Hogy miért kaptuk a nyakunkba a megalázó, nemcsak történelmi területeinket, természeti kincseinket, de a magyarság egyharmadát is elszakító trianoni békét 1920. június 4-én, arra számtalan választ hallhattunk már. A századik évfordulón ismét fellángolt a vita, igaz, változó színvonalon a versailles-i döntés okairól. A kortársak közül a legalaposabban a Károlyi-kormány egykori nemzetiségi minisztere, az integer Magyarországot autonómiák közösségeként megőrizni akaró Jászi Oszkár érvei talán a leginkább átfogóak. Ezek tükröződnek vissza a mai magyar történésztársadalom által döntőnek tartott négy tényezőben is. Azaz a régi Magyarország soknemzetiségű jellege, a nemzetiségi kérdés rossz kezelése (az 1910-es népszámlálás szerint a Horvátország nélküli országterületen 54 százaléknyi volt a magyarok aránya), a szomszédok erősödő irredenta politikája, a győztes antant, amely 1918 elejétől biztosan a Monarchia helyén kisebb államok sorával számolt, végül pedig a Magyarországon 1918 őszétől állandósuló káosz, amely lehetetlenné tette, hogy hazai békeküldöttség menjen Párizsba.
A döntés hátterében ugyanakkor ott húzódott 1848–49-ben megnőtt nemzetközi megbecsülésünk lassú erodálódása. Jeszenszky Géza Az elveszett presztízs című, a Nagy-Britanniában rólunk élő kép változásáról írt, 1986-os kötete nagy feltűnést keltett annak idején, hiszen ilyen részletesen, alaposan még senki sem foglalkozott a kérdéssel. Szeptemberben látott napvilágot a harmadik, bővített kiadás, amelyben a szerző a korszakról az elmúlt évtizedekben megjelent fontosabb munkákat, a nemzetkép-recepció újabb publikációit is felhasználta. (Szintén ugyanebben az időszakban jött ki a nyomdából az angol nyelvű változat.)
Presztízsünk lassú elfogyása azért is szembetűnő, mert a brit politika szemében Magyarország sok tekintetben fontosabbnak számított, mint a kettős birodalom másik fele, Ausztria. Ebben szerepet játszott a reformkor és a szabadságharc keltette kedvező kép a szabadságszerető magyarságról, amely a kiegyezés után „a liberalizmus legkeletibb bástyájává” lett, s az a korban élő felfogás, amely a két ország történetében, berendezkedésében a rokon vonásokat hangsúlyozta. „Anglián kívül nincs még egy ország, amely az alkotmányos fejlődés terén ilyen megszakítatlan folytonossággal rendelkezik. Anglia mellett csak itt érvényesült az a kormányzati forma, amelyben a monarchikus, az arisztokratikus és a demokratikus elemek egyensúlya – minden ingadozás ellenére – véglegesen sosem borult föl” – olvasható egy 1893-as munkában. Igaz, a brit külügyminisztérium és vezetői mindezek ellenére Magyarországra mint földrajzi fogalomra tekintettek csupán, s olykor – az egyébként meggondolatlan – függetlenségi törekvésekben a rebellis hagyomány továbbélését látták, amely veszélyezteti a Habsburg-államszövetség egységét.
Jeszenszky Géza évről évre haladva, a hivatalos brit külpolitikát és a korabeli lapok beszámolóit vizsgálva aprólékosan tárja elénk a kisebb-nagyobb változásokat, hangulatingadozásokat. Az 1894 és 1904 közötti esztendőket – olvashatjuk – egyértelműen a presztízs növekedése jellemezte, noha ebben az időszakban zajlott a román nemzetiségi vezetők ellen zajló memorandumper, amelyre érthető módon rosszallóan az Egyesült Királyságban is felfigyeltek. A XIX. század végi egyházpolitikai intézkedések, a szekularizáció felé tett lépések ugyanakkor a korábbi kedvező képet erősítették; ahogy a Times megjegyezte: Magyarország „a vallási türelem bástyája és a fönnálló alkotmányos rendszer fő támasza a Monarchiában”. A lap azt is hangsúlyozta, hogy a Monarchia politikai súlypontja egyre inkább Budapest felé tolódik.
A hazai politika századfordulón kezdődő bírálatát elsősorban a nemzetiségekkel szembeni türelmetlenség váltotta ki. Presztízsünk megrendüléséhez jelentős mértékben hozzájárult az 1904 és 1906 közötti politikai bizonytalanság, a sovinizmus felé hajló ellenzéki koalíció választási győzelme, elhúzódó kormányalakítása, majd durva asszimilációs lépései. Jeszenszky úgy véli, nemcsak megrendült, de a koalíció uralma végére, 1910-re el is olvadt ez a presztízs. Mindebben döntő szerepet játszott a két jelentős, eredetileg a magyar politikával szimpatizáló politikai író, a nálunk is közismert R. W. Seton-Watson (Scotus Viator) és a Times 1902 és 1913 közötti bécsi tudósítója, Wickham Steed. Munícióval sajnos bőségesen rendelkeztek. Seton-Watson magyar politikusokkal, közéleti emberekkel folytatott beszélgetéseiből az a kép rajzolódott ki előtte, hogy céljuk nem más, mint a nemzetiségek minél gyorsabb asszimilálása. „Addig folytatjuk a magyarosítást, amíg nem marad egyetlen szlovák sem” – idézte egyiküket naplójában. Erősödő ellenérzéseiben megerősítették a nemzetiségi vezetők is. 1908-ban megjelent, kétségkívül elfogult kötete nagy hatást váltott ki az Egyesült Királyságban. A presztízs további erodálódását a munkapárti kormányok, főleg Tisza István türelmesebb politikája sem tudta megakadályozni.
Noha az első világháború kitörésekor a brit társadalom nem szimpatizált az 1903-ban saját királyát, majd a Monarchia trónörökösét meggyilkoló Szerbiával, és London jelentősebb területi változásokat sem tervezett, „a következő hónapokban azonban a brit politika a Habsburg-monarchia jelentős részét odaígérte a szomszédos államoknak, rövidesen a vele évszázadokon át baráti viszonyban álló államalakulat teljes felosztásán munkálkodó erők egyik központja lett, s végül politikai döntései révén oroszlánrésze lett a tényleges fölbomlás előidézésében.”
A kötet most született zárófejezete azt boncolgatja, milyen esélyei lehettek volna Magyarországnak az első világháború elkerülése esetén. Olvasás közben joggal támadhat az az érzésünk, mintha a kötet Magyar Csillag egykori, Hírünk a világban vitájához készült volna grandiózus összegzésként.
Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs: Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894-1918). Fekete Sas Kiadó, 2020. 4400 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
