Hídnak lenni itt cseppet sem kifizetődő. Olyan, hogy tankok mennek át rajtad – erről beszélt lapunknak Babarczy Eszter, akinek tavaly jelent meg első novelláskötete A mérgezett nő címmel. Kérdeztük a Térey-ösztöndíjról, fideszes kétharmadról, női-férfi viszonyokról is.
– Egy országban élünk, nem kellene megosztottságot generálnunk a Térey-ösztöndíj kapcsán sem, írta még az Élet és Irodalomban. Most, hogy első novelláskötetével szépíró lett, el is fogadná a juttatást?
– Nem kárhoztatnám azokat, akik elfogadták a díjat, de személy szerint én nem pályáztam volna. Egyrészt nincs olyan életművem, de főleg azért, mert barátságokat semmiképp nem akarok kockáztatni. Olyan ellenállókkal sem, akik ezt megalkuvásnak gondolnák. Hiába, hogy én nem tartom annak, és azt sem gondolom, hogy bárkinek joga lenne bármi rosszat gondolni a díjat elfogadókról. Egy országunk van, egy intézményrendszerünk. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy úgy csináljunk, mintha kettő volna. Demeter Szilárdtól sok bunkó megjegyzést vagy primitív megnyilvánulást hallottam, de olyasmivel nem találkoztam, hogy politikai alapon tett volna különbséget írók között. Ameddig ilyesmi be nem futok bele, nem látom okát az ösztöndíj bojkottjának.
– Ha egyes ellenállókkal való barátság ezen múlik, akkor az barátság egyáltalán?
– A barátságok szerintem nagyon fontosak, fontosabbak is talán, mint az ember politikai álláspontja. Talán csak a filozófiai álláspontnál kevésbé fontosabbak. Olyan messze elmennék egy barátságért, mint semmi másért. Az álláspontomat persze ettől még megfogalmazhatom, és szerencsére azért ez általában egy toleráns, elfogadó közeg. Általában. Az én helyzetem viszont nehezebb, mert mindig a hídszerepet igyekeztem betölteni, és hídnak lenni cseppet sem kifizetődő. Olyan, hogy tankok mennek át rajtad naponta. Ezért is vonultam vissza lényegében a közéletből. Úgy éreztem, olyan erős az identifikáció, az azonosulás a politikai-érzelmi állásponttal, hogy az számomra teljesen abszurd. A politika nem kellene érzelmi kérdés legyen, és mégis az. Sokszor teljesen értelmetlen is ezzel szembemenni.
– Nem azt hozza ez a vágyott hídszerep, hogy az egyik oldal elkezdi árulózni, a másik pedig felhasználni a saját céljaira?
– A liberálisok szerintem mostanra elfogadták, hogy én ilyen különutas vagyok, és a véleményem sokszor nem egyezik az övékkel. Azt pedig sosem éreztem, hogy a fideszesek igyekeztek volna felhasználni. Lehet persze, hogy megesett, csak észre sem vettem. De azért van annyira hangsúlyosan NER-ellenes az álláspontom, hogy azt nehezen illesztik be a saját propagandájukba. Ettől még egy országban szeretnék élni azokkal is, akik Orbán Viktorra szavaznak. Ebből viszont nem következik, hogy bármikor Orbánra szavaznék, vagy bárkit is erre buzdítanék.
– Szavazott rájuk valaha?
– A kezdet kezdetén, még 1990-ben és 94-ben igen. Négy évvel később nem voltam itthon, de lehet, akkor is rájuk szavaztam volna. Sőt, még Fidesz-tag is voltam egészen a legelején. Nekem az tűnik fel a mostani rendszerrel kapcsolatban, hogy az a fajta nagyon intranzigens politikai álláspont, amit a Kádár-korszak idején a demokratikus ellenzék képviselt, az ma irracionális, nem tartható. A politika már csak olyan, hogy az emberek a való világban hoznak valós döntéseket. Ha erről nem veszünk tudomást, saját magunkkal tolunk ki. Liberálisként mondom, hogy ezzel az országgal kell valamit kezdenünk. S akármit is mond a kormánypropaganda a diplomás kommunistákról, továbbra is liberálisnak vallom magam.
– Amikor a leendő kétharmad kapcsán intett nyugalomra, akkor sem keresték meg a fideszesek?
– Nem, senki. Előzőleg igen, hiszen annak az írásnak előzménye volt, hogy felvették velem a kapcsolatot, informálisan tájékoztattak az állítólag várható dolgokról. De nem szeretném elmondani, ki volt az. Van véleményem az illető gerincéről, de ennek ellenére mégis megvolt a jó kapcsolat, akkor hittem neki.
– Vannak ma is fideszes barátai?
– Biztos vannak a munkahelyemen, vagy a diákjaim között olyanok, akik szimpatizánsok. Politikai vitákhoz szerintem jó atmoszférát is tudok teremteni. A végén egyetérthetünk abban, hogy nem értünk egyet. Fideszes politikus nemigen van a barátaim között.
– Volt olyan megszólalása, amit megbánt a korábbi korszakából?
– Sajnos felületes lettem én is, főleg a tévés szereplések során. Nem annyira a cikkeket bántam meg, bár a kétharmadost azért visszavontam néhányszor. De a televízióban elkerülhetetlen, hogy az ember elkezdjen szlogeneket mondani. Tanulságos volt ez is, hogy mennyire elhittem a fideszesek szavait, és nem láttam előre azt, ami óhatatlanul bekövetkezett. Abban azért még mindig hiszek, hogy jó, ha kormányképes egy hatalom. De az kétségtelen, hogy a Fidesz nem tudott felnőni a feladathoz. Én ráadásul pozitív visszajelzéseket sem igen kaptam, helyette hihetetlen mennyiségű mocsok ömlött rám. Egészen szélsőséges gyűlölet, és úgy éreztem, ez nem éri meg.
– A szélsőjobbos kommentelők miatt?
– Nem, épp hogy inkább a baloldalról érkeztek tömegével. Jó, persze, szélsőjobbról is, mandineres hozzászólások közt találkoztam ilyennel is. De ahhoz már sajnos hozzászoktam, hogy évtizedek óta egyfolytában megy a zsidóluvnyázás. Ahhoz már kevésbé, hogy akikkel sok tekintetben egy platformon állok, ők nem tudják elfogadni, hogy kicsit megengedőbb az álláspontom. A Facebook-oldalamra is rendszeresen jöttek ilyen levelek, a halálomat kívánták, kész gyűlöletkommandó alakult ki.
– Pedig kormányoldalról épp azt szokták például felemlegetni, hogy bezzeg Gyurcsány mellett annak idején kiállt.
– Az egy bonyolult dolog volt, én mennyire és miben támogattam Gyurcsányt. Valóban nem álltam távol azoktól, akik kiálltak mellette. De az tény, hogy akkoriban dolgoztam a Miniszterelnökség egy projektjén. Ez viszont nem kötődött közvetlenül a személyéhez vagy intézkedéseihez, de nyilván össze lehet kapcsolni vele.
– Ezt a munkát azóta átgondolta?
– Nem, egy nagyon korrekt és jó munka volt szerintem, ma is szükség lenne rá. Három kerekasztal internetes hátterét, társadalmi vitáit szerveztem. Ilyen típusú kerekasztalokra, amik arról szólnak, mi lesz a nyugdíjrendszerrel vagy az oktatással, ma is szükség lenne.
– És azt például megbánta, hogy egy időben a lényegében teljesen eredménytelen nyílt levelek aláírói közt rendre az első helyen szerepelt?
– Én azért úgy érzem, viszonylag kevés nyílt levelet írtam alá. Ahhoz képest, hogy mennyi ilyen pörgött állandóan. De tény, hogy nemrég is aláírtam egyet, a Bartók Imre mellett kiállót. Persze, alapvetően egy értelmetlen műfaj, nem gondolom, hogy bármilyen hatása lenne. De mégis egyfajta kommunikáció a társadalom felé arról, hogy hol húzódnak a határok. Mert azokat szerintem is meg kell húzni, attól még, hogy hídemberi szerepre törekedtem. Csak a határ nálam nem ott van, hogy Demeter Szilárdot kinevezhetik-e a PIM főigazgatójának. Nem is gondolom, hogy valaha lenne olyan demokráciánk, aminek nem része, hogy vannak klikkek, nagypofájú megmondóemberek, idegesítő igazgatók és az ambícióikat a semmiből megvalósítók.
– A neve mellett rendre ott szerepel az is, hogy eszmetörténész. Kifejezetten egyedi, talán még Megadja Gábor, aki annak nevezi magát. Mit csinál egy eszmetörténész?
– De én jóval korábban voltam az, mint ő! Ott van még amúgy Hörcher Feri is. Angolul úgy hívják, hogy intellectual history, a gondolkodás történetével foglalkozik az ember. Nemcsak a filozófiáéval, hanem mindenfajta gondolkodáséval. Annak ellenére, hogy eszmetörténeti munkásságom jelenleg nincsen. Olyan egyetemen tanítok, ahol ennek kevésbé van helye.
– És az eszmetörténész óhatatlanul bírálni kezdi az értelmiségi magatartást? Így tesz Megadja mellett ön is.
– Én előbb is bíráltam, mint ő. Sok dologban persze egyetértek Megadja Gáborral. Vannak barátaim, akik biztos elfogadhatatlannak tartanák ezt. De értem, honnan jön, mit akar mondani. Nem értek egyet az álláspontjával, viccesnek találom például, hogy nála Hannah Arendt konzervatív szerző lesz. De ugyanazokat olvassuk, ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel magunknak.
– Mikor döntött úgy, hogy novellákat kezd írni?
– Felkérésekre kezdtem írni, különböző lapokban jelentek meg ezek az elmúlt húsz évben. Amikor összegyűlt a számítógépemen tizenvalahány szöveg, akkor elkezdtem gondolkodni rajta, érdemes lenne-e kezdeni velük valamit. Megmutattam egy szerkesztőnek, ő pedig azt mondta, csináljuk meg, így írtam hozzá még nagyjából ugyanennyit. Úgy érzem, összeáll egésszé, kiad egy ívet a kötet. Egy rettenetes, nehezen elviselhető világ tárul fel a szövegekből, de talán pont ebben rejlik az értéke. Nagyon kevesen mentek el ilyen messzire hasonló tabukkal kapcsolatban, mint az én szövegeim.
– A női sors nehézségei ezek?
– Nem annyira a nősors nehézségeiről akartam írni, hanem arról, hogy egy nő hogyan teheti tönkre a saját életét.
– Nem áldozathibáztatás ez?
– Azt remélem, a szövegeim vannak annyira árnyaltak, hogy ez nem áldozathibáztatás, de nem is tisztán az áldozati pozíció megfogalmazása lesz. Inkább a kettő között valami, a koszos, nyomorult és szürke valóság.
– Kellett már egyébként átélnie hasonló szörnyűségeket, mint a novellák nőalakjainak? Az önbizalom lerombolását, táplálkozási zavarokat, utcai zaklatást?
– Azoknak, amiket leírok, nagy részük megtörtént velem. Erőszak is, persze.
– Ezt hogyan lehet feldolgozni?
– Számomra a legijesztőbb, hogy ezekben a helyzetekben mennyire magától értetődőnek tekintettem, ami történik. Mennyire nehéz volt ráeszmélnem arra, hogy ez nagyon nincs rendben így. Visszatérő a novellákban, hogy a szereplő nem is érti, mi történik vele, azt, hogy megsértik a határait. És nem tudja, mennyire nem oké, hogy az utcán leteperi egy részeg kiskatona. Lehet, azért, mert éjszaka dolgoztam fiatalabb koromban, de nagyon sok ilyesmi megesett. És azt gyanítom, a legtöbb nő tapasztalt hasonló határsértéseket. Még ha az nem is úgy történt, hogy konkrétan maga alá gyűrte valaki, lehúzta a nadrágját és megpróbálta magáévá tenni. Mindig azt gondoltam egyébként, milyen marha jó vagyok abban, hogy kidumáljam magam az ilyen szituációkból. Hogy – ez is megesett – jön valaki a bicskájával, hajnali ötkor, Csepelen, sehol senki, és én addig beszélek hozzá, amíg meg nem jelenik az első járókelő. Megtörtént gyakran, hogy éjszaka mentem egyedül haza, másztak volna rám, és ki kellett dumálnom magam. Nem voltam a női irodalomnak nagy híve, nem tekintettem magamra feministaként. De azt gondolom, hogy a metoo mozgalom áttörése óriási dolog volt, számomra is megvilágosodás.
– Feljelentést nem is akart vagy mert tenni ezek miatt?
– Á, eszembe sem jutott. Teljesen biztos voltam benne, hogy kiröhögnének, ha odaállítanék ezekkel.
– Mit tekint amúgy női irodalomnak?
– Úgy gondoltam, nincs egyféle női álláspont, női tekintet. Különböző női sorsok, stratégiák és fájdalmak vannak. És nem biztos, hogy más nevében tudok beszélni. Most mégis arra jutottam, hogy vannak közös élmények, vegyük ezeket a határsértéseket, a saját test tárgyiasítását. Voltak evészavaraim is, igen, voltam anorexiás. Nem fogalmazódott meg bennem úgy, hogy én egy szépségideálnak akarok megfelelni, de nyilvánvalóan szerepet játszott benne. Bonyolult dolog, a családhoz és szeretethez való viszonyról is szól, nem egyszerűsíthető le annyira, hogy a szupermodellek csontsoványak, de nyilván van annak is szerepe benne.
– És mi a helyzet a férfiak szerepével? Milyen lenne egy ideális férfi ma?
– Arra jutottam, hogy kicsit viktoriánus a gondolkodásom. Dolgoznak bennünk olyan atavisztikus vágyak, amiket karban kell tartanunk. Ilyen vágy a nő részéről, hogy tetszeni akar, a férfiéról pedig, hogy hódítana, magáévá tenne másokat. És sem a nők, sem a férfiak nem tanulták meg ezeket a vágyakat jól kezelni. A régi női-férfi szerepeket valamennyire felülírtuk, de nem alakult ki helyettük valami más, ezért sokkal bizonytalanabbak a férfiak is, mit csinálhatnak, mit csináljanak. Nincsenek kialakult mintái annak, mi az elfogadható viselkedés. Volt egy elfogadható macsó viselkedés, ez különösen Magyarországon erősnek számított, most viszont már átalakulóban a világ. A Jordan Peterson-jelenség iránt óriási megértés van bennem, át tudom érezni, hogy a fiatal, fehér férfiak is tropára mentek, elvesztették a biztonságérzetüket.
– Feministának miért nem mondaná magát?
– Van olyan fajtája, a patriarchátust hangsúlyozó, amivel egyáltalán nem tudok azonosulni, alapvető ellenségességet érzékelek nem csupán a rossz jelenségekkel, de egyáltalán a férfiakkal szemben. Létezik egyfajta kettős beszéd is: egyszerre várjuk el, hogy kifizessék a kávénkat, meg felsegítsék a kabátunkat, viszont szeretnénk egy másfajta női szerepet is kialakítani. Én a hagyományosabb aszimmetriákat tudom értékelni, nagyon jól esik például, ha kinyitják előttem az ajtót. És akkor mi ott lejátszottuk ezt a táncot, részesei lettünk egy kulturális rítusnak.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg, március 13-án.
