Mi történik, ha évekkel a felfoghatatlan bűncselekmény után leültetjük egymással szemben a gyilkost, illetve áldozata családtagját? Hát akkor, ha önmagukat tizenkét éves lánynak kiadó színésznők regisztrálnak egy chatoldalra? És milyen esélyei vannak ma Magyarországon egy örökbefogadó leszbikus párnak? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk, ha az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) egy-egy vetítésére váltunk jegyet. A filmek idén online nézhetőek.
Három filmet néztünk meg előzetesen, ezek közül abszolút kiemelkedik a finn Szemtől szemben. Pedig az alapkoncepciót illetően a megtekintés előtt, de még utána is lehetnek kétségeink. Az úgynevezett resztoratív program lényege, hogy az áldozatok rokonait ültetik le a gyilkosokkal, már évekkel a tragikus bűncselekmények elkövetése után. A megnevezés azt sejtetné, hogy itt az elkövetők visszaintegrálása a cél, de a dokumentumfilm inkább azt sugallja, hogy a családtagoknak segíthet többet az eljárás. Leginkább az ő szemszögükből is látjuk az egészet.
Egyéni találkozásoknak lehet értelmük, de felmerül bennünk, programszinten valóban segít-e ez. Hiszen mit tudnak az érintettek beszélni egymással? Nemcsak a dühük, frusztrációjuk nő attól, hogy képtelenek bármit mondani? Arról nem is beszélve, mennyire értelmetlennek tűnik ebben a kontextusban megbocsátásról beszélni. Hiszen hogyan, miként bocsátanának meg? A finn dokumentumfilm megmutatja, hogy bűnbocsánatról tényleg nem is érdemes beszélni. Érdekes módon mégis azt látjuk, hogy van értelme a szembenézésnek. És valóban nem az elkövető számára – bár lehet, neki is –, de elsősorban a családtagnak.
Amíg olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem éltünk át hasonlót, elképzelni sem tudjuk, min megy keresztül ilyenkor valaki. A gyász sokkal inkább elhúzódhat, sőt, van, hogy megkezdődni sem tud, csak évekkel később. Sokkal másabb ez, mint balesetben, illetve betegségben elveszíteni valakit. A veszteség okozta fájdalom haraggal, gyűlölettel és bűntudattal keveredik: meg tudtam volna előzni ezt a szörnyűséget? A szeretett barát, a családtag évekkel később is magát gyötri, nem tud túljutni azon, hogy így veszített el egy számára ennyire fontos személyt.
Így rávehetjük az elítélteket, hogy belegondoljanak a tetteik következményeibe – halljuk az egyik édesanyától. Ez a szempont viszont, bár a nézőnek is eszébe juthat, alapvetően sokadlagos lesz. Az elkövető, ha valóban belegondolna abba, mit tett, nem tudna tovább élni. Nem véletlenül lesznek annyian öngyilkosok rögtön azt követően, hogy szörnyű tettüket végrehajtották. Valamilyen szintű hárítás mindenképp szükséges az életben maradó számára, hogy másnap is fel tudjon kelni, de a rémálmokat, a bűntudat mardosását így sem lehet elkerülni. Az áldozatok szerettei érthető okokból mindig szeretnék, hogy a tettes érezze át a lehető legjobban azt a fájdalmat, amit nekik okozott. De még ha ez meg is történik, az sem fog enyhíteni a szenvedésen.
A John Webster rendezte Szemtől szemben mégis gyönyörűen, fájdalmasan megmutatja, hogy a találkozás nagyon is sokat segíthet. Nem feltétlenül kell megbocsátanom, de gyűlöletet sem érzek többé – mondja az egyik édesapa. A családtagok számára arcot kap mindaz, ami korábban sötét ködfelhőként gomolygott bennük. A harag, a gyűlölet helyét pedig átveszi a szánakozás, az önfeloldozás. Hiába, hogy az elkövető nem tud nekik semmi újat mondani. Nekik már az is elég, hogy szembenéznek vele, és a gyilkos kimondja: nem ezt érdemelte az áldozat. Ő nem tett semmi rosszat. Élhetne ma is.
Megrendítő látni ezeket a beszélgetéseket a maguk valójában. Hogy mennyire nincsenek szavaik sem a családtagoknak, sem a gyilkosoknak. Hogy miként kerülgetik azt, hogy valami lényegiről beszéljenek, miközben feltehetően nem is tudják, mit kellene mondaniuk. És igazán nyomasztó lesz, ahogy végül a családtagok arról beszélnek, mit köszönhetnek az egésznek. Például az egyik édesanya: „Nem sokkal a halála után Piával álmodtam, de álmomban háttal állt nekem. Azóta nem álmodtam vele, ami borzasztóan elkeserített. Hogy még álmomban sem találkozhatok vele. De most, március 15-én felébredtem az éjszaka közepén, és úgy éreztem, van valaki a hálóban. Tudom, ki volt az. Miután visszaaludtam, Piával álmodtam. Ezúttal felém fordította a tekintetét, és pontosan úgy nézett ki, mint azelőtt, több mint tíz évvel ezelőtt.”
A film végén aztán sorra a kamera elé állnak, és megmutatják fiaikat, lányaikat, testvérüket. Akkor jövünk rá, hogy előtte nem is láthattunk fotókat az áldozatokról. Csak beszéltek róluk, nevek voltak ők, és valami gyötrő, vigasztalhatatlan érzés. Aztán újra arcot kapnak, újra önmaguk lesznek. A rokonok végre feloldozást nyernek: szembenézhetnek szerettükkel. Mert a gyilkosság után, ha csak nem akarnak beleőrülni, kénytelenek ők is a lehető legjobban elfojtani magukban az egészet.
Rémült, majd dühös tiltakozás
A cseh Csapda a neten történetében épp az lehet a sokkoló, hogy mennyire hétköznapinak vesszük az egészet. Néhány felnőtt színésznő tizenkét éves lánynak adja ki magát, hogy kiderüljön, mi történik velük a chatszobákban. És hát mi is történne? Nyilván rögtön férfiak tucatjai jelentkeznek, akik semmi kivetnivalót nem látnak a fiatal életkorban, a kamerát bekapcsolva pedig rögtön, kérdés nélkül mutogatják is magukat. Már a beszélgetés első tíz percében több bűncselekményt megvalósítva, nem is beszélve azokról, akik még találkozni is szeretnének.
Vít Klusák és Barbora Chalupová filmjében még a leginkább azon lepődhetünk meg, mennyire visszafogottan sokkolják a nézőt. Értve ez alatt, hogy még a látottaknál is sokkal súlyosabb, betegesebb perverziókat tudtak volna feltárni ezeken az oldalakon. Azért így is sikerült durva eseteket kifogniuk: az egyik férfi kutyás szexről küldött felvételt, a másik kiskorú személyről pornográf videót.
A film érdemeként említendő az is, hogy a végén felhívja rá a szülők figyelmét: az internettől való eltiltás nem old meg semmilyen problémát. Ehelyett beszélgetniük kell a kamaszokkal, meghallgatniuk őket, elérni, hogy bizalommal forduljanak hozzájuk minden hasonló esetben. Ami nehéz, mint azt a személtetett esetek is mutatják. Igen gyakori ugyanis, hogy az internetes ragadozó behízelgő modorral nyit, majd egyre követelőzőbbé válik, és természetesen minduntalan a tizenkét éves gyerek meztelen képeire kíváncsi. Majd, ha sikerül valamilyen felvételt szereznie, zsarolni kezd, hogy ha nem teszi azt a másik, amit ő szeretne, akkor megosztja a képeket a világhálón. Esetleg bűntudatot próbál kelteni: a lány felizgatta őt, és ha nem segít neki eljutni az élvezésig, akkor azzal rosszat tesz neki.
Kifejezetten érdekes az a szembesítés, amit a film végén láthatunk. A lakásánál elkapott férfi, aki tudhatja, hogy valóban lebukott, rögtön támadásba lendül, idegesen hárít mindent, előbb azt állítva, véletlenül küldött el ilyen-olyan videót, majd hogy a szülők felelőssége az egész. Hát miért hagyták vele beszélgetni? Rémült, majd dühös tiltakozásában benne van minden, amit ezekről a gyáva, maguknak ezerféle felmentést találó emberekről tudni érdemes.
A filmben ugyanakkor problémás elemeket is találhatunk. Például, mikor az egyik lány egy olyan huszonéves férfival beszélget, aki rögtön elhatárolja magát követelőző, ragadozó társaitól. Az érintett színésznő pedig olyannyira meghatódik a normális viselkedésen, hogy még el is sírja magát. Persze értjük, hogy a legbetegebb emberek után felüdülést jelenthet az is, mikor valakitől végre tisztességes mondatokat hallunk. De ez aztán még veszélyesebb lehet. Lejjebb kerül ugyanis a mérce, és már azzal sikere lehet valakinek, hogy kedves, megnyerő dolgokat mond, olyanokat, amikért abszolút nem járna taps vagy dicséret. Miközben meglehet, neki is épp annyi a célja, hogy kihasználja a lányt. Azzal pedig, hogy magára ölti a normalitás álarcát, könnyebb dolga is lehet.
A másik nehezen értelmezhető rész, amikor a filmbeli pszichológus az internetes ragadozók természetéről beszél a színésznőknek. Szó szerint ezt mondva: „Sokan úgy vélik, hogy ők pedofilok, de ez nem így van. A pedofília nem is annyira a meztelen gyerekek képeinek nézegetéséről szól, inkább a gyerekek világába akarnak bekerülni, beszélgetni akarnak velük, ez vonzó számukra. A kutatások szerint is csupán három-öt százalék a pedofilok aránya az internetes ragadozók között.” Ennek ugyanakkor nem sok értelme van. Úgy véli tehát, hogy a pedofíliát csak olyan karakterekre használhatjuk, mint amilyen Michael Jackson is volt? Csak hát nála is kiderült, hogy nemcsupán a gyerekvilágba kívánt beférkőzni, feltehetően történtek ott is súlyos szexuális visszaélések. De mégis mi alapján ne neveznénk pedofilnak valakit, aki 12 éves gyerekeket szeretne látni meztelenül, esetleg meg is rontaná őket? Maga a fogalom sokrétű lehet, és ugyanúgy tartalmazza természetesen azt is, mikor valami lelki problémából eredően az érintett gyereknek képzeli magát. De a kiskorúakat zaklatókra ettől még ugyanúgy ezt a szót használjuk, hiszen egy „szexuális ragadozó” bármilyen életkorú személyt kipécézhet magának.
Konfliktus tanulságokkal
Az idei BIDF egyik izgalmas magyar filmje a hamarosan az HBO GO-n debütáló Anyáim története. Dér Asia és Haragonics Sári rendezésében a volt LMP-s parlamenti képviselő, Kaufer Virág és társa fogadnak közösen örökbe egy néhány éves kislányt. Leszbikus párként természetesen nincs könnyű dolguk, főleg a melegek ellen folyamatosan hergelő Orbán-kormány sokadik évében. Mégis sikerrel veszik az akadályokat, viszont úgy tűnik, nincs maradásuk, kiköltöznek inkább Ausztriába.
Az első gond a filmmel az lehet, ahogy az egykori politikus személyét kezeli. Láthatóan az volt a koncepció, hogy itt egy átlagos, örökbe fogadásra váró női párt látunk, a film pedig olyannyira nem akarja kihangsúlyozni, kiről van szó, hogy még a vezetékneve sem hangzik el. Ugyanakkor bevágnak az elején egy korábbi parlamenti tüntetést, ahol a politikusnő felszólalt, és az is elhangzik, hogy párjával itt ismerték meg egymást. Ahogy (korábbi) LMP-s aktivisták, politikusok is feltűnnek a filmben, az egyik jelenetben például Szabó Tímea érdeklődik a gyerekvállalás tapasztalatairól.
Egy ilyen film kifejezetten jó lehetőséget teremtett volna arra, hogy megismerjük az egykori parlamenti képviselő, illetve párja és környezetük gondolkodását közügyeinkről, múltunkról és jelenünkről, elfogadásról, melegségről, zöld ügyekről. Ezekből a filmben sajnos semmit sem kapunk, csak Soros-plakátokat, kormánypárti politikusoktól bevágott uszító mondatokat, illetve sóhajtozást, hogy itt nem lehet megmaradni. Egy idő után kifejezetten fárasztó lesz, hogy a társadalmi környezetről mindössze ennyi mondanivalója van a produkciónak. Érthető módon felháborító, amit a kormánypárti politikusok művelnek, de hiba lenne azt gondolnunk, hogy a társadalom nagy része azonos módon gondolkozik velük.
Eközben egy felső-középosztálybeli élet kellékeit látjuk: nagy ház, terasz, értelmiségi munka, politikus barátok. Lehetőséget a gyerekvállalásra akkor, amikor nagyon sokan ezt anyagi okokból nem engedhetik meg maguknak. A szereplők a film végén Bécsben találnak egy az elbeszélésük szerint kifejezetten színvonalas lakást – tetőterasszal, kandallóval. Nehéz azt gondolnunk, hogy egy átlagos leszbikus pár hasonló életet engedhetne meg magának.
Viszont a film igazán jó abban, ahogy megmutatja a gyereknevelés során – azonos és különböző nemű szülőknél egyaránt – előkerülő helyzeteket: mit tehetünk azért, hogy a gyerek mindkét szülőhöz ugyanúgy kötődjön, mindkettővel épp annyit akarjon lenni, ne kezdjen el egyikhez a másik kárára közeledni. Ami iszonyú nehéz feladat akkor is, ha ideális a kapcsolat két felnőtt ember között. Ha a helyzet konfliktusokat szül köztük is, már nehezebb. És hát konfliktusok, azok azért a legtöbb helyen vannak. Itt nemkülönben, ami a film végére egészen súlyos mondatokat hoz. Virág párja, Nóra ugyanis kifejti: „Ez, hogy két anyja van, ez nem működik. Nem két anya van, egy anya van, meg egy Dada. A Dada meg: valami. Valami fura. Valami nem is anya, nem is apa. Nem is ez, nem is az. Mindegy. Csak ez egy ilyen érdekes aspektusa a leszbikus gyerekvállalásnak. Nőként ugye nyilván az anyai érzéseket akarom megélni, az van bennem, nem apai érzések, nem dadai érzések, hanem anyai érzések vannak bennem, de azt nem tudom megélni, mert a gyerek tiltakozik, meg egyáltalán nincs rá igénye, hogy én anyaként vegyek részt az ő életében. Legalábbis most, legalábbis négyévesen.”
A problémát itt az okozza, hogy egyikük rendszerint ad valami kis meglepetést, csokoládét a kicsinek, míg a másikuk enélkül megy érte az óvodába. A gyerek pedig a hasonló dolgok miatt mintha jobban kötődne az egyik félhez. Persze, ismételjük el: ez éppúgy megeshet egy apával is. Mikor pedig már attól félnénk a filmet nézve, hogy kisiklik a szereplők közt valami, helyrerázódni látszanak a dolgok, Bécsben pedig még egybe is kelnek. A konfliktusok viszont fontos tanulsággal szolgálnak. Jelesül, hogy a nehézségekre mindig fel kell készülnünk, a gyerekvállalás pedig számtalan nevelésbeli eltérést hozhat, természetesen akkor is, ha azonos neműek vagyunk, és mindent megadunk a kicsinek. A fenti mondatok ellenére pedig arra juthatunk, egy azonos nemű pár éppolyan alkalmas a gyerekvállalásra, mint egy anya és egy apa. És sokkal jobb lenne, ha a hasonló kérdéseket (alkalmas vagyok-e, mindent megteszek-e?) a különböző nemű párok is feltennék maguknak. Mert az mindig elsősorban a gyerek érdekét fogja szolgálni.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál programja itt érhető el. A magyar versenyfilmek közül kifejezetten ajánljuk még a Mesék a zárkából című filmet, amiben büntetésüket töltő apák írnak meséket - otthon lévő gyerekeik főszereplésével. Izgalmas az iráni-norvég Örök árnyék is, amiben egy csapat tizenéves lány törti börtönbüntetését apja, férje vagy más férfi rokona meggyilkolásáért. És nem érdemes kihagyni az Isten hozott Csecsenföldön című filmet sem, amiben egy erőszakos, elnyomó rendszer kegyetlen mindennapjaival szembesülhetünk.
