Utoljára tavaly decemberben váltottunk levelet. Interjút szerettem volna kérni a 84. születésnapja alkalmából. Néhány évvel korábban, az akkori Magyar Nemzetben még hosszan beszélgettünk az egykori ÁVH-s börtönről és a kommunizmus viszontagságairól, az időskorban írt „firkákról” és egykori zseniális szonettekról. Igaz, Bertók László már akkor is gyengélkedett, amikor 2016 januárjában felkerestük pécsi otthonában. Tavaly pedig már nem is tudta vállalni a beszélgetést. Mint írta, megszaporodtak, szaporodnak a bajok, a betegség egyre inkább erőt vett rajta, így nem tud rá vállalkozni. „Nagyon köszönöm a figyelmet, a szándékot, a felkérést”, tette hozzá a szokott udvariasságával.
Bertók László 1935. december 6-án született Vésén. A paraszti származású költő gyerekkorától verselt, ami miatt az akkori időkben hamar veszélybe is sodorta magát. „Ha a versekért becsuknak, akkor ne írj verset”, intette aggódó édesanyja, de a költő szerencsére nem fogadta meg a tanácsot. Csendélet és Intés című költeményeiért vitték el, amelyeket azután írta dühében, hogy nem vették fel az egyetemre. A Rákosit átkozó másik versben például úgy fogalmazva, „sereg vagyunk, tízek, százak, ezrek, / akiket becsaptak, mint szél a kaput.” Hamarosan az ÁVH pincéjében találta magát, ahol arról faggatták, hol ez a sereg, mit lehet tudni róla.
Mikor aztán újrakezdhette életét, inkább az örök dolgok felé fordult, az emberről és a mindenségről szólt szonettjeiben. A Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor fémjelezte gondolati költészet felé mozdult el, ragaszkodott választott műfajához, ahogy egyébként később is a kétsoros, már a betegség tapasztalatáról számot adó firkákhoz. A rendszerváltás környékén azért visszatértek a közéletibb jellegű témák, a Mintha elölről kezdeném című versben például arra jutva: „ország bukhat el egy ragon / világokat szül a remény.” Adott ő is verset a Duna Kör-antológiába, a korábbi interjúnkban pedig elmesélte, hogy amikor dedikálták a kötetet, a Liszt Ferenc tér tele volt rendőrökkel.
Belső-Somogyból a hatvanas évek közepén költözött Pécsre, ahol a város meghatározó költője, a Jelenkor folyóirat oszlopos tagja lett. Halálhírét is a Jelenkor tette közzé. Haláláig a lap főmunkatársa volt, utoljára a tavaly októberi számban jelentek meg tőle versek. Az utóbbi évek versei már leginkább az elmúlás félelméről, betegségtudatról, a semmibe vesző napokról szóltak. Mint az Élsz még című, amely a tavaly áprilisi Jelenkorban jött ki: „Szorongsz, tehát élsz még, de annyira távol, / hogy már csak magadat látod a világból(?)”
Atyai mesterének Csorba Győzőt tartotta, a gondolati költészet folytatói közt pedig olyanokat említett 2016-ban, mint Térey János, Háy János vagy Vörös István. A falut ugyan már rég maga mögött hagyta, de azért vissza-visszatért, s szívesen beszélt is Véséről. Például egy igencsak különös élményről: „Nemrég ott jártam a szülőházamban, amely ma a községi könyvtár, illetve a valahai udvarunkban, ahol látom, hogy a pajta végénél kezdődő kertben egy lámaszerű, de kisebb fehér állat legelészik. Kérdem, hogy hát ez meg mi, és hogy kerül ide. S hallom, hogy alpaka, a második szomszédban lakó németek tenyésztik, mert a gyapjáért nagyon sok pénzt lehet kapni. És hogy más portákon is nyugdíjas németek és alpakák élnek.”
Első verseskönyve, az 1972-es Fák felvonulása mára klasszikussá érett, de ugyancsak jelentős volt az 1981-es Tárgyak ideje, esetleg az 1990-es Kő a tollpihén. Válogatott költeményei Platón benéz az ablakon címmel jöttek ki. Priusz című 1994-es könyvéből néhány éve kijött egy bővített kiadás a Magvető Tények és tanúk sorozatában. Legutóbbi verseskönyve a 2015-ös Firkák a szalmaszálra, és a Magvető most készül megjelentetni az Együtt forog című kötetet.
