Szegény Makláry János, már megint más aratta le helyette a babérokat! Egész pontosan nála 11 évvel idősebb, szintén színész bátyja, akivel előszeretettel keverte össze őket a korabeli kritika. Szabadkozott is 1943 augusztusában a Film Színház Muzsika: megint Makláry Zoltánt sikerült megdicsérni a filmkritikában, helytelenül. Az okokat a lap nem a feltűnő hasonlóságban találta meg, hanem abban, hogy a báty nagyobb népszerűségre tett szert korábban. Na hiszen, több ideje is volt rá.
A lapnak János el is panaszolta bánatát, végtelenül elragadó módon: „Nincs kínosabb dolog, mint amikor például autogrammért jönnek hozzám, s aláírom a nevemet és látom nyomában a csalódott arcot, hogy hiszen ez nem is a Makláry Zoltán! Ez bizony elkeserít és gyakran a kedvemet szegi. Tudvalévőén mindkettőnket Molnárnak hívnak eredetileg, s miután Zoltán felvette a Makláry nevet, engem is kezdtek utána »kis Makláry«-nak nevezni. Egyszerre csak aztán anélkül, hogy észrevettem volna, már én is Makláry lettem, de bizony csak afféle epigon. Mondanom sem kell, hogy rendkívül sokra tartom bátyám művészetét és ő váltig hangoztatja, hogy ő ugyanily tisztelettel adózik irántam, ennek ellenére a kritikában mégsem vállalhatjuk egymásért a felelősséget” – hangoztatta ifjabb Molnár, azaz ifjabb Makláry. Panaszosan is sóhajtott a végére egyet: sajnos, amikor a gázsikat osztják, akkor bezzeg pontosan tudják, melyikük a Zoltán, s melyikük a János!
Nem véletlenül lehetett kiváló humorforrás még a negyvenes évek elején is a testvérek közötti játékos rivalizálás. Makláry János 1905. február 10-én született, a húszas évek közepén pedig bátyja biztatására került a Színiakadémiára, ahol viszont nem járt szerencsével. Miután nem tartották őt elég tehetségesnek, elbocsátották. Ez azonban nem törte kedvét, 1927-ben pedig már fel is tűnt a Vígszínház egy epizódszerepében. Addig, hogy őt is elismerjék a saját jogán, viszont várnia kellett Az ördög cimborája című darabig, amiben Csortos Gyulával játszhatott együtt.
Az ifjabb Makláryt hamar elkönyvelték epizodistaként, bőséggel kapta a hasonló szerepeket a Belvárosi Színházban és pályája csúcsán, a Nemzetiben is. A kezdeti sikertelenséget aztán vagy elnézték neki, vagy egyenesen úgy tettek, mintha nem is történt volna meg. A fentebb is említett Film Színház Muzsika 1960 szeptemberében például azon morfondírozott, mi lett volna, ha Makláry pályája fiatalon indult volna. „Milyen szerepeket játszott volna? Talán a táncos-komikus szerepkörét? Ki tudja? Ő érett férfifejjel debütált…” - állította az újságíró, aki ezek szerint vagy érett férfikornak tartja a húszas évek elejét, vagy kimaradt neki két évtized Makláry pályájából.
Aztán persze a cikkszerző nem győzte dicsérni a színészt, az epizódszerepeket egész hasonló dologért emelve ki, mint nemrég Békés Itala is tette interjúnkban. Jelesül, hogy egy ilyet megformálni jóval bonyolultabb, mert nehezebb emlékezetesnek maradni. Mindenkinek eszébe juthat Hamlet és Rómeó, de kinek a sírásó? Ezért hát nem ártott mindent beleadnia Maklárynak is.
Az újságíró a karakterének jellemzésekor talált benne valami eredendő ellentmondást, ami megfigyelhető volt a szája sarkában bujkáló szomorúság, de „szinte nevető, lassan hömpölygő öblös hangja” között. Mégis a legárulkodóbb az volt, ahogy a művész életéről írt: „Rákospalotán lakik, Nemrégen épült fel új háza. Telefonja még nincs. Ha a színházból, vagy a városból valaki beszélni akar vele, a bennfentesek jól tudják, hogy a harmadik utcában van egy kedves ismerőse, aki sürgős esetben a telefonhoz hívja. Mi kétszer találkoztunk, Egyszer csak telefonon, egyszer pedig a Nemzeti Színház öltözőjében kerestem fel. Mindkét alkalommal arra kért, ne írjak róla.”
Aztán a színészből megint előbújtak a panaszok, kevésbé játékosan már, mint korábban. Őt legutóbb is szürke színésznek nevezték ebben a lapban, hát nem olyan fontos ő már, ráadásul még egy kritika színészfelsorolásából is kimaradt. „Mi is a neve? Igen? A kritikát éppen maga írta…”
Ha Makláry Jánossal beszélt, hát folyamatosan bűntudata lehetett a kor újságírójának. Győzködve őt, hogy de hát szereti a közönség! Persze, persze, ez igaz, érkezett a válasz. Majd azért jött még egy történet: „Múltkor egy tsz-ben voltam a »Nyolc hold föld« TV-játék bemutatója után. Nagyon dicsérték az előadást, majd felállt az egyik néző és azt mondta: »Nagyon szép vót minden, csak a kanászt játszó színész (ez voltam én) nem tetszett. Ki látott már ilyen anyámasszony katonája kanászt. Nézze csak meg az én cimborámat!«, s a mellette ülő vállára csapott, nagydarab, erős ember volt. »Ilyen az igazi kanász…«”
A közönség szerencsére másképp látta, értékelte őt kanászként, ahogy számos más népi figura megformálójaként is. Ahogy a filmben is emlékezeteset tudott nyújtani, különösen a Húsz órában Venczel Györgyként. És ha csak epizódszerepeket is játszott, esetleg még ki sem írták a nevét a végén, de csak megtaláltuk őt a korszak összes nagy alkotásában. A kőszívű ember fiai, a Két félidő a pokolban, A tizedes meg a többiek, A koppányi aga testamentuma, A veréb is madár is ott volt az életművében. A hatvanas években már úgy gondolt magára, mint aki túl van pályáján, de azért játszott még, egészen 1971-es nyugdíjba vonulásáig. Négy évtizeddel ezelőtt, 1980. november 18-án távozott, mindössze két évvel a bátyja után.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg, november 20-án.
