Békés Itala a legidősebb aktív színésznő Magyarországon. Idén töltötte be a 93-at, de ebből jó pár évtizedet letagadhatna, olyan lendülettel játszott még a márciusi színházi zárások előtt is nem sokkal. Nemrég pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől Rubinoklevelet is vehetett át, ami azoknak jár, akik hetven éve végeztek az intézményben. A színésznőt kérdeztük a járványidőszakról, Örkény István tanácsáról és arról is, mit gondol az SZFE ügyéről.
– A sajtóban megjelent az a levél, amit Székely Gáborhoz írt. Óriási veszteség lesz az egyetemnek, hogy elmegy – üzente a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt tanárának. Hogyan látja az SZFE-ügyet, helyrehozhatóak-e ön szerint a most okozott károk? Mi lehetne megoldás a helyzetre?
– A levélben azt is írtam, hogy már több rendszerváltást megértem. És azt tapasztaltam, hogy az a legnagyobb baj: önigazolásból, félelemből vagy ismeretek hiányában a fürdővízzel együtt mindig kiöntik a gyereket.
– Külön megköszönte Székelynek, hogy egykor rábeszélte Örkény Istvánt, írjon a Macskajátékból színdarabot. Önt pedig a Hogyan lettem senki? című kötet megírására biztatta Örkény. Mivel tudta meggyőzni?
– Tulajdonképpen én egy szinopszist mutattam meg Örkény Istvánnak. És szerettem volna, ha ebből a szinopszisból egyszemélyes színházamnak egy újabb produkciót ír. Ő elolvasta, és úgy látta, olyan egyéni stílusa van, hogy nem szeretne semmit változtatni, írjak belőle egy könyvet. Mondtam, hogy de én nem tudok írni. Azt tanácsolta erre, hogy vegyek egy ceruzát. Húsz évbe beletelt, amíg a Hogyan lettem senki című könyvemet végül befejeztem.
– A könyve címe kapcsán felmerülhet a kérdés, miért jó, ha az ember senkivé válhat?
– Az emberek gyakran félreértik a senki szót. Talán Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós szavaival tudnám legjobban megvilágítani. „Jöjjön ide valaki! Tudja valaki? Mondja meg valaki!” De ki az a valaki? Majd azt mondja, hogy „senkinek a véleménye nem érdekel”. „Senkit nem akarok hallani, senki ne jöjjön ide.” De ki az a senki, akiről mindig szó van? Eljutni a senkiig, az a legnagyobb küzdelem. Talán nem is lehet. Hamvas Béla azt írja, tízezer bőrnek kell lehámlania ahhoz, hogy az ember önmaga legyen, megvalósuljon.
– Mert ugye a divatos tanítás mindig az, hogyan legyen az ember meghatározó személyiség, hogyan legyen valaki, nem?
– Rengeteg máz rakódik az emberre, amíg eléri azt, hogy senkivé váljon. Ez azért fontos, főleg egy művésznél, hogy az ember egy tiszta lap legyen, mert ha az életben felvesz egy magatartásformát, az minden szerepében meglátszik. Modorossá válik, elveszti a természetességét.
– Tudja egyáltalán az ember, hogy ki lehetne ő a rárakódott máz nélkül?
– Éppen ezt kell keresni. Egy filozófustól olvastam, hogy minden embernek egy mondata van, azt kell megtalálni.
– Kilencven felett sem vonult vissza, színpadon és filmekben egyaránt láthattuk. Maximalistának tartja magát?
– Igen. Ha a művészet nem maximalista, akkor mi a művészet? A művészember nem nyugszik addig, amíg a legtökéletesebben nem fejezi ki magát. Nagyon nehéz, talán nem is lehet elérni. Babits Mihály azt mondja, hogyha az ember ír, meg kell keresni azt az egy szót, ami semmi mással nem helyettesíthető. Hát én bizony ezt nagyon nehezen találom meg, ezért nagyon sokat javítok, és mindenkinek az agyára megyek. A Senki könyvemet is közel húsz évig írtam, amíg rálátásom lett a múltra is. A művet addig csiszolja az ember, mint a gyémántot. A Gondolatiskolámat is gyémántcsiszoló műhelynek neveztem el.
– Ha már a Macskajátékról volt a fentebbi kérdésben szó, abban már 11 éve játszik. Mit szeret leginkább ebben az Örkény-darabban, mi az üzenete az ön számára?
– Fantasztikus Örkény emberismerete! Szinte hihetetlen, hogy ismeri a női érzelmeket. Ahányszor játszom, annyiszor csodálom, és minden előadáson találok benne valami újat.
– És melyek voltak a legfontosabb szerepek, amikkel igazán megküzdött?
– Mindegyikkel elég sokat küszködök. Az ikerbátyám, Békés András rendező mindig azt mondta, te minden szerepednél megtanulsz újra bejönni egy ajtón. Minden szerep más, minden ember más, minden tojás más. De a legnehezebb az epizódszerepeket eljátszani. Mert hogy a nagy szerepeknél nemcsak hogy javítási lehetőség van, a szerep is beszél önmagáért. De ha az epizódszerepet valaki nem tökéletese oldja meg, akkor nincs a színpadon, észre sem veszik. Pedig néha a legnagyobb jelentősége van, nem véletlenül írta meg az író. Akkor szinte egyenrangúvá válik a főszereppel.
– Ilyen volt nemrég a Testről és lélekről. Azt kiemelné akár a pályájáról?
– Nem mérföldkövekben gondolkozom, az ilyen valós alakításokra viszont szívesen emlékszem. Nagyon jó volt a forgatás, régen szerettem volna Enyedi Ildikóval együtt dolgozni. Ő látott engem a Meggyeskertben, ahol Firszt, az inast játszottam. Az is egy fontos, említésre méltó dolog. Ugye férfi szerepről van szó, amit Darvas Ivántól kezdve Balázs Samuig egy sor vezető színész játszott. És most én játszottam. Látott Ildikó, nagyon tetszett neki, és írt egy gyönyörű szép levelet, ami az interneten megtalálható. Ebben többek között úgy fogalmazott: „Ha az ember rendező, ilyenkor azonnal megjelenik az erős vágy, hogy együtt dolgozhassunk valahogy, elkezdi törni a fejét, milyen szerepet tudna írni, amivel maga is részesülhetne ebből a csodálatos jelenlétből. Így írtam meg neked, így szőttem bele egy már kész forgatókönyvbe a takarítónő szerepét, akinek apró jelenetei a film során átszínezik, átértelmezik és egy réteggel összetettebbé teszik az egész történetet.” És: „a közös munkánk után írtam Neked egy szerepet – nem kicsit, nem közepeset, egy abszolút főszerepet.”
– Korábban beszélt még arról, hogy nagyon jó ilyen idősnek lenni, mert más a történelmet megélni, mint olvasni. Nem rosszabb megélni a nehezebb időket, mint utólag csak simán olvasni róla? De már kimaradni az egykori szenvedésekből.
– Nézze, én sokkal gazdagabb lettem ezek által. A Hogyan lettem senki? című, család- és színháztörténeti könyvemet olvasva a fiatalok is sokszor mondják, hogy irigyelnek azért a sok élményért, amit megéltem. Nem véletlen, hogy az öregek, ha nem vesztik el az eszüket, bölcsebbek lesznek a tapasztalat által.
– Volt olyan szerep, amire nemet mondott, de megbánta esetleg?
– Sokszor mondtam nemet. Ezzel nem dicsekszik az ember, mert fél, hogy legközelebb nem hívják emiatt. De most már merek nemet mondani. Az Enyedi-film után is sok felkérésem volt, de nem mind vállaltam. Nem szeretnék bekerülni egy olyan mókuskerékbe, amiből nem tudok kiszállni. Ahol nincs elég idő a felkészülésre, és nem tudja az ember a maximumot nyújtani. A népszerűség és a művészet az kettő, ezt már Oscar Wilde is megmondta, és lehet választani. Aki a művészetet választja, számolnia kell azzal, hogy nem lesz olyan népszerű, vagy csak hosszú távon.
– Egyszemélyes színházával bejárta a világot. Hogyan emlékszik erre, illetve a színházon kívüli egyéb kezdeményezéseire? Olyanokra, mint amilyen a pantomim is volt.
– Ha az egész világot nem is, egy részét igen. Amerika, Brazília, Japán, Kína, India és így tovább. Már 1952-ben foglalkoztam kreatív gyerekjátékokkal. Majakovszkij Mi leszek, ha nagy leszek című dramatizált verse, melyhez nagyon aranyos illusztrációk voltak a különböző mesterségekről, inspirált arra, hogy a gyerekekkel eljátsszuk a különböző mesterségeket. Hogy kedvükre válogassanak belőle. Attól kezdve rengeteg kreatív gyerekműsort készítettem. 1957-ben testvérbátyámmal mutattunk be először a háború után Magyarországon pantomimszámot. Ezzel azonnal külföldre szerződtettek.
– És az egyszemélyes színház?
– Ezt 1969-ben az Egyetemi Színpadon hoztam létre, azóta sok követője lett. Első produkcióm, a Nő!? több mint ezerszer ment el. Azóta egyszemélyes színházamnak harminckét produkciója született, gyerek, felnőtt és ifjúsági, melyekkel bel- és külföldön játszottam. Az Égi játszótársak ma is repertoáron van, amit legutóbbi könyvemből készítettem azokról a színészekről, akikkel együtt játszottam, de már nem élnek. Tizenöt évig vezettem a Gondolatiskolámat, és még sorolhatnám azt a tíz műfajt, amikkel a színházi szereplés mellett foglalkoztam. Azt hiszem, az alkotás, a létrehozás a kedvenc időtöltésem, és a létfenntartáshoz a gondolkodás. Természetesen az agytorna mellett a testedzés. Berczik Sári mesterem mindig azt mondta, hogy tanulj meg a testeddel is gondolkodni. Talán ez a titka annak, hogy megszakítás nélkül vagyok a pályán, miközben a színházon kívül majd' kétszáz tévéjátékban és filmben szerepeltem.
– Most az SZFE-től vehetett át Rubinoklevelet lediplomázása hetvenedik évfordulója alkalmából. Mit jelent önnek ez az oklevél?
– Hát ezen én is meglepődtem. Hetven-hetvenhárom éve dolgozom? Jó volna ennyi után kapni a nyugdíjat. De a Jóisten nagy ajándéka mégis csak az, hogy még dolgozni tudok. Ma már kevesebbet, pedig úgy érzem, hogy most van meg hozzá igazán a tapasztalatom. És talán jobban, természetesebben, bölcsebben tudok dolgozni.
– Mi az, amit szeretne elérni az életében még?
– Sosem voltak ilyen álmaim, hogy ezt vagy azt akarom elérni. Amíg szükség van rám, hívnak és tudok adni, addig megyek. Amíg fiatal valaki, ő akar kapni, megmutatni magát, de aztán az ember rájön arra, hogy a legnagyobb ajándék, amit ő adhat. A hosszú életben csak az a baj, hogy az ember elveszti a családját, a barátait. Hiányoznak a kortársak, akikkel nem lehet már a régmúlton filozofálni.
– Van azért olyan kortárs, akivel szokott tudni beszélni?
– Hogyne, igen. A legjobb barátom Kurtág György, a múzsám, akitől rengeteget tanultam a mai napig. És két velem korú barátnőm van, akik szellemileg is teljesen frissek. Illetve most már csak egy, mert a napokban halt meg a másik. Aki él még, egy apácafőnöknő, tíz-tizenegy éves korunkban lettünk barátnők, csak én színésznek mentem, ő meg apácának. Mindig azt mondja, azért vagyunk jóban, mert mindkettőnknek komoly hivatása van. De nagyon sok fiatalabb barátnőm van, olyan hatvan körüliek majdnem mind. Na meg a növendékeim. És még mindig jönnek újabbak, legutóbb egy taxisofőrrel barátkoztam össze, aki elképesztő, milyen áldozatokat hozott értem a vírus kellős közepén.
– A járvány miatt viszont gondolom idén bezárkózott. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Hasznosan. Nagyon jól hatott rám, sok időm volt gondolkozni. Volt egy kis időm olvasgatni, magamba szállni, mit nem csináltam jól. És kiderült, hogy törekedhet az ember minden gondolatával, cselekedetével a legnagyobb őszinteségre, természetességre, és lehet boldog, mikor erről szakmailag és a privát életben is visszajelzéseket kap. Az önvizsgálat közben mégis rájön, hogy még mindig mennyit szépít, füllent magának a múltját vizsgálva. Nagyon nehéz változtatni a rossz beidegződéseken, szokásainkon. És elég ritkán sikerül. Rájön arra is, hogy az embereket nem megváltoztatni, hanem megérteni kell. Akkor talán változtat is. Változtatni még magunkon is nagyon nehéz.
– Egyébként hogyan tekint a mai világra?
– Az idősek és a fiatalok között az a legnagyobb különbség, hogy az idősek már voltak fiatalok, a fiatalok viszont még nem idősek. Engem nagyon érdekel, hogy hogyan és mit gondolnak a mai ifjak, akik nem élték meg azt, amit én. Rengeteget tanulok tőlük az internetkezeléstől kezdve az okostelefonon keresztül. A gondolkodásmódjuk és az érzelmi skálájuk, a hobbijuk, a szórakozásuk és a zenéjük is érdekel. Az Ocho Machótól a Halott Pénzen keresztül Pásztor Annáig, Majka és Curtis is érdekel.
– Ritka ez azért, idősebbek sokszor már e-mailt sem szeretnek használni, inkább maradnak azoknál a dolgoknál, amiket régen kiismertek.
– Major Tamás azt mondta, nem mindenki él addig, amíg meg nem hal. A változás a legfőbb inger. Van, aki már ötven éves korában feladja, ettől idősek, nem a kortól. Vajdai Vili meg azt mondta, a tehetség az nem megy nyugdíjba. Talán azért is kapok ilyen sok meghívást fiatal rendezőktől, mert haladok a korral. A kíváncsiság is fiatalon tartja az embert. Na meg a torna. Így az időt sem érzem soknak, ha rólam van szó, csak az orvos. Mert ha valami fáj, akkor mindegy, hogy húsz- vagy kilencvenéves koromban, ugyanúgy fáj. Csak fiatalon még van remény a gyógyulásra, öregen már ritkán. Nézze meg a fogyókúrás könyveket, hatvanéves korig szólnak. A jókívánságos levelezőlapot is talán még lehet kapni hetvenéveseknek, de kilencvennek nem találnak, azt már rajzolni kell.
– Bele tud nyugodni az ember a saját halandóságába?
– Hogy meghal? Miért, maga nem tud belenyugodni?
– Többnyire nem.
– De hát ez mindenkit fenyeget, még senki nem úszta meg. Most meg már mit féljek tőle? Nem teszem tönkre az életemet ezzel. És nem lehet tudni, kinél mikor következik be. A nővérem, Békés Rita színésznőt 52 éves korában vesztettem el. Senki nem kerülheti el, mindenki fél az ismeretlentől. De ha ennyi ember kibírta, majd csak én is kibírom.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/45. számában jelent meg, november 6-án.
