Generációk nőttek fel azóta, amióta Ozzy Osbourne először elkészítette az „utolsó lemezét”, és „búcsúturnéra” indult. Nem mellesleg pedig a sötétség hercegeként emlegetett énekes öt lemezt készített közben a szólózenekarával, egyet az azóta állítólag valóban „nyugdíjaztatott” eredeti bandájával, a Black Sabbathtal, és persze koncertjei ürügyén folyamatosan járta a világot. Utóbbi kapcsán jegyezném meg, sokan épp a hozzá kötődő Ozzfestnek tulajdonítják, hogy a heavy metal egyáltalán életben maradt. Arról a műfajról beszélünk, amelyet tulajdonképpen pont Ozzy első együttesével talált fel ötven évvel ezelőtt.
Természetes hát, hogy egy ilyen életmű akármivel is bővül, az bizony nagy figyelmet vált ki. Rá is játszik erre a frontember: azt nyilatkozta, hogy ez a lemez az első, amelyet teljesen józanul rögzített. Elmesélte azt is, hogy a dalokat javarészt szerző, felgitározó és a produceri munkákat ellátó Andrew Wotman (művésznevén Watt) volt az, aki az erőt kihozta belőle, hogy egyáltalán énekelni tudjon újra a stúdióban. És álljunk is meg a gitáros személyénél, aki alig idősebb, mint Ozzy utolsó, közmegegyezés szerint klasszikus lemeze, az 1991-es No More Tears. Jegyezzük meg a nevét, hiszen megérdemli.
Olyan Ozzy-lemezről beszélünk, amelyen Elton John, Slash, a Rage Against The Machine-ből ismert Tom Morello, valamint Post Malone is vendégeskedik, a ritmusokért pedig a Guns ’N Roses basszusgitárosa, Du McKagan és a Red Hot Chilli Peppers dobosa, Chad Smith felel. És mégis ennek a fiatalembernek a szokatlan tempóváltásai, 70-es években gyökerező, kellemesen korszerűtlen gitárjátéka miatt lesz emlékezetes az Ordinary Man. Persze leheletnyit így is érezni azt a fajta biztonsági játékot, amely az énekes legutóbbi két lemezén tetten érhető volt. De Watt produkciója és dalai végeredményben sokkal inkább egy erősítő mellett ücsörgő gitároséi, mint egy stúdió kontrollszobájába beköltözött hangmérnök-produceréi. Legalábbis a lemezt hallgatva könnyebb elképzelni őt ebben a szerepben.
Nyilvánvaló, 2020-ban már nem lehet elvárni Ozzytól, hogy hatalmas slágerekkel jöjjön elő, hogy egy új Crazy traint vagy Bark at the Moont énekeljen fel. A 72 éves frontembertől a tekergőző Under the graveyard vagy a bluesos, szájharmonikás Eat me igazán szép teljesítménynek számít. Csak reménykedni lehet, hogy élőben is hallhatók lesznek. Bízzunk benne, hogy sor kerül majd a koncertekre, és láthatjuk, amint Ozzy szívét-lelkét beleadja a dalok előadásába – mondta ezt a stúdiózásra. Hosszú évek óta először hallatszik is a dalokban, de az is lehet, hogy sajnos utoljára. Persze a legjobb az lenne, ha ez ilyen „ozzys” utoljára lenne.
Ozzy Osbourne: Ordinary Man. Epic Records, 2020
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!
