A magyar–lengyel kulturális együttműködés páratlan sikerét hozta el a vajdasági hegedűművész, Lajkó Félix, és a lengyelországi népzenét világszerte nagy sikerrel népszerűsítő VOŁOSI zenekar együttműködése. Tavaly megjelent, cím nélküli albumuk számtalan díjat besöpört. A közös munkáról, a lengyel népzene helyzetéről és hódító útjáról a VOŁOSI egyik tagja, Stanisław Lasoń mesélt nekünk.
– Mennyire ismert Lajkó Félix munkássága az önök hazájában, és honnan jött a közös lemez ötlete?
– Félix ismert a lengyel zenei körökben. Ám úgy gondolom, ő az a fajta művész, akinek a karizmája a személyes találkozás, az élőben előadott zene és a közös alkotás révén válik teljes egészében megtapasztalhatóvá. A VOŁOSI és Lajkó Félix találkozására a Kereszteződések Varsói Fesztiválon került sor. A közös munka melletti döntés nem volt könnyű számunkra, mivel meglehetősen zárt formációként kerüljük az együttműködést más alkotókkal. Úgy gondolom, hogy a ténylegesen működő és igazán értékes művészi egymásra találásokat nem lehet megtervezni, azok sokszor a véletlennek köszönhetően valósulnak meg. A fesztivál hosszas győzködésének engedve végül mégiscsak belementünk egy amolyan próbakísérletbe. Maga a találkozás tehát mindenféle kötelezettségtől mentesen valósult meg, ám alig kellett pár perc, hogy eldőljön: közösen fogunk dolgozni.
– Milyen tapasztalatokat hozott ez a közös munka?
– Ami számunkra meggyőzőnek bizonyult, az a találkozás nyitottsága volt. Lenyűgöző Félix képessége, ahogy a játék során folyamatosan megoldásokat, ötleteket talál. Ennek köszönhető, hogy nem válik önismétlővé. Ehhez hozzá kell tenni, pedig szinte hihetetlennek tűnik, hogy minden új megoldása jobb az előzőnél.
– Magyarországon az iskolai oktatásban is hangsúlyt kap a népzene és a néptánc oktatása, de ettől függetlenül is népszerűek a táncházak és az ilyen jellegű koncertek. Lengyelországban mi a helyzet ezen a téren?
– Kezdenek szaporodni az ilyen lehetőségek Lengyelországban is, de ebben a tekintetben Magyarország számunkra mindig is követendő példa volt. Lenyűgöző, hogy milyen mértékben tisztában vannak a magyarok a hagyományos kultúra értékeivel. Nálunk, minden erőfeszítés dacára, ez leginkább a vidéki régiókban érhető tetten ilyen erőteljesen. A cél az, hogy a sokszínűségben rejlő értékek elfogadtatása kiterjedjen az egész országra.
– Az elmúlt évtized során a VOŁOSI sikert sikerre halmozott. Változtatott ez valamit a népzene és a világzene lengyelországi megítélésén?
– A világzene jelenleg épp a reneszánszát éli Lengyelországban. Ahogy az is igaz, hogy ide eljutni nem volt egyszerű. A tradicionális zenét igen nagymértékben lealacsonyították azok a népszerű zenekarok, melyek számaiban annak csak valamiféle stilizált, mélyebb mondanivalójától és eredetiségétől megfosztott, közkedvelt és már lekottázott változata jelent meg. Így aztán ez a fajta gyors elsajátítása a műfajnak kezdte el helyettesíteni a múltban még szükségszerű, igaz, időigényes, ám egyúttal figyelemre méltó mester–tanítvány viszonyt. Ily módon elveszett mindaz, ami a zene gyökereiben érdekes: az előadásmód finomságai, a XXI. század legavantgárdabb műveivel egyenrangú ritmika, a mikrotonalitás gondosan felépített skálája, mely felkavarja az érzelmeket. Ezeknek az értékeknek az újbóli megjelenése szerencsére felkeltette az érdeklődést a műfaj iránt.
– A gurálokról, ezekről a fifikás hegyi emberekről a magyarok jó része nem biztos, hogy hallott, ahogy a „kárpátok zenéje” sem feltétlenül ismerős fogalom mifelénk. Utóbbi meghatározást a VOŁOSI kapcsán is szokás emlegetni. Mit takar ez a fajta zene pontosan?
– Lengyelországban a „Kárpátok zenéje” magába foglal mindenféle olyan zenei hagyományt és jelenséget, melyek kapcsolatba hozhatók a déli, hegyvidéki régiókkal. Észak és Dél találkozik itt, mindenféle, látszólag ellentétes áramlatok, melyeket az itt élő pásztornépek formálták ízlésük szerint. Mindmáig jelen van és számottevő az Osztrák-Magyar Monarchia hatása. Másfelől beszélhetünk egyfajta elzártságról is, ami teret engedett a sajátos identitás kialakulásának. Bátyám, Krzysztof és én sziléziai származásúak vagyunk, klasszikus zenei műveltségű muzsikus családban nőttünk fel. Két dologra emlékszem kristálytisztán kiskoromtól fogva: a mindenütt jelenlevő zenére, legyen szó kész darabokról vagy improvizációkkal teli örömzenélésről, valamint az Északnyugati-Kárpátok vidékeire tett számtalan utazásra. És éppen itt, a Kárpátok legutolsó kis falvában, Istebnában találkoztunk a gurál zenével. Ez a lelkesítő élmény hívta aztán életre a VOŁOSI-t.
– Olvastam, hogy a VOŁOSI egyebek mellett a cigányzene hagyományaiból is merít. Lengyelországban meglehetősen kevés roma él, mondhatjuk, hogy ennek ellenére az említett „Kárpátok zenéjének” része ez a tradíció is?
– Határozottan. Beleivódott abba a kulturális olvasztótégelybe, amit a régiónk képvisel. Ugyanez elmondható a zsidó zenei hagyományról is. Ám a VOŁOSI esetében ezek a hatások sohasem szó szerinti idézetként vagy másolatok formájában vannak jelen, arról van szó inkább, hogy egyszerűen megmutatkoznak abban, ahogy játszunk, amilyen zenei nyelven beszélünk.
– A VOŁOSI mellett más lengyel zenekarokat is igen előkelő helyen jegyez a szakma, ha a világzene műfajáról van szó. Melyek azok az értékek, amik a lengyel népzenére irányítják a figyelmet?
– Azt gondolom, hogy mindenekelőtt az eredetiség. Nem konkrét dallamokban vagy melódiákban ragadható ez meg, hanem inkább az előadásuk módjában, abban, ahogy az apróbb részletek kidolgozása felé fordulunk. És ennek a sajátos zenei nyelvnek a birtoklása engedi meg, hogy minden érzelmet, ami eltelít bennünket, erőteljesen ki tudjunk fejezni. Ez a zene örvénylik, örömöt okoz, aggodalmat fejez ki, meglep és elragadtat.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
