Ahol a sötétség és a fény találkozik, ott keletkeznek a való világ színei – írta Arisztotelész a De coloribus című munkájában, míg Platón szerint a szín az őselemek és ősformák kifejezője. A művészettörténet alakulása szervesen összefügg a színek fejlődésével, a pigmentek is több évezredes múltra tekintenek vissza. Kultúráról kultúrára és korszakról korszakra más-más jelentéssel bírtak egyes színek, ahogy előállításuk is folyamatosan változott. A vöröset az egyház Krisztus vérének, míg az uralkodók a tekintély jelképének tartották, a bíbor a kínaiak számára az arisztokrácia színét jelentette, a keresztényeknek azonban a bűnbánatot jelképezte. Az aranynál is drágább ultramarin kék egyszerre volt a középkorban a presztízs és a vallásos áhítat szimbóluma.
Ezekről is mesél David Coles, a Langridge Artist Colors alapítója és festőmestere, aki Chromatopia című könyvében sorra veszi a múlt és a jelen színeit és azt, hogy miként jöttek létre a festészet legfontosabb alapanyagai. Az ókori britek például festőcsülleng leveléből fermentálással kinyert indigószerű kékkel festették be testüket, mikor a római légiókkal szembeszálltak, az egyiptomi nők pedig az arzént tartalmazó auripigmentet (aranyfesték) használták arcukra kozmetikum gyanánt. Ez is jól bizonyítja, hogy a vágyott szépség eléréséért már régen is bármit megtettek volna a nők, igaz ugyan, hogy az emberek nem mindig tudták, mennyire mérgezőek azok a pigmentek, amiket felfedeztek, tragédiák sorára volt szükség a felismeréshez.
A Chromatopiában, melyet Adrian Lander lenyűgöző fotográfiái tesznek még izgalmasabbá, David Coles feltárja a történelem ötven legfontosabb pigmentjének eredetét, szemléltetve az emberi kreativitás határtalanságát. Elődeink sokszor kínkeserves küzdelem árán teremtették meg azokat a festékanyagokat, amelyek használata a modern kor embere számára teljesen természetes. A türoszi bíbort az ókori főníciai Tyros városában honos tüskés bíborcsigából kellett kivonni, tíz gramm színanyaghoz százezer csigára volt szükség. Ahogy az auripigment előállítása is rengeteg ember halálát okozta, a cinóber sem kímélte azokat a rabokat, akiket a spanyol király az almadéni higanybányába küldött kényszermunkára, ez az anyag ugyanis szó szerint az őrületbe kergette őket. Akadnak egészen bizarr színek is, mint a múmiabarna, ezt egyiptomi emberi és állati múmiák húsából és csontjából állítottak elő, míg a sellakvöröset egy indiai tetűből, a kokcsinellavöröset pedig a bíbortetű kárminsavából nyerték ki. Utóbbit amúgy ma is alkalmazzák, édességek, gyümölcslevek, kozmetikumok alapanyagaként, és nélküle nem lenne olyan élénk színe a Camparinak sem.
David Coles: Chromatopia. Ford.: Sipos Dániel. Corvina kiadó, 2020. 6990 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/40. számában jelent meg október 2-án.
