A Zéró, zéró, zéró alkotói valószínűleg pontosan tudták, hogy hatalmas feladatra vállalkoznak, amikor belevágnak a kokainkereskedelem szó szerint minden bugyrát bemutató sorozat elkészítésébe. A tét többszörösen is óriási volt.
Ott van mindjárt az inspirációként szolgáló mű, Roberto Saviano azonos című, már-már telefonkönyvszerűen vastag és zavarba ejtően részletes oknyomozó riportkötete. A szerző második nagyobb lélegzetű műve ez: Saviano bemutatkozó könyve, a szicíliai – egyébként egyáltalán nem romantikus – maffia világát ismertető Gomorra hatalmas siker lett, több nyelvre lefordították, film és sorozat is készült belőle. (Valószínűleg még az érintettek is olvasták, a Zérót ugyanis azoknak a rendőröknek ajánlotta a riporter, akik akkor 38 ezer órája vigyáztak rá.)
A Gomorra alapján készült, négy évadon keresztül futó sorozat (szintén HBO, az elkészítésben Saviano is részt vett) pedig remekül felépített karakterekkel, kíméletlen realizmussal mutatta be a nápolyi alvilágot, méghozzá az eredeti helyszínen forgatott jelenetekkel. Ez a pont, a környezet és a lépték az első, amelyben tetten érhető a Gomorra és a Zéró közti fő különbség. Mindkét sorozatban világosak a mozgatórugók és a motivációk, de a Gomorra egyszerűen mélyebb és fenyegetőbb volt. Nem véletlenül: itt mindig a szomszédos sikátorból robogott ki a halál, és utána ott is maradtunk a holttesttel a nápolyi utcákon. És ez mutatta meg a leszakadt délolasz régió igazi drámáját: hogy innen nincs menekvés, senkinek; még a legnagyobbak sem tudnak kiszabadulni Nápoly fojtó öleléséből.
A Zéróban viszont folyamatosan úton vagyunk: mexikói mészárlások után marokkói kikötőkbe, szicíliai hegyekbe vagy éppen New Orleans luxusnegyedébe kalauzolnak minket az alkotók – akik közül sokan amúgy a Gomorrán is dolgoztak. Egy (a zárómondatok alapján első) évad után kicsit igazságtalan lehet ítéletet mondani, de ez a folyamatos helyszínváltoztatásra (is) építő szerkezet nem igazán teszi lehetővé, hogy háromdimenziós karakterek épüljenek a sorozatban.
Úgyhogy itt nem egyszerűen markáns karakterek sorsát követjük, amint kemény helyzetbe kerülnek, hanem szélsőséges figurákat látunk extrém szituációkban. Dramaturgiailag ügyes húzás, csak egyrészt nehéz azonosulni a „hősökkel”, másrészt néhány helyszín és történés enyhén erőszakosan, majdhogynem funkció nélkül került a cselekménybe. Viszont a látvány pazar – ez szinte védjegye a csatornának, és ami meglepetésként hatott, hogy a Roberto Saviano riportkönyve központi motívumát, az egyik főgengszter titokban felvett monológját milyen ötletesen ültették át, sőt fejlesztették tovább a sorozatban.
De a soknak tűnő kritikai megjegyzés mellett nem csak ez a megoldás és a leheletfinom III. Richárd-utalás az, ami miatt a Zéró, zéró, zéró a nullánál azért sokkal több. Nyilván nem volt szándékos húzása az HBO-nak, hogy a világot egy kicsit lelassító koronavírus-járvány idejére időzítse az ugyanezt a világot iszonyatosan felpörgető kokainról szóló sorozatát. De egy biztos: nyugodtabb élethelyzetből szemlélve még plasztikusabban látszik, hogy mi is az az állapot vagy életforma, amelyet nagyon gyorsan el kellene felejtenünk mindannyiunknak.
Zéró, zéró, zéró. HBO
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!
