Három évtizede annak, hogy kisstílű alakokból álló maffia tartotta rettegésben a dunaszerdahelyi embereket. Akkoriban a Csallóközben mindennaposak voltak a rablások, a brutális támadások azok ellen, akik nem tudtak vagy nem akartak védelmi pénzt fizetni, a maffiatagok idővel már a gyilkosságtól sem riadtak vissza, sokan tűntek el a városból, akikről ma sem tudni, mi is történt velük valójában. A brutalitásokban rengeteg nő és sok tizenéves lány volt érintett, őket az utcáról hurcolták el, majd csoportos megerőszakolás és kínzások áldozatai lettek.
Róluk és a ma is cipelt traumáikról szól a felvidéki magyar író, Durica Katarina 2018-ban megjelent regénye, amelyhez a szerző több mint száz interjút készített a kilencvenes évek maffiaáldozataival, akik közül sokan csak két évtized elteltével mertek először beszélni az átélt borzalmakról. A rendes lányok csendben sírnak című regényből most színházi adaptáció is készült, amelyet a március közepén mutatott be a Vígszínház online formában.
A fodrász Júlia (Balázsovits Edit), a kamasz Hilda (Márkus Luca) és a nyugdíjas Erzsi (Kiss Mari) ugyanabban a nyolcemeletes panelben él. Néha váltanak ugyan pár szót, de nem igazán ismerik egymást, sorsuk azonban szorosan összefonódik. A regény darabváltozatában a három panellakásból egy lett, itt él egymás mellett, mégis külön-külön ez a három nő, akik monológjaikban idézik fel mindazt a kegyetlenséget és fájdalmat, amelyet át kellett élniük. Noha minden szövegszerűen jelenik meg, talán épp a távolságtartás és a visszafojtottság miatt válik még megrázóbbá ezen nők története. Júliáé, akinek rendőr férje tudomást sem vesz a maffia ténykedéséről, fiatal szeretője pedig egyik napról a másikra eltűnik, Erzsié, akinek nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy fia, Ricsi a maffia tagja lett, de azt is végig kell néznie, ahogy egy bomba darabokra tépi ezt az „áldott jó fiút”, és Hildáé, akit karácsony előtt rabolnak el, erőszakolnak meg az alvilág tagjai, köztük Ricsi.
Három generáció különböző vágyakkal, lemondásokkal és félelmekkel. Akarják vagy nem, a vastag aranyláncot, sustyákit (susogó mackónadrág) viselő férfiak döntenek az életükről, más-más szerepet osztanak ugyan rájuk, de mindannyian áldozattá válnak. Kovács Krisztina dramaturg kiváló arányérzékkel alkalmazta színpadra Durica Katarina regényét, amelynek annyira erősen szól minden mondata, hogy a statikussága ellenére is filmszerűvé válik a három nő visszaemlékezése. De Balázsovits Edit, Kiss Mari és Márkus Luca visszafogott és érzékeny játékának is köszönhető, hogy szemünk előtt elevenedik meg a panellét egyhangú szomorúsága, a kilencvenes évek Dunaszerdahelyén élők kiszolgáltatottsága és tehetetlensége, a verések, a meggyalázások rettenete.
Paczolay Béla rendezésében fontos előadás született Durica Katarina regényéből, hisz nem lehet elégszer emlékeztetni magunkat arra, hogy bármi is történjék, nem hunyhatunk szemet semmilyen borzalom felett, nem szabad félrenézni és hagyni, hogy bárki, aki erőszak áldozata lesz, csendben cipelje magával fájdalmát egy életen át.
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak. Rendező: Paczolay Béla, Vígszínház.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/12. számában jelent meg március 19-én.
