závada Pál – Hajlamosak vagyunk a történelem tanításait úgy fogadni, mintha egy regényben olvasnánk
6. Tóth Krisztina – Vissza kell térnünk valami egyszerűbb, puritánabb élethez
7. Péterfy Gergely – „Máshogy olvasod Camus-t és az Íliászt”
8. Bodor Ádám – Az ember ösztönösen felejt, a járvány elmúltával azt gondolja, úrrá lett fölötte
