HIRDETÉS
HIRDETÉS

Tényleg csak az integráció nehézségeiről szólnak a mai német filmek?

Szerző: | 2020. október 11., 16:23 | Kultúra

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Zavarba ejtőre sikerült a hagyományosan német, osztrák és svájci alkotásokat bemutató Szemrevaló Filmfesztivál idei válogatása. Ebben persze közrejátszik az is, hogy – nyilván nem függetlenül a járványhelyzettől – a korábbiaknál kevesebb, mindössze négy filmet tartalmazott a program. Így jóval könnyebb volt abszolválni is a felhozatalt, mint korábban.

Viszont nem csupán mennyiségileg szűkült a kínálat. A 2020-as Szemrevaló/Sehenswert megszólalásig olyan, amilyen kép egy szélsőjobboldali fiatal fejében élhet a német filmgyártásról. Egy kivételével ugyanis mind az integrációról, a kisebbségek küzdelmeiről szól, igyekezve érzékenyíteni a nézőt a kevésbé látható társadalmi csoportok problémái iránt: legyenek ők színesbőrű menekültek, a havi megélhetésért küzdő roma családanyák, vagy épp ortodox zsidók. Az elmúlt években is voltak persze olyanok, mint az Isten hozott Németországban vagy az Ideges idegenek, de a kínálat szerencsére változatosabbnak bizonyult. Paradox helyzet, amikor a filmek a sokszínűség fontosságáról szólnak, de egymás mellé helyezve kissé egysíkúnak bizonyulnak.

Műfajilag már vegyesebb volt a felhozatal, de a színvonalat tekintve is az. Igaz, összességében egyik alkotás sem volt kifejezetten rossz, nézhetetlen. Viszont sajnos annyira kiemelkedő sem, mint mondjuk tavalyról a Kontroll nélkül vagy a Mű szerző nélkül. De a 2018-as fesztivál olyan filmjeivel, mint A néma forradalom és a Tranzit, már nyugodtan emelhetőek egy polcra.


HIRDETÉS

Az idei fesztivál kiemelt filmjének egyértelműen a Berlin Alexanderplatz-t tekinthetjük. Ott lesz majd a Mozinet Filmnapokon is, a hivatalos magyar bemutató dátuma pedig 2021. január 7. Nem Burhan Qurbani az első, aki megpróbálkozott Alfred Döblin 1929-es regényével. Rainer Werner Fassbinder 1980-ban már összerakott egy 15 órás minisorozatot, bemutatva a húszas évek börtönviselt szállítómunkását, aki akárhányszor megpróbál tisztességesen élni, szembetalálja magát valami kényszerítő, külső erővel. Qurbani filmje rövidebb lett, de azért így is tekintélyes, háromórás hosszúságú. A rendező viszont teljes mértékben aktualizálta a történetet, ami Franz Biberknopf helyett Francis-ról, az afrikai menekültről szól. Így lesz a mai viszonyok szerint didaktikus a sztori, látszólag azt hangoztatva: az érkező férfi többször is megpróbálkozott jó útra térni, de a romlott nyugati világ ezt nem hagyta számára.

Ha komolyan vesszük a dolgot, a világháború és népirtás tragédiájába rohanó Németországot a maival összehasonlítani persze méltatlan és értelmetlen. Akkor is, ha számos menekült valóban azt kell megélje – szégyenletes módon –, hogy nincsenek emberszámba véve, és ha maradhatnak is, kizsigerelik őket. Mindez valós, ha nem is a filmbeli Francis-Franz lesz az, akire az áldozatszerep tökéletesen illik. Hősünk ugyanis valójában nem sokat tesz azért, hogy egy tisztességes élet feltételeit megteremtse. „Franz tisztességes akart lenni, de az életnek ez nem tetszett”, halljuk rendre a női elbeszélőtől, miközben azt látjuk, hogy a férfi, viszonylag rövid habozás után, egyre-másra bonyolódik különböző bűncselekményekbe.

Mindez viszont tökéletesen rímel az eredeti regényre, ami szintén azt állítja, hogy Franz megpróbálja rendezni sorait, de ez annyit tesz, hogy pornográf és náci újságokat árul az Alexanderplatzon. Egyébként meg korábban azért volt börtönben, mert halálra verte a neki strichelő prostituáltat. Ironikusabb nem is lehetett volna, ahogy az állítólagos küszködése megjelent Franz Biberknopf-nak, ennek az ellenszenves, korára jellemző alaknak. Ehhez mérten érdekes, hogy Qurbani tulajdonképpen mit is szeretne mondani azzal, hogy egy menekültet ültet a helyébe? Egyszerre próbálva együttérzést kelteni a nehéz sorsú érkezők iránt, ugyanakkor be is mutatva, hogy angyalnak épp ők sem nevezhetők.

Problémás lehet az is, ahogy a film párhuzamba állítja az eredeti történet gyilkosságát, és azt, amit a menekült Francis tett, mielőtt Németországba érkezett. Utóbbi, legyen bármennyire is nyomasztó, mégis másnak tűnik, mint brutálisan megverni egy nőt. De a Qurbani-film főszereplőjére is illik, hogy elsősorban tudatlansága miatt csúszik bele mindig a rosszba, a vállalhatatlanba. Mintha csak küzdeni sem tudna ellene, mert nincs meg hozzá a megfelelő tudása, tapasztalata, rafináltsága. Önpusztító módon viszont újra és újra azt képzeli, hogy valami olyanba vág bele, ami elhozhatja a felemelkedését. Útján egy papírmasé-alak, a látványosan antipatikus Reinhold (Albrecht Schuch) kíséri. Ő a történet előrehaladtával ráadásul egyre inkább sablongonosszá válik, így nehéz lesz igazán átérezni a történet kétségkívül borzongató drámáját.

A 2020-as Berlin Alexanderplatz legnagyobb ereje a külsőségeiben rejlik. A film költői módon meséli történetét, a vizuális megoldások, a narratív elemek elemelik a valóságtól az egészet, megbocsátóbbá is téve a történetvezetési gondok miatt kritikus nézőt. A lebegős zárlat pedig végül arra indít, hogy ne írjuk le az egész projektet, és még adott esetben azt is el tudjuk képzelni, hogy egy-két év múltán újranézzük a filmet.

Utóbbi kevésbé juthat eszünkbe Hüseyin Tabak rendezése, a Gipsy Queen kapcsán. Elsősorban épp azért, mert a realista vonalvezetésű mű igazán megragadó, nagyon emlékezetes nem tud lenni. Korrekt, szerethető annál inkább. Főleg, hogy sikerül neki az, ami a Berlin Alexanderplatz-nak kevésbé: együtt tudunk érezni az esendő hőseivel. Elsősorban a főszereplő Ali Gheorghiu-val (Alina Serban), aki napi küzdelmet folytat azért, hogy a betevőt előteremtse, közben pedig édesanyaként is kifejezetten kemény kihívások érik.

A roma nő egykor a falujában boxolt, így érthető módon felkelti az érdeklődését a kocsma, ahol szintén ilyen versenyeket tartanak. A filmnek bár ez a fő vonala, de valójában ez lesz a kevésbé érdekes. Ilyesmit nyilván nyolcmilliószor láttunk már, mind ismerjük a forgatókönyvet: az egykori sportolóban feléled a láng, de úgy tűnik, sikere a múlté, aztán mégis bizonyítja, hogy van ereje felállni és megküzdeni azzal, akivel kell. Sokkal izgalmasabb az, ahogy Ali és gyermekei kapcsolatát, illetve az édesapával való egykori konfliktusos viszonyt megmutatják. És azt, hogy a nő hiába hagyta hátra az elnyomó családi közeget, ha egyszer a látott minták benne élnek tovább, így azokkal is meg kell küzdenie. Ez a harc már jóval izgalmasabb, mint az, ami a ringen belül zajlik. Serban hitelesen, átérezhetően hozza a szerepet, de kifejezetten jó a Rex felügyelőből ismert Tobias Moretti is a lecsúszott, sorsát sirató edzőként.

A Wolkenbruch különös útja egy siksze karjaiba, ahogy címe is jelzi, különös alkotás. Nehéz hova tenni a történetet, ami szerint szegény ortodox zsidó címszereplő olyan körülményekkel kell megküzdjön, mintha csak a legsötétebb világban élne. A fiút édesanyja erőnek erejével szeretné kiházasítani, mit sem törődve azzal a szemponttal, hogy érez-e valaki iránt szerelmet a potenciális vőlegény. Persze kizárólag zsidó lány lenne a megfelelő, a nem-zsidóval való kapcsolatra meg nagyjából úgy tekintenek, mint a harmincas években a társadalomból kirekesztettekkel kötendő frigyre. Motti Wolkenbruch édesanyja vígjátéki figura, egyúttal annyira eltúlzott, hogy a film végére egy szélsőjobboldali fanatikus is elfogadóbbnak tűnik hozzá képest.

Michael Steiner filmje, ennek megfelelően, a fenti alkotásokkal szemben komédia, abból sem a legrosszabb fajta. Egész jól rokonítható az Egy burka, egy nadrág című francia vígjátékkal, ahol épp az iszlámhit túl komolyan vétele okozta a problémákat. Ott viszont érezhettük, hogy valós társadalmi problémáról lehet szó, míg az ortodox zsidó közösség esetében már furcsább ilyen konfliktusokat ábrázolni. Nem azért, mintha ne lennének elképzelhetőek, de 2020-ban mégis csak furcsa ennyire bigottnak és szemellenzősnek bemutatni az érintetteket. Igaz, itt leginkább az édesanya lesz az elborult figura, de a többiek is, ha azért jóindulatúbban, de ugyanúgy képviselik a nem épp XXI. századi nézeteket.

A Wolkenbruch különös útja… ennek ellenére szórakoztató darab, a fiatal szereplői pedig éppolyan szerethető figurák, mint mondjuk Motti édesapja. A film, bár bosszantó konfliktusokat ábrázol, amik kapcsán inkább csak hüledezünk, azért mégis képes megnevettetni minket abszurd párbeszédeivel, lefegyverző nyíltságával.

A Végzet és kezdet (Mein Ende. Dein Anfang.) az idei Szemrevaló egyetlen filmje, ami nem a beilleszkedés nehézségeit énekli meg. Egy hagyományosabb értelemben vett drámáról van szó, ami egy tragédia árnyékában mutatja meg a továbbélés nehézségét, az emlékekkel való küzdelem iszonyatát. Mariko Minoguchi rendezésének időrendje felborul, széteső mozaikokból kell összeraknunk egy pár történetét, illetve egy a beteg gyermekéért aggódó édesapa sztoriját. Hogyan kapcsolódnak ők egymáshoz? Miként keresztezi egymást a sorsuk? Jó ideig ezt kérdezzük magunktól, hogy aztán némileg sablonos választ kapjunk erre.

A film kifejezetten izgalmasan indul, Nora és Aron párbeszéde az idő relatív voltáról, múlt és jövő egyenrangúságáról érdekes, intellektuális történetet ígér. Később sajnos a hasonló fejtegetések kevésbé lesznek jellemzőek, inkább a film maga veti fel, lehetséges-e másként tekintenünk a minket körülvevő valóságra. Az én végem a te kezdeted – mondja a film elején Aron a barátnőjének, hogy aztán a végére essen le, mit is ért konkrétan ez alatt. Nehéz, nyomasztó film ez, a szerelmespár kapcsolata sok gondolatot előhív bennünk. Annál közhelyesebbnek tűnik a kislányát féltő apa, Natan sztorija, és a végére is nehezebb mit kezdeni vele, hiába derül ki róla az igazság. Sőt, talán annál kevésbé tudjuk hova tenni – bűnhődést kellene látnunk, de csak szerencsétlen toporgás, magyarázatnélküliség lesz belőle. Így pedig kár is volt behozni ezt a szálat, minthogy értelmetlenségével inkább csak felbosszantja a nézőt.

Pedig épp ez az értelmetlenség lenne a lényegi mondanivaló. Az, hogy mennyi minden múlik a véletlenen. Nemcsak potenciális boldogságunk, de életünk traumája is. Egyszer csak valaki besétál az életünkbe, és végleg felforgat mindent. Szép történet az idővel való küzdelmünkről, ami helyenként ugyan mellőzi az eredetiséget, de összességében nem egy tucatdarab.

(A filmeket október 5. és 8. között a Budapest Távmoziban néztük, de voltak vetítések a Művész Moziban is, a későbbiekben pedig lesznek Debrecenben, Szegeden és Pécsen.)

Címkék: Berlin Alexanderplatz, film, Gipsy Queen, Németország, Szemrevaló Fesztivál, Szemrevaló Filmfesztivál, Végzet és kezdet, Wolkenbruch különös útja egy siksze karjaiba


HIRDETÉS

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

Már 70 éve mesél a Móra Kiadó
HIRDETÉS

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest