Hozzászoktunk, hogy az elsőre nehezen értelmezhető filmek esetében az újranézésektől várjuk a megvilágosodást. Főleg, ha a kontextus a film végével válik egyértelművé, és így érthetőbbé mindaz, amit addig láttunk. Tipikusan ez a helyzet olyan sajátos narratívájú drámáknál, mint amilyen a Visszafordíthatatlan vagy a Memento volt. De például Christopher Nolan új filmje, a hiperösszetett, egyesek szerint inkább zavaros Tenet már más kérdés. Bár a rendező szándéka itt is az lehet, hogy többször üljünk be alkotására, de nem biztos, hogy harmadjára okosabbak leszünk. Aztán ott vannak azok, amikre tényleg igaz, amit sokan a Tenet kapcsán is (amúgy kissé félrevezetően, egyébként a filmből idézve) mondtak: nem érteni kell, hanem élvezni. David Lynch egyes filmjeit például, ha akarnánk, sem igen tudnánk összerakni. A hangulatuk viszont azonnal elkap, szinte fojtogat minket.
Charlie Kaufman legújabb filmje, a Netflixen kihozott A befejezésen gondolkozom esetében mindkét típusnál nehezebb a dolgunk. Itt ugyanis nemcsak a két és negyed órás anti-egzisztencialista (és szerelmi) drámát szükséges visszanéznünk, de nagyjából egy sor másik műalkotást is elő kell vennünk, hogy képbe kerüljünk. Ez alatt értve festményeket, regényeket, filmeket, filozófiai munkákat egyaránt. Mindezt ráadásul azért, hogy ha a sor végére értünk, a rendező a fejünkre koppintson: teljesen hiábavaló az egész. A befejezésen gondolkozom (I'm thinking of ending things) kiábrándító, szinte már nihilista alkotás, amiből kiderül, hogy a pokol felé vezető út jelentős szellemi teljesítményekkel van kikövezve.
Pedig kifejezetten hétköznapi módon indul a film, hogy aztán az egyre szürreálisabb fordulatok után a végére nagyjából semmit se értsünk. Egy ragyogó fiatal párt látunk, úton a fiú szülei felé, akik most ismerik majd meg az új barátnőt. Csakhogy az egészet megmérgezi – legalábbis fejben –, hogy a nő a szakításon, az egész értelmén gondolkozik. A kapcsolatból kiábrándult, fejben sorolja az ellenérveket, miközben a férfi, Jake mellett is sorakoztat szempontokat. Mindezt egyébként hathetes együttlét után. Furcsábbnál furcsább események követik egymást, a szülők viselkedése is minimum kellemetlen, de a karót nyelt, feloldódni látszólag képtelen Jake viselkedése sem sokkal bizalomgerjesztőbb.
Elsőként talán akkor kezdik a nézők igazán vakarni a fejüket, amikor a vacsora közepén a szülők egyszer csak pár évtizedet öregszenek, már a halálukon vannak, hogy aztán ismételten megfiatalodjanak. Az események innentől aztán felpörögnek, a végén pedig Jake egykori iskolájában perdülnek táncra, hogy utána szembesüljünk a vég gyötrő ürességével.
De nemcsak a szülők korában bizonytalanodunk el, hanem egyáltalán a nő személyazonosságában. Hol Lucy-nak nevezik, hol Louisa-nak, egyébként meg ugyanilyen nevekről kapja nem fogadott hívások tömkelegét, ami őt látszólag a legkevésbé sem kavarja fel. A szülői ház falán észrevesz egy gyerekkori képet magáról, aztán a kocsiban elszavalt versét fedezi fel a fiú szobájában. Ja, és a szülők szerint fiatalkorában Jake is nagyszerű festő volt – akárcsak ő.
Miről van itt szó? A hagyományos történetmeséléshez szokott elménk végig azt várja, hogy a végére lelepleződjön a trükk, válaszokat kapjunk kérdéseinkre. Mindketten csak valaki képzeletében élnek? Esetleg az időnként bevillanó iskolai takarítóéban, aki talán az időskori Jake lehet? Vagy van valamiféle családi titok a háttérben? Netán a nővel a képzelete játszik, elvesztette a kapcsolatát a való világgal?
Kaufman filmje csodálatosan hitegeti a nézőt, hogy valami ilyesmiről lesz szó a végére. Persze, aki ismeri és szereti a munkáit, tudhatja, hogy sokkal inkább érdemes a szimbólumokban, a film filozófiájában elmerülni, mintsem racionális magyarázatot keresni. A Kis-nagy világ (Synecdoche, New York) ezt a fajta narratívaépítést már a csúcsra járatta, míg a stop-motion technikával készült Anomalisa küszködésünk hiábavalóságáról győzött meg minket. Ott középkorú, életunt üzletembert láttunk, aki egy szürke szállodában váratlanul felfedezi magának a nőt, aki talán a megmentője lehet. A szenvedélye magával ragadja, hirtelen mindent másként kezd látni – hogy csalódása aztán annál keserűbb legyen. Az Anomalisánál depresszívebb animációs filmet kevesebbet láthattunk az elmúlt években.
Az Iain Reid regényére épülő A befejezésen gondolkozom is nagyjából hasonló végkövetkeztetésre jut. A pszichológiai drámában a kapcsolatok kiüresednek, azt sem tudjuk, jelentettek-e valamit, végül pedig magunkat, személyiségünket is elveszítjük. Lucy lehetne Louisa is, foglalkozhat gerontológiával, költészettel, de akár festészettel is. Jake szintúgy. Magasröptű beszélgetéseket folytatnak a kocsiban, de valójában kétségbeejtően semmi közük egymáshoz. Pedig be is fejezik egymás mondatait, sőt, gondolatait. Visszatérő elem, hogy a nő gondol valamire, Jake pedig váratlanul egészen hasonló témáról kezd beszélni. Ami, ha nem ismerjük a szóba hozott műveket, nem mindig derül ki. Egy példa: a barátnő fejében épp az jár Jake kapcsán, hogy „a férfi apja a gyermek", amikor ő váratlanul rákérdez, ismeri-e William Wordsworth egyik versét. Az Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből című költemény első sora pedig épp az idézett mondat.
A gyermekkor emlékei különösen fontosak lesznek, ezt a legegyértelműbben a Jake gyerekszobájában való (többszöri) látogatás mutatja. Az álomszerű jelenetek könnyen eszünkbe juttathatják a Kaufman által jegyzett, briliáns Egy makulátlan elme örök ragyogását. Itt is az elme sötét-rémisztő bugyraiban merülünk el, ahol a mindenféle szörnyeknél sokkal iszonyúbb dolgok lapulnak. Jelesül: ifjúkori vágyaink, kétségeink, meg nem értettségünk, frusztrációink, életünk kisszerűségének egyre kétségbeejtőbb tudata.
A befejezésen gondolkozom intellektuális paradicsomában a szereplőket és önmagunkat olyanok gondolatain keresztül értelmezhetjük, mint Tolsztoj, Debord, David Foster Wallace vagy Anna Kavan. Szóba kerülnek festmények (Andrew Wyeth – Christina's World), illetve filmek is bőséggel.
És hiába a szürreális jelenetek, a beavatatlanok a film két más pontján érezhetik igazán elveszve magukat. Az egyikben a pár az Egy hatás alatt álló nő című Cassavetes-filmen vitázik, méghozzá a legapróbb részletekbe menően. Aki nem látta, csak zavartan pisloghat, érezve, hogy a klasszikus film értelmezésének pedig fontos történetbeli szerepe van. (Miközben ezúttal is egy idézettel van dolgunk. Hősnőnk ugyanis Pauline Kael klasszikus kritikáját mondja fel szóról szóra. Kael neve egyébként felbukkan Jake könyvespolcán is.) A másik az, amikor Lucy-Louisa a hazatérés szörnyűségéről szóló, Bone Dog című versét szavalja – közel három és fél percen keresztül. De Kaufman teljes filmje is inkább költészetként értelmezhető, mintsem prózai alkotásként. Ahogy pedig egy avantgárd hosszúvers, úgy A befejezésen gondolkozom is hosszú elemzéseket, utánaolvasást és gondolkodást követel meg. Hogy így derüljön ki az is, mikor utal vissza létező alkotásokra, és mikor ugrat be minket. Például azzal, hogy egy nemlétező Robert Zemeckis-filmből vág be részleteket.
A más mozgóképek kapcsán való fejtegetések, a debord-i és wallace-i utalások is a metafilmes értelmezést erősítik. Hőseink, akárcsak mindannyian, művészeti alkotásokon, másoktól kölcsönzött mondatokon keresztül próbálják értelmezni magukat és a világot. De kik akkor ők valójában? „Tragikus, milyen kevés ember birtokolja a lelkét halála előtt. »Semmi sem ritkább egy emberben«, mondja Emerson, »mint a saját tett.« És ez igaz. A legtöbb ember más ember. A gondolataik mások véleménye. Az életük utánzás, szenvedélyük egy idézet. Ez egy Oscar Wilde-idézet" – halljuk egy ponton Lucy-Louisa gondolatait. (És valóban, a teljes rész a De Profundisból való. Telekes Béla fordításában: „Tragikus az, hogy mily kevesen vannak mindig, akik »sajátjuknak mondhatják lelküket«, még csak a haláluk előtti időt tekintve is. »Semmi sem ritkább tulajdona az embernek, mint a belőle magából fakadó cselekedet.« Ez bizony igaz. A legtöbb ember valami másik ember. Gondolatai egynéhány más ember véleményei közül valók, élete élősdi élet, szenvedélyei csupa idézet.")
Mindezzel már az Anomalisában is találkozhattunk, ahol az üzletember körül mindenki ugyanazon a hangon szólalt meg, ugyanazok a közömbös, távoli figurák voltak. A befejezésen gondolkozom is a szereplők felcserélhetőségével játszik. Lucy helyett egy ponton a bevágott Zemeckis-film főszereplőnőjét látjuk, Jake és a nő táncát a vége felé mások lejtik el. Talán túl sok filmet nézek, mondja máskor Jake, hogy ezt aztán úgy foglalja össze: hazugságokkal tölti az agyát, hogy elüsse az idejét.
A személytelenség anti-egzisztencialista gondolata egyébként végigvonul Kaufman munkásságán. Már a 2002-es Egy veszedelmes elme vallomásaiban, aminek forgatókönyvét ő írta, erről beszél a főhős, Chuck Barris: „tudod, egyszer író akartam lenni. Írni akartam olyat, amit valami kisebb ember idézni fog. De nem írtam. Én vagyok a kisebb ember. Sose mondok semmi értelmeset, amit már ne mondtak volna." És akkor térjünk még vissza a fent idézett Wordsworth-vershez is. „A férfi apja a gyermek" – ez valójában annak elején is egy idézet, méghozzá egy korábbi Wordsworth-költeményből, A szivárványból (My Heart Leaps Up). Ahogy Lucy is Wilde-tól idézi, ahogy ő Emersont idézi. Minden a másolat másolatának a másolata, ahogy ez a Harcosok klubjában elhangzik.
Emlékszünk egyébként, miről szólt az Egy veszedelmes elme vallomásai? A film a híres-hírhedt televíziós producer, Chuck Barris azonos című, 1984-es önéletrajzára épült. Ebben a szerző azt állította, van egy titkos élete is: a CIA beszervezte, és annak kötelékében megölt több tucatnyi embert. Az ügynökség ezt nem győzött cáfolni, nevetséges képtelenségnek nevezve az egészet. Végül Barris beismerte, hogy csak kitalálta az egészet, így képzelve el, hogyan alakulhatott volna másként az élete. A 2002-es filmben aztán megelevenedett az egész fantázia, a valóságot egy lehetséges választási lehetőséggé fokozva le. A film nézői pedig azóta is olyan véleményeket fogalmaznak meg, mint hogy „ki tudja, mennyi igaz az egészből."
Kaufman új filmje az az alkotás, ami a legnagyobb gyomrost saját közönségének viszi be. Azoknak, akik az Anomalisa esetében szánakozhattak a kiüresedett életű, nevetségesnek tartott munkát végző üzletemberen. Azt hiszitek, ti különbek vagytok? – kérdezi a rendező nézőitől, akik egész életükben más szerzők gondolataiba menekülnek, a könyvtárban és a moziban bújnak el, és úgy képzelik, közben bejárják az egész világot.
Pedig csak egy végtelen, sivár autóúton vagyunk, ami közben végig nem értjük, mit keresünk itt, és hogy eltereljük a gondolatainkat, az életünknél ezerszer izgalmasabb olvasmányélményeket, vagy épp gyerekkorunk reményeinek korlátlanságát idézzük fel. Várva, hogy a végére mégis összejöjjön életünk előadása, és mindenki, akit csak megismertünk, megértse, kik is voltunk valójában. Ha már nekünk nem sikerült.
A befejezésen gondolkozom. Netflix, 2020
