A rendszerváltás előtt működő politikai pszichiátriáról készít filmet az eddig rövidfilmeket rendező, íróként és reklámszakemberként is ismert Fabricius Gábor. Lapunknak adott interjújában beszélt arról: a magyar film eddig óvatoskodott, ha a Kádár-rendszerről volt szó, sok hiányosságot kell szerinte pótolni ezen a téren. Szót ejtett továbbá a Hofi-szindrómáról, a szerinte relativizáló vígjátékokról és arról is, nehéz volt-e állami támogatást szerezni a filmjéhez.
– Azt nyilatkozta készülő első filmje kapcsán, ami a 80-as évek elején játszódik, hogy a mából nézve ez egy különös, disztópikus kornak tűnhet. Mióta kitört a járvány, nem érezhetjük éppúgy magunk újra egy disztópiában? Igaz, nem annyira hasonlóban, mint a kádári volt, de azért történelmi időknek nem vagyunk híján.
– Valóban lehet ilyen érzésünk. Nemrég olvastam egy cikket a témában, ami korunkról és az emberek megfigyeléséről, regisztrációhoz kötött létezésről szól szerte a világban. Orwell örök.
– Filmjének színhelye mindenesetre egy politikai pszichiátria, hasonlóra ma már tényleg nincs errefelé példa…
– Sajnos van rá példa, ha nem is Magyarországon. A pszichiáter szakértőinkkel akadtak fogalmi vitáink. Felmerült a lassú skizofrénia fogalma. A hatvanas években diszkreditálták így azokat, akik nem értettek egyet azzal, hogy a kommunizmus egyszer végleg győzni fog. Azokat, akik a politikai üldöztetés miatt mentálisan sérülhettek is, elzárták a pszichiátriára, gyógyszerekkel kezelték, nyugtatózták. A pszichiátriát mint kínzóeszközt, vagy büntetés-végrehajtási módszert használták. Ilyenek ma is bőven létezhetnek, Kínában vagy talán Oroszországban is el tudom képzelni. Olyan rezsimekben, amelyek a nemzetközi legitimáció érdekében eltitkolják a belső folyamataik dehumanizált rendszerét. Ilyenkor fontos gesztus az, amit a haláltáborokba érkező amerikai katonai vezető mondott az embereinek, akiknek kamera volt a kezében: „vegyétek jól fel, mert le fogják tagadni.” Erre a mondatra emlékeznünk kell, hiszen a haláltáborok mára az eltörlés nemzetközi szimbólumaivá emelkedtek. Magyarországon pedig 89-ben a Belügyminisztérium udvarán több tonna irat került megsemmisítésre, ami rengeteg bűncselekményre utaló bizonyíték eltüntetését jelentette. Rettegtek, hogy Ceaușescu-módra fog itt is véget érni a rendszerváltás. Ennek ellenére maradtak nyomok, amiből ez a film is építkezik.
– Van még bármi esély rá, hogy megismerjük, amit megsemmisítettek vagy ennyi ideig elzártak előlünk? És tudnánk még vele kezdeni bármit?
– Jelentősége nagy volna, persze. Nem véletlenül mondta Antall József, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni. Ez tényleg forradalmi erejű lehetett volna. Talán ezért is tartom fontosnak, hogy a politikai pszichiátriáról készítsem el első játékfilmemet, hiszen az emlékezet a kultúra egyik legfontosabb építőköve, és a valóságértelmezésünkhöz elengedhetetlen, hogy kollektív traumáinknak szavai, mesélhető története legyen.
– Dér András és Muhi Klára azért készítettek még tavaly dokumentumfilmet A szabadság bolond körei címmel. Ez mintaként szolgált?
– Valóban, ott volt ez a film, melynek történész szakértőjével, K. Horváth Zsolttal mi is együttműködünk, illetve Mező Gáborék csináltak egy dokumentumfilmet Janikovszky Béláról, az írónő későbbi férjéről. Ő a korábbi feleségét úgy távolíttatta el még az ötvenes években, hogy pszichiátriára küldte. Vagy említhetjük a ma már 95 éves Pákh Tibort, akit a nyolcvanas évek végéig vegzáltak. Az emlékirataiban sokat írt ezekről a kínzási módszerekről, az ő írásai jó sorvezetők voltak. A filmterv kiindulóalapja Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című szociográfiai regénye volt, amelynek részletei 1975-ben jelentek meg.
– Goldschmidt Dénes volt a Dérnél és Muhinál látott intapusztai pszichiátria vezetője, és a kor viszonyaihoz képest kifejezetten szabad mindennapokat biztosított a lakóknak. Legalábbis így gondolták akkor. Viszont később derült ki róla, hogy jelentett azokról, akik megbíztak benne, és ezzel olykor kifejezetten meg is nehezítette az életüket. Végül tényleg bebizonyosodik mindig, hogy „hol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban”?
– Szépek ezek az önfelmentő nézőpontok, a kor is erre a propagandára épült, hogy lehetséges a szabadság kicsiben. Még az említett pszichiátria lakói, s talán maga a vezető is elhitte valóban. Hiszen az egész országban mennyien gondolták, hogy ez a legvidámabb barakk! Mert hát van lángos, hekk, Balaton, néha még utazni is lehet. A propaganda rendkívül körmönfont dolog, a szociálpszichológia és a médiaelméletek is rálátást engednek arra, miként működik a tudat, az identitás, s mindez hogyan „hajlítható”. A Kádár-korról ugyanakkor a mai napig egy retróízű, kedves emlékeket ébresztő világ képe rajzolódik ki sok fikciós filmben, így a korszakot folyamatosan relativizálják ezek a művek a humor eszközével. A tanú című film története egy a sok közül, ami persze egy fantasztikus alkotás, de ahogy ezt a filmet Aczél György propagandacélokkal segítette létrejönni, majd – megijedve a saját mozdulatától – mégis betiltotta, az szimptomatikus. Afféle főproducer volt ő akkoriban, ahogy Jancsó Miklós nevezte. Aczél György olyan érzékkel nyúlt a kultúrához, mint azóta talán senki, ebben segítségére volt az állambiztonság is. Hihetetlen érzéke volt a propaganda széles regiszteréhez, mellyel mindenkit, aki megszólalt, a propaganda részévé tett.
– A humor segítségével pont hogy rámutathatunk az egész rendszer abszurditására, nem?
– De ez nem abszurd, hanem tragikus. Nem igazán gondolom például, hogy egy haláltáborhoz ne lenne kegyeletsértő relativizáló humorral közelíteni. Mert aki nem szenvedte el, de aki elszenvedte is, hogy teheti mindezt humor tárgyává? Hogy relativizálhatja a traumát? Ezzel oldja, cinikusan megszégyeníti az áldozatot. A disszonáns az ezekben az alkotásokban, tehát ezekben az állásfoglalásokban, hogy traumákkal, identitásokkal, emlékezettel játszik. Az ilyen történetek lazítják azt, ami végső soron egy kőkemény tragédia, tehát egy közösség identitásteremtő ereje is. Ez a közösséget összezavarja és atomizálja.
–Ott volt Az élet szép című olasz film, ami nem mentette épp fel a dolgokat.
– Nem is gondolnám, hogy az egy humorra építő film volna, sőt. Nagyon erős érzelmi vonallal működő történet, nem látok benne semmi komikusat. Magát a tragédiát emeli ki és húzza alá a főszereplő nyomora, aki a gyereknek egy világot teremt, amivel ő talán könnyebben élheti túl. Szerintem ez adja ennek a filmnek a végtelen erejét. De pont erről a filmről is lezajlott ez a vita, hogy hogyan lazítja meg azt a horrort, ami történt. Igaz, sokféle nézőpont létezik, épp ez a szép a világban. Én, ha választani kell, inkább a drámai és realista ábrázolásban hiszek akkor, amikor mondjuk a II. világháború szörnyűségeit ábrázoljuk.
– Érdekes egyébként, hogy a Kádár-rendszer visszásságait mintha több nagy film is mutatta volna be magában a Kádár-rendszerben, mint azóta.
– Ezzel nem értek egyet. A Hofi-szindrómáról kell itt beszélnünk, hiszen Aczél pontosan tudta, hogy működik a tudat. Értette, hogy kellenek a szelepek, a jóakaróan bíráló munkák, az „érted haragszom”-jellegű dolgok, a konstruktívnak szánt kritikák, amelynek lefegyverző hagyományát talán még a proletariátus önképző munkásköreiből hozta magával. Formailag és tartalmilag is közel tudott kerülni az egyszerű emberek gondolkodásmódjához. Ezzel együtt emlékezetpolitikát épített. Folyamatosan az ’56 előtti kurzusról beszélt, azaz beszéltetett alkotókat: „nem mi voltunk ezek, hanem ők, Rákosiék.” Arról soha nem volt szó, hogy az azokkal szemben álló „jók” is az 1956 utáni hullahegyeken álltak, és arról sem, mennyien lettek öngyilkosak 89-ig. Hiszen 83-ban, amikor a készülő filmem játszódik, Magyarország vezette az öngyilkossági toplistát, s ez összességében a rezsim időszaka alatt százezres tömeget jelent.
A Szerelem az egyik kedvenc filmem, fantasztikusan erős, de ugyanúgy visszafelé mutogat, csak Makk apró „hibája”, a filmben feltűnő Esti Hírlap utal arra, hogy 1957-ben vagyunk. Miközben az ötvenes években még nem létezett az a lap. A másik az Eszkimó asszony fázik, amiben a főszereplő egy zongorista, és össze-vissza repked a világban. Ami hazugság anélkül, hogy megmutatnák, ennek a zongoristának mi mindent kell tennie, hogy egy ilyen karriert építhessen fel. Hiszen nyilvánvalóan jelenteni kellett olyanokról, akikkel találkozott. Sokan egyenesen kémfeladatokat láttak el. Ez ment a külföldi újságírókkal, akik kiküldetésen voltak Pekingben vagy épp Londonban. Ők sokszor a szovjeteknek jelentettek, akik előszeretettel küldték más országok riportereit harmadik országba. Így az Eszkimó asszony fázik is elhallgatta a valóság egy szeletét, amitől a propaganda részévé vált. Külön kérdés, hogy 89-től máig miért nem nézett szembe az ország, vagy a magyar film mindezzel, miközben A mások életén keresztül a németek megtették, vagy Andrzej Wajda filmjeiben is a lengyelek.
– Tavaly írt egy cikket is a témában, megjegyezve, hogy „a központi finanszírozású magyar film kerüli a kényes helyzeteket. Nem szeret akut, társadalmilag és történelmileg fontos témához nyúlni – néhány kivételtől eltekintve.” Az Eltörölni Frankot nem fogja kerülni a kényes helyzeteket?
– Nem fogja kerülni. Maga a politikai pszichiátria az konkrétan egy ilyen helyzet, amiről eddig nem esett szó fikciós alkotásban. A forgatókönyv realista drámai szándékkal készült el, és Karlovy Varyban díjat is nyert korábban. A történet főszereplője nem tudja befogni a száját, és ezért pszichiátriára kerül. Ott pedig feltárul előtte egy rejtett világ.
– Egy underground zenész lesz a főhőse. Kiről mintázta?
– Nagyon sok típustörténetet olvastam végig, szóval nem kulcstörténet lesz. Ezeket a fragmentumokat összeillesztettem, mintegy mozaikszerűen, ami miatt a film 90 százalékáról elmondható, hogy konkrétan megtörtént – valakivel, valamilyen módon. Tipizált helyzeteket hozott létre a kor diktatúrája, mindenki része volt a rendszernek. Ezekből egy rekonstruált dokumentum készül el, ami fikció ugyan, de rengeteg elemében valóságos.
– Sikeres lehet valóban egy ilyen „terápia”? Megszerethetik a Nagy Testvért, mint az 1984-ben?
– Stockholm-szindróma létezik, de a késődiktatúra a fiataljaival nem nagyon tudott mit kezdeni. Leginkább tiltotta az undergroundot. Az eljárások híre viszont aztán fű alatt, suttogva terjedt. Ezért is csináltak precedensügyeket. Ef Zámbó Istvánnal ez történt a hetvenes években, ő is volt bent pszichiátrián fél évig, anélkül, hogy bárki tudta volna a családjából, hova vitték el. A cél itt is az volt, hogy később mindenki tudja, ilyesmi megtörténhet, tehát inkább hallgassanak. Ezért is vonultak át sokszor hadgyakorlatra indulva az orosz katonák jól látható utakon, és ezért voltak az augusztus 20-ai katonai felvonulások. Ilyenkor kicsit mindenkinek eszébe jutott 56. Ez a mentális fenyítés is a propaganda része volt.
– Számít most arra, hogy júliusban el tudják kezdeni a forgatást?
– Számítok, persze, zajlik az előkészítés, a casting, neveket nem mondanék egyelőre. Az utómunka három-négy hónapos időszak lehet, de függ az egész attól, lesznek-e épp mozik, milyen lehetőségei lesznek a disztribúciónak.
– A Nemzeti Filmintézet 434 milliót adott a film elkészítésére. Mennyire volt ez könnyű menet?
– Öt éve dolgozom rajta, de aki ismer, tudja, hogy hosszútávfutó vagyok.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
