Már az rendesen meglepett, hogy Martin Scorsese megnézné a bemutatás előtt álló filmünket – erről beszélt lapunknak adott interjújában Mundruczó Kornél. A rendező új filmje, a Pieces of a Woman világsztárokkal készült, Shia LaBeouf mellett szerepel majd benne Vanessa Kirby és Ellen Burstyn is. A Velencei Fesztiválon tartott bemutató mellett kérdeztük a járvány miatti korlátozásokról és a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetéről is.
A filmet végül 2021. január 7-én a Netflix mutatta be.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2020/35. számában jelent meg, augusztus 28-án.
– Hogy sikerült meggyőznie Martin Scorsese-t, hogy legyen a Velencei Filmfesztiválon debütáló Pieces of a Woman producere?
–Nem kellett győzködni szerencsére. Eleve egy szép történet, hogyan sikerült neki elküldeni a filmet különböző ismerősökön keresztül. Mindezt azután, hogy megüzente, szívesen belenézne a filmbe. Már ez rendesen meglepett. Elég hosszú idő eltelt aztán, és úgy is voltunk vele, ez a vonat már elment. Majd egyszer csak írt az asszisztense, hogy nagyon tetszik Scorsese-nek, és szeretne velem beszélgetni. Azt hiszem, valamilyen módon megindította, amit látott. Tényleg szépeket mondott róla.
– Találkoztak is?
– Nem, eddig nem. Pandémia van elvégre, New York épp az új Vuhan. Nem nagyon tudok én sem utazgatni, az egész utómunkát is Budapesten csináltuk. Úgynevezett remote session-öket tartottunk Amerikával, miután a zeneszerzőnk New York-i, a hangmérnökünk San Francisco-i, az utómunka további része pedig Vancouverben folyik. Természetesen mi igazodunk az ő napjaikhoz, így délután négykor elkezdjük, aztán dolgozunk hajnal négyig. Scorsese így inkább a New York-i premierre készül, ahova ugye meg én nem biztos, hogy tudnék menni.
– Számos nemzetközi sztár szerepel a filmben, többek közt Vanessa Kirby, Ellen Burstyn vagy Shia LaBeouf. Utóbbiról mondta, hogy már régóta szeretett volna önnel dolgozni, a Fehér isten kultikus film a számára. Mennyire láthatja ő másként a filmet, mint egy magyar néző? Mi tetszett meg neki benne?
– Inkább úgy mondanám, hogy közösen akartunk egymással dolgozni. Egy másik filmmel kapcsolatban találkoztunk még 2017-ben, ott beszéltem neki arról, hogy igazán szeretem, amit a vásznon látok tőle. A Fehér istenről szeretem azt gondolni, annyira metaforikus, hogy talán mindenhol ugyanazt jelenti, de persze tévedhetek. Mindenesetre a kisebbségek elnyomása, az igazság létjogosultsága egyaránt erős üzenetnek számít a világ minden táján. Ami számomra inkább érdekes, hogy országonként kivel szimpatizálnak a nézők. Lehet mondani, hogy a jóléti társadalmak inkább az apafigurával, míg mondjuk Törökországban vagy Mexikóban egyértelműen a kutyákkal éreznek együtt. Egyébként ennyi év és munka után elmondhatom, általában teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik filmből mi lesz. Engem mindenesetre meg szokott lepni, mennyi fórumon jön elő ez a munkám. Tényleg a Fehér isten lenne a legjobb filmem? Azért belülről nem feltétlenül ez az érzésem. Eredetileg inkább egy játékosabb, merészebb darabnak szántam.
– A Jupiter holdjáról sem lehetett tudni, hogy mit fog hozni, nem? Amikor kijött, már javában benne voltunk a menekültválságban, így esélyesnek tűnt, hogy eltalálja a korszellemet. Többen viszont értetlenkedtek, nem tudták hova tenni a levitáló bevándorló történetét.
– Petrányi Viktóriával, a film producerével sokat beszélgettünk erről. Valójában rossz pillanatban jött ki a film, de akkor nem tudtunk mit csinálni. Az embernek akkor is magához kell hűnek lennie, amikor a politikai helyzet ezt megnehezíti. Ennek a filmnek az ötlete még jóval a válság előtt született, így azt hiszem, vagy két évvel korábban kellett volna kijönnie, vagy három évvel később.
– Miért?
– Amikor megjelentünk vele, túlságosan hot topic volt. Mindenkinek vaskos véleménye volt a menekültekről, sőt sokan még azt is mondogatták, hogy kihasználjuk ezt a témát vagy a válságot. Döbbenet. Miközben a filmmel a legőszintébb szándékunk pont az volt hogy ne szolgáljuk ki a politikai populizmussal fertőzött narratívákat. Talán éppen ezért járt érte olyan nagy büntetés. Miközben ha valaki szakmai szemmel ránézett, tudhatta, hogy már három-négy évvel előtte el kellett kezdődjenek a munkálatok, amikor még nem spekulálhattunk semmire. Én amúgy pont a megfoghatatlanságában szeretem azt a filmet. Élő problémának látom, amit ott bemutattunk. És ugyan elképesztő klisé, de igaz, hogy egy alkotónak minden filmje egy kicsit olyan, mintha a gyereke lenne. Csodálkozom is, amikor hallom, hogy valaki utólag mindent másként csinált volna. Bennem ez sosem merült fel. Én úgy hiszem, a létrehozás pillanatában a száz százalékát nyújtom annak, ami vagyok. A film egy élő organizmus, nem egy kreált mérnöki dolog. Ha visszanézem egy korai zsengémet, maximum arra gondolok: milyen hülye voltam, de ezt mennyire így gondoltam!
– Most nem volt meg a félsz, hogy mekkora fába vágja a fejszéjét?
– Dehogynem. Főleg, hogy meg lehet-e ugrani egy ilyen váltást. És még a premier előtt vagyunk, úgyhogy ez nem múlt idő. Ezen az úton sajnos nagyon sokan elvéreznek. Van egy pici tapasztalatom ebben, ami a külföldi színházi munkáimat illeti, de azért mégsem ugyanaz. Az kispályás foci. Itt fel kellett mennem a nagypályára, ahol nem csak az volt a kérdés, tudok-e a csapat tagja lenni, hanem az is, szeretni fogom-e így is ezt az egészet. Féltem, ezért nagyon sok jogosítványt adtam olyanoknak, akik segíteni tudtak nekem abban, hogy ez egy amerikai film legyen, ne egy magyar hibrid.
– Úgy érzi, most ezen a filmen múlhat majd minden?
– Dehogy. Kicsit az is az érzésem, hogy semmi nem múlik semmin. Az első időkben én minden filmemért nagyon le lettem dorongolva. Vehemens, negatív kritikák tömkelege jelent meg. Öt-tíz évvel később ugyanazok az emberek írták: milyen jó volt az előző film, bezzeg ez a másik! Ma úgy látom, mindez nem is befolyásolja az ember karrierjét annyira, mint hiszi. Inkább az a kihívás, hogy igazán meg tudok-e jelenni egy nagyobb piacon a saját gondolataimmal. Ez leginkább a néző szempontjából izgat engem. Azt kezdtem érezni, hogy abban a világban, amelyben az én filmjeim magyar nyelven készültek, nem jött vissza elég visszajelzés. Ebben az esetben két választás merülhet fel: kommerszebbeket csinálni, ami számomra egy járhatatlan út – nemcsak mert nem kedvelem a műfajt, de valószínűleg nem is tudnám csinálni, – vagy egy nagyobb piacon próbálod ki magad. Én ez utóbbi felé indultam.
– Nem is szeretne már állami finanszírozású filmet forgatni?
– Dehogynem, persze, hogy vágyom rá. Az európai modell kimagaslik a világ kultúra-finanszírozásai közül. Ez annak az elismerése is, hogy a kultúra létszükséglet, nagy szavakkal élve: kenyér a társadalomnak. Tehát jut rá állami pénz. Nem úgy, mint ami az Egyesült Államokban, ahol minden piaci alapú szemlélettel működik: semmi nem „kell”, csak amire találnak pénzt.
– Viszont a nálunk létező egyablakos rendszer is kapott már számos jogos kritikát. Homályos szempontrendszerek alapján döntenek a támogatásokról, érthetetlen módon dobták például vissza Schwechtje Mihály vagy Pálfi György ötleteit is. Azért is jött létre a Játékfilmrendezők Egyesülete, hogy ezzel a problémával lehessen mit kezdeni.
– Nem tudom, az egyesület mennyire fog tudni beleszólni a döntéshozatalba. Már az nagy öröm lenne, ha tudnánk delegálni a kuratóriumba képviselőket. Kis ország, egyablakos rendszer... Szomorú az is, hogy a tévék nem elég erősek, vagy ha igen, sokszor ideológiai alapon döntenek. Viszont azt is el kell mondjam, Magyarországon még mindig van pénz filmre. Összehasonlítva a régióval, valójában kiemelkedő támogatás jut a különböző produkciókra. Abban, hogy egy anyag miként töri át a döntéshozatali rendszert, és létrejön-e, szintén kevés negatív tapasztalatom van, de azért van. Kettő-három – az is elég. Megítélésem szerint a Vajna-féle Filmalap még felismerte, hogy szükség van arra a nagy hagyományra, amit magyar szerzői filmnek nevezünk. Ha ez megszűnne, ha nem lenne támogatva a szerzői- és elsőfilmes hagyomány, nagy bajban lennénk. Akkor tényleg a szívét-lelkét vesztené el a dolog. A mostani Filmintézet tevékenységét még nem igazán látjuk, csak feltételezéseink vannak. Az, hogy tévésorozatra jobban akarnak koncentrálni, támogatandó lehet. A többit nem tudom. Én a Csárdáskirálynőt szerettem volna megcsinálni, de sajnos visszautasították. Pedig az valódi hungarikum lenne és igazán régóta szeretnék vele valamit kezdeni.
– Amiatt aggódik még, hogy a Velencei Filmfesztivál lezajlik-e majd rendben? Annyi idei elmaradás után ezt semmiképp nem akarják lefújni. (Szerk.: Interjúnk a fesztivál előtt készült, a rendezvényt szeptember elején megtartották rendben.)
– Aggódom, persze. Nem azt mondom, hogy minden nap bújom az olasz számokat, de azért rá szoktam nézni. Számunkra, alkotók számára fontos lenne, hogy moziban adják a filmeket, még akkor is, ha csak félházzal. Az online fesztiválokat mindig szomorúan figyelem. Én is sok filmet nézek otthon, de még mindig zongorázni lehet a különbséget a kettő között. Teljesen más a hangulata, amikor odamész, jegyet veszel, és másokkal együtt beülsz a sötétbe. Másrészt még soha nem voltam a Velencei Filmfesztiválon, soha nem készítettem idegen nyelvű filmet, így – bármilyen abszurdan hangzik is – kicsit elsőfilmesnek érzem magam. Szóval nem tudom, mire számítsak. Az persze világos, hogy a streaming-szolgáltatók az elmúlt évek abszolút győztesei. De ennek több oka is van. Az egyik például, hogy egyre gyávább tartalmak kerültek moziba, és egyre bátrabbak sorozat formájában a szolgáltatókhoz.
– Elvégre a mozik a kínai piacnak is meg akarnak felelni.
– Annak is, és ettől függetlenül is iszonyú gyávaság vette körül a különféle témákat. A streaming-szolgáltatók viszont felismerték ezt a piaci rést. A film provokatív műfaj, létre kell hozni olyan összefüggéseket, amik kizökkentik a nézőt a komfortzónájából. A mozifilmeknek újabb állításokat kell tenniük maguk mellett, nekünk pedig támogatni kell őket ebben a küzdelemben.
– A járványhelyzet egyébként mennyire alakította át az életét?
– Csomó produkció le lett állítva, főleg színházi projektek, ezt egzisztenciális szempontból én is megéreztem. A film utómunkáját is át kellett ütemezni, hogy Covid-kompatibilis legyen. Nem fért bele végtelen mennyiségű utazás sem – amiért őszintén szólva nem sírok. Nem bántam, hogy egy helyben lehet végigcsinálni, és nem kell utazni Oslótól San Franciscóig. De természetesen vissza kell állni a normális életre, a pandémia nem győzhet felettünk. Addig azonban együtt kell élni a Coviddal. Aminek vannak pozitívumai is: nagyszerű, hogy végre mindenki napjában többször kezet mos. De talán az is fontos tapasztalat az is, hogy nem vagyunk elpusztíthatatlanok, hogy vigyázni kell magunkra és egymásra.
– Az előzetes információk arról szóltak, hogy ez valamiféle transzcendens film lesz. Ez mit jelent?
– Inkább úgy mondanám, hogy egyfajta belső utazás a gyászba, a főszereplőnő belső világába. Wéber Kata forgatókönyve nagyon igaz és nagyon kelet-európai gondolat, hogy a traumák öröklődnek, jelen vannak akár generációkon keresztül, és rajtunk múlik, megtörjük-e azokat. Van, aki képtelen a gyász hagyományos érzésére, de ez nem jelenti, hogy neki ne fájna, ne történne benne semmi. A környezetében viszont az látszik, hogy az ő gyásza egy megrekedt folyamat. A film nagy kérdése, hogy a főszereplőnő meg kell-e feleljen a családi és társadalmi elvárásnak még a traumafeldolgozás szintjén is. Megtörhetőek-e azok az attitűdök amiket magunkkal hoztunk, magunkban hordozunk.
– Németh László Gyászában is erről olvashattunk, igaz, ott egy kisközösségen belül.
– Így van, több is az irodalmi példa, mint a filmes. A pszichológiában is egyre inkább tárgyalt topik, erősen összefügg a traumafeldolgozással. Hogy örökítjük tovább nagyanyáink, apáink traumáit? A film írójának gyökerei visszanyúlnak a holokausztig, így egy harmadik generációs túlélő család újabb túléléstörténeteként is rá lehet nézni a filmre. A túlélőfilm eleve nagyon érdekes számomra, említhetném Robert Bresson művészetét is.
– Nemrég a 24-nek mondta, hogy Magyarországon egy csomó ellentmondásban élünk, ami kedvez a művészetnek. Milyen ellentmondásokat lát konkrétan?
– Az embernek vannak olyan erkölcsi alapvetései, amiket nem feltétlenül lát megvalósulni a mai Magyarországon. Ellenben egy csomó olyan kilengése van a demokráciánknak, amely már-már ijesztő a számomra. Ezek a felismerések egy csomó feladatot is rónak az alkotókra. Miközben egyre merevednek a frontvonalak – mintegy a gyászba beledermedve, – őrizgetik az emberek a sérelmeiket. Mindez persze évekkel ezelőtt kezdődött. Tragikus volt látni azt is, ahogy a CEU-t megszüntették, mintegy kényszeresen el akarván takarítani valamiféle máskéntgondolkodást.
– Ezeket a sértődéseket és az eltakarításvágyat érezhettük a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításakor is. Elég volt csak megnézni Rátóti Zoltán és Bognár Zsolt nyilatkozatait.
– Hát és főleg Vidnyánszky Attila megnyilatkozásait. Ahogy lebagázsozta az SZFE ügyében tiltakozókat – az ember nehezen mond bármit a nyelvi kultúrára, amit az olyan kifejezések tükröznek, mint ez vagy a libernyák. Én az SZFE-n töltöttem kilenc évet, diákként sok szép emléket, szenvedést és megkísértést, őszinte vágyat és tapasztalatot gyűjtöttem össze, miközben persze más sem érdekelt, mint, hogy elég tehetséges vagyok-e. Diáknak lenni sebezhető állapot, amelyben egy végtelen biztonságot nyújtó intézmény az SZFE. Ezek között a falak között tehetség lakik. Az említett tradíciót, ezt a szellemi bázist ignorálni és leuralni egyszerűen lehetetlen, másrészt végtelenül durva. Jóérzésű embereknek nem szabadna megtenniük. Hozzáteszem, az épületen belül soha nem éreztem semmilyen terrort azt illetően, mit kellene gondoljak. Akkor sem, mikor perlekedtem a saját osztályfőnökömmel a különböző művészeti elképzeléseinket illetően. Amikor megcsináltam az Afta című rövidfilmemet, úgy néztünk egymásra megboldogult Zsombolyai János osztályfőnökömmel, mint két legtávolabb eső sziget. Ettől még egyáltalán nem igaz, hogy ne támogatott volna száz százalékosan, vagy hogy ne tanultam volna tőle.
– Voltak olyan egykori évfolyamtársai, barátai, akik beledermedtek ebbe a sértettségbe?
– Az én generációm olyan szinten nem rúghatott labdába, hogy erre lehetőség sem nagyon akadt. Amikor filmesként mi elkezdtünk dolgozni, addigra a nagy ikonok levonultak, a filmgyár nem létezett, a nagy negyven éves filmkészítési hagyomány nem volt már jelen. Egy végtelenül agresszív, túlméretezett reklámipar uralkodott, és aprópénzből készültek szerzői filmek, meg volt néhány középvulgáris komédia. Ebbe érkeztünk mi, és ez a „semmi” nagyon inspirálóan hatott ránk. Azt éreztük, újra meg lehet fogalmazni, kik vagyunk és hol élünk. Mindeközben viszont a mi generációnk legtehetségesebb képviselői nem igazán jelentek meg a döntéshozatali szisztémában. Színházban merőben más volt a helyzet. Ott nem romok uralkodtak, létező, erős, de némileg idősödő esztétika volt jelen. Bennem, színházi máskéntgondolkodóban fel sem merült, hogy lehetne pályázni egy színházra, és hogy meg is lehetne kapni.
– Ezért is hozta létre a Proton Színházat. Hogy áll most a jövője?
– Ugyanannyira nincs jövője, mint múltja, mégis folyamatosan jelen van. A társulat, valamint Büki Dóra rengeteg kitartó munkájának köszönhetően. Ez egy fantomtársulat, egy boldog és szabad jazz banda. Háromévente létrehozunk egy előadást. És a világ legnagyobb öröme, hogy ezek aztán évekig mennek itthon és külföldön kirobbanó sikerrel. Ha nem lenne a Proton, Magyarországon nem is tudnék színházban dolgozni. Nem is hívnak, meg nem is nagyon érzem az érdeklődést. Se jobbról, se balról.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar 2020/35. számában jelent meg, augusztus 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!
