Mire is lenne nagyobb szüksége az emberiségnek a száz éve nem látott pandémia sötét hónapjaiban (éveiben), mint valakire, aki azt mondja, hogy, ellentétben rengeteg más tudós tankönyveket megtöltő kutatási eredményeivel, az ember mégsem velejéig romlott, gonosz lény, hanem éppen ellenkezőleg: alapjában véve kedves, barátságos, empatikus! Márpedig Rutger Bregman történész könyvéből, az Emberiségből pontosan ezt kapják.
Aki elolvassa a könyvet, és elhiszi, amit olvas, az biztosan derűs arccal lép ki utána az utcára, és ha a távolságtartásra vonatkozó ajánlások ezt lehetővé tennék, azonnal megölelné-megcsókolná minden embertársát, hiszen ők is alapvetően kedvesek embertársaikkal, pont úgy, mint ő maga. Nagy kár, hogy annyira dilettáns az egész.
Miről ismerszik meg a valóban paradigmaváltást hozó mű, amely megcáfolhatatlan érveivel és bizonyítékaival földbe döngöli az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok legtekintélyesebb tudósainak teljes életművét? Nyilván arról, hogy ezt a szerző konkrétan közli velünk az első fejezet első mondataiban: „Ez a könyv egy radikális elgondoláson alapul. Olyan elgondoláson, amely régóta okoz fejfájást a hatalmon lévőknek, tagadták vallások és ideológiák, száműzték a hírekből, és kitörölték a történelemkönyvekből.”
Még az első oldal negyedét sem olvastuk el, máris pontos képet alkothatunk a szerző érveléstechnikájáról. A saját mondandóját tabunak, kívülről fenyegetettnek állítja be, és ezzel rögtön hitelesnek láttatja. Csakhogy ez nagy csalás. Az pedig konkrétan hazugság (vagy teljes tudatlanságról árulkodik), hogy az efféle gondolatokat „kitörölték a történelemkönyvekből”.
Mit is mond Bregman? Nagyjából annyit, hogy az ember evolúciós története kezdetétől fogva inkább az együttműködésre és a többiekkel való békés egymás mellett élésre hajlik, nem pedig az agresszióra, a kompetícióra. Hogy a vadászó-gyűjtögető évezredek tekinthetők bizonyos értelemben az aranykornak, mert akkor békében élt az egész boldog emberiség. És a bizonyítékai? Hát, azok szigorú értelemben nem léteznek.
Alapvetően háromféle érvvel operál a könyv, közös jellemzőjük, hogy mind unalomig ismertek szinte mindenki számára. A szöveg nagy részét közhelyszerű anekdoták töltik ki, az első világháborús frontbarátságokról, a karácsonyi tűzszünetről, a britek összekapaszkodásáról az 1940-es londoni Blitz idején. Ezek kedves történetek, de hogy semmit sem bizonyítanak az ember mint faj öröklött késztetéseiről, az biztos.
A következő típusú állítások antropológiai és etológiai kutatásokon alapulnak. Itt előkerül Dmitrij Beljaev, Ljudmila Trut és munkatársaik rókaszelídítő kísérletsorozata (az orosz tudós rókák számos generációját nevelte fel, kiválogatta a cukibb állatokat, azokat szaporította tovább, és így foltos, lógó fülű, aranyos, az embert kedvelő rókákat kapott). De mi köze mindennek az irányított szelekciónak az emberi természet evolúciójához? Semmi. Bregman szerint viszont minden.
Ezt írja, így, kijelentő módban: „Dmitrij Beljaev és Ljudmilla Trut közösen feltárta az emberiség eredetét.” Merthogy szerinte az egyre kevésbé agresszív rókák kinézete pont úgy változott, mint az emberelődök kinézete (fejformája), márpedig ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az ember is egyre kedélyesebbé vált. Valószínűleg ezen a kijelentésen Beljaev kacagna a legnagyobbat.
Az érvei harmadik csoportjába a szociálpszichológia és más antropológusok (pontosabban az antropológusok, hiszen Bregman nem az), az Emberiség narratívájába bele nem illő eredményeinek hiteltelenítése tartozik. Itt a múlt század mások felének legismertebb szociálpszichológiai kísérleteit, a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérletet és a Stanley Milgram végezte elektrosokk-kísérletet hozza fel. Ezekről mára közismerten bebizonyosodott, hogy módszertani hibák miatt az eredményeik nem tekinthetők bizonyító erejűnek.
Bregman úgy állítja be, mintha ezek cáfolata neki lenne köszönhető. De ami még nagyobb csúsztatás: azt állítja, hogy az ember vad természetét bizonyító kísérletek gyengesége azonnal bizonyítja, az ember kedves. Holott erről szó sincs, ez egyszerűen átverés. Pontosan ugyanaz, mint amikor az evolúciótagadók kényszeresen próbálnak jelenleg még nem kiismert részleteket találni az evolúcióelméletben, és ezekbe csimpaszkodva azt állítják, hogy ez az ő ellentétes teóriájukat bizonyítja.
Tudományos elmélet nem állíthat olyat egy emberhez foghatóan komplex lény természetéről, hogy benne kizárólagos dominanciával bírnak az akár pozitív, akár negatív késztetések. Aki ilyesmit ír, annak nincs sok köze tudományhoz, inkább csak a népszerűségre hajt. Sajnos ez nem egyszerűen buta könyv, de még tisztességtelen is.
Rutger Bregman: Emberiség. Ford.: Darnyik Judit. HVG Könyvek, 2020. 4500 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/9. számában jelent meg február 26-án.
