Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Magyar filmek, amiket nem tudunk megunni

Szerző: | 2021. április 30., 20:15 | Kultúra

Jelenet a Rossz versek című filmből

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A Magyar Film Napja alkalmából mi is összeszedtük kedvenc magyar filmjeinket, a Hyppolittól egészen a Rossz versekig jutva. Nem objektív listát készítettünk, tehát nem az volt a cél, hogy A Tanútól a Testről és lélekről-ig rangsoroljuk minden idők legjeit. (Miközben persze szeretjük nagyon ezeket is.) Inkább személyes kedvenceinkre koncentráltunk, amik közt vannak közkedvelt klasszikusok éppúgy, mint méltatlanul elfeledett remekművek. Sorrendet így nem is állítottunk fel, mindegyiket bátran ajánljuk újranézésre.

HIRDETÉS - AIP

A cikket írták: Ficsor Benedek, Tompos Ádám és Lakner Dávid

HIRDETÉS
HIRDETÉS - 8

Hyppolit, a lakáj

Bár sokan az első magyar hangosfilmként ismerik, a Hyppolit, a lakáj valójában a második volt a műfajban, de mivel csupán két hónapon múlt a dolog, és az „igazi” első, A kék bálvány csúnyán megbukott, és gyorsan feledésbe merült, Székely István munkáját nyugodtan tekinthetjük úttörő alkotásnak. Már csak azért is, mert az 1931 novemberében bemutatott vígjáték a következő másfél évtizedre meghatározta a hazai filmipar irányát. A félreértésen alapuló, könnyed, romantikus komédia tucatnyi magyar film alapját adta a második világháború végéig, a Hyppolitot azonban egyik sem érhette utol.

A hirtelen meggazdagodott fuvarozó, Schneider Mátyás környezetváltozását – az alsó középosztályt a felső tízezerre cseréli – dokumentáló alkotás minden részletében tökéletes. Kabos Gyula frusztrált kisembersége, Csortos Gyula diszkrét nagyvilágisága, Gózon Gyula leplezetlen együgyűsége, és a szerelmespárt alakító Jávor Pál és Fenyvessy Éva modoros évődése egyaránt felejthetetlen. Ahogy még az epizódszereplők is telitalálatnak bizonyultak, az úri világban szomorúan bóklászó kocsistól (Szenes Ernő) a lakodalomra meghívott, és a fináléra alaposan lerészegedő dalkör tagjaiig. Kevés olyan magyar film van, amelyik ennyi szállóigét hagyott volna az utókorra – „a hagymát is hagymával” –, és ugyancsak alig találunk olyan művet, amelyik kilenc évtized után sem veszített a humorából. (F. B.)

A tizedes meg a többiek

Hogyan lehet nevetni a háborús tragédián? Csakis úgy, ahogy Keleti Márton filmje teszi. A tizedes meg a többiek nem bagatellizálja el a második világháborús pusztítást, mégis messze elkerüli mind az amerikai, mind a szovjet hőseposzok kliséit. Az 1965-ös alkotás a kisember tragédiáját mutatja be a borzalmas húsdaráló közepén, hol börleszkbe fulladva, hol szívfájdító realizmussal, de mindvégig a humánum megőrzését szem előtt tartva. A legendás szereposztás is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a film nem véti el a célt, és mindvégig sikerrel egyensúlyoz a pátosz, a giccs, a borzalom és a céltalan viccelődés között. Sinkovits Imre minden hájjal megkent tizedese, Darvas Iván fatalista dezertőre, Major Tamás feledhetetlen inas figurája, vagy Márkus László cukorbeteg náci tisztje nélkül sokkal szegényebb lenne a magyar film. És ha a Hyppolit, a lakáj kapcsán szóba kerültek a szállóigék, Keleti Márton munkája felveszi a versenyt Kabos Gyula remeklésével sőt, talán még túl is szárnyalja azt. Az „oroszok már a spájzban vannak” tragikomikus felkiáltása évtizedekig érvényesen jellemezte a rendszert, és az elmúlt években ismét felettébb aktuálissá vált. (F. B.)

Az ötödik pecsét

Nincs még egy film, aminek a végefőcíme után csak ülne az ember és azon gondolkodna maga elé meredve, hogy akkor ő most Tomóceusz Katatiki lenne, vagy Gyugyu? Vagy, hogy szabad volt-e az órásmesternek az Antikrisztus óhajának megfelelve felpofoznia a „szuszogó förtelemnek” nevezett Megfeszítettet? A morális dilemmák nyilvánvalóan azért ülnek meg olyan mélyen mindannyiunkban, mert a Sánta Ferenc regényének filmadaptációjában, Fábri Zoltán klasszikusában szinte mindenki a legjobbját nyújtja: Latinovits Zoltán, Márkus László, Őze Lajos, Hováth Sándor, Bencze Ferenc egyaránt remekel, és még az epizódistákat is Pécsi Ildikó, Cserhalmi György, Dégi István és Bánffy György alakítják. Igazi mestermű. (T. Á.)

Plusz-mínusz egy nap

Kevésbé ismert filmje ez Fábri Zoltánnak, pedig a Bodor Ádám novelláira épülő forgatókönyv, illetve a nagyszerű színészi játék is megérdemelné a nagyobb figyelmet. A főszereplő Baradla Viktort háborús bűnökért ítélték el, huszonöt évnyi rabság után tér vissza a tett színhelyére. Áldozatnak hisszük őt, feltételezzük az ártatlanságát, majd hamar kiderül, hogy valójában ő gyújtotta fel a háború vége előtt a falut, miután „parancsot teljesítő” embereit kivégezték. A falubelieket viszont igazán már nem érdekli az egész, ők élték tovább az életüket, azt sem tudják a legtöbben, miféle egykori tűzről van szó. Pécsi Ildikó karaktere pedig egy perc alatt józanítja ki a nézőt, mikor arra válaszul, hogy Baradla az egykori kutyáról érdeklődik, megdöbben: „jaj, istenem, hát meddig él egy kutya? Maga komolyan azt a kutyát…?” Kegyetlen, nyomasztó film az idő múlásáról és a történelem lelkeket megnyomorító viharairól. (L. D.)

Egy erkölcsös éjszaka

Hunyady Sándor műve filmre termett, ez nem is kérdés. Hiszen a nyilvános házba költözött fiatalembert „otthonában” meglátogató édesanya történetét egész egyszerűen nem lehet elrontani, beszéljünk akár a karakterekről, a szituációk és úgy egyáltalán a film képi világáról, hangulatáról. De mindez szinte elhalványul, amikor a madámot, „muttert” alakító Psota Irén megjelenik a vásznon. Semmi felesleges teatralitás nem jellemzi játékát, de mégis egy-egy mozdulata annyira erős és kifejező, hogy mindent megtudunk a figurájáról. Ahogy a film elején az egyik lánynak felszegett fejjel odaveti, hogy „Bella kezdünk”, az nemcsak hogy utánozhatatlan, de annyira örök, mint a Nő maga. (T. Á.)

A válogatás

A külvárosi termelőegység KISZ-tagozata versenyt hirdet beatzenekaroknak, hogy szórakoztassák az összegyűlni vágyó kerületi ifjúságot. A versenyt végül egy olyan banda nyeri, amelyiknek menedzsere, szószólója és vezetője az egyik tag meglehetősen határozott mamája. Ha ez egy szatíra szinopszisa lenne, azt mondanánk, hogy hát ez azért már túl erős. Csakhogy Gazdag Gyula műve dokumentumfilm, ami olyan magától értetődően csinál bolondot a létező szocializmus minden emberi fogaskerekéből, hogy talán mondani sem kell, elkészülte után dobozba került, és ott is maradt tizenkét évig. Nagy szerencse, hogy kikerült onnan – és nem az elhangzó zenebetétek miatt. (T. Á.)

Börtönben az uram

Ami a Kaszinónak a Nagymenők, az a Bebukottaknak a Börtönben az uram. Rácsmögötti dokumentumfilm ez is, a brutalitás és a kegyetlenség bemutatása mellett a körletek világának az abszurditása is megjelenik Moldova Ágnes és Gém György filmében, de nehéz elképzelni, ha valaki mondjuk hasát fogva hahotázna egy börtönben rendezett lepényevő versenyt látva. A szerkesztésnek köszönhetően pedig szinte önleplezőek a büntetés-végrehajtás különböző szereplőinek a mondatai – smasszertől a börtönorvosig mindenki megszólal a filmben. A rabok keresetlenül őszinte kitörései mellett az egyenruhások szavai üres és azonnal cáfolt propagandának hatnak. (T. Á.)

A határozat

Emberek ülnek a cigarettafüstben és beszélgetnek. Snitt. Több ember ül egy nagyobb teremben és kicsit ingerültebben beszélgetnek. Snitt. Egy szavazás képei, melyet kiabálás követ. Snitt. Emberek ülnek a cigarettafüstben és beszélgetnek, majd nevetgélnek. Snitt, végefőcím. Akár így is össze lehet foglalni, hogy mit is látunk Ember Judit és Gazdag Gyula alkotásában, amit történetesen beválasztottak a világ 100 legjobb dokumentumfilmje közé. Alighanem azért, mert a 100 perc alatt semmi mást látunk, mint magát a pártállamot működés közben. Mondani sem kell talán, hogy a maga idejében a filmet betiltották, annyira kendőzetlenül mutatta be, hogy hogyan születik meg az a párthatározat, aminek segítségével egyszerre lehetetlenítenek el egy szakmájához értő szakembert és űznek csúfot a demokrácia eszményéből. Történik mindez öt évtizeddel ezelőtt, Felcsúton. (T. Á.)

Veri az ördög a feleségét

András Ferenc szatírájánál kevés szórakoztatóbb film készült a Kádár-rendszer valóságáról, és úgy általában falu és főváros, az egyszerű emberek és a hatalmi elit ellentétéről. Kajtárékhoz neves vendég érkezik Budapestről, a kényes ízlésű és gyomrú Vetró elvtárssal viszont nem tudnak mit kezdeni. Ahogy ő sem az evés-ivásba belefeledkező, nagyokat sztorizgató vidékiekkel. Meg különben is, honnan van ezeknek ekkora házra pénzük? Egymás helyzetét kölcsönösen irigylik, de a másik életét nem értik, végül pedig csak a kétségbeesett menekülés marad. A fergeteges szövegek az elmúlt évtizedekben semmit sem vesztettek az erejükből: a hévízi állatorvos is annyi embert meggyógyított, aztán mibe halt bele, na mibe? Á, mindegy is, együnk! (L. D.)

A szerelő

Vannak olyan magyar filmek, amiknek a betiltását józan ésszel nehéz megmagyarázni. Miért épp a Bástyasétány hetvennégyben láttak meg valami többet, és tényleg az Agitátoroktól kellett annyira félteni a nézőket? A Salamon Pál forgatókönyve alapján készült, Fehér György és Edelényi János rendezte rövidfilm esetében viszont semmin nem csodálkozunk. A meglepő sokkal inkább az, hogy 1971-ben el merték készíteni színművészetis vizsgafilmként. A félórás rövidfilmben Haumann Péter tartótisztje majdhogynem beköltözik Gábor Miklós írójához, hogy aztán igyekezzen meggyőzni: „Engedjen egy kicsit. Tudja, milyen rafináltan is lehet engedni? Úgy, hogy minden megmaradjon, még a becsület is.” Ez a méltatlanul kevesek által ismert film évtizedekkel A mások élete előtt – akkor, amikor még tétje volt – megmutatta, milyen is volt itt az élet akkoriban. (L. D.)

Ajándék ez a nap

Gothár Péter egyik legjobb filmjének főhősei gyötrődnek és sodródnak a mindennapokkal. Van, aki egy lakást szeretne végre, a másikuk a vasárnapok nyugalmát félti, a harmadik férfi – belátva esélytelenségét – a folyosón mászna a nőre. Egyszerre végtelenül szórakoztató és lehangoló film ez, benne nemcsak a késő hetvenes évek mindennapjaival, de általában is a küzdelmeinkkel, apró reményeinkkel és teljes elkeseredésünkkel. Esztergályos Cecília és Pogány Judit életük egyik legjobb alakítását hozták itt, nem tudtunk nem megrendülni utóbbi karakterének mondataitól: „Amikor megtudtam, hogy vagy [Attilának], akkor azt gondoltam, jó, hogy vagy. Hogy így lesz vége. Nem én leszek a hibás legalább egyszer”. A banki ügyintéző mondatait pedig egészen aktuálisnak érezhetjük ma is: „Van magának gyereke? Egészséges? Vállaljon kettőt, az plusz hatvanezret jelent! Házasodjanak össze, úgyis azt akarják, nem? Maga úgyis utolsó pillanatban van.” Irén elkerekedő szemeit látva rávágva persze: már OTP-szempontból. (L. D.)

Dögkeselyű

„Azt akarom, hogy megtanuljon számolni. Azt akarom, hogy megtanulja, hogy tízezer forint milyen rettenetesen sok pénz.” Talán Cserhalmi György ezekkel a mondatokkal induló monológja, talán a fordulatos forgatókönyv, talán a szokatlan zsáner, talán a nem is olyan burkolt rendszerkritika teszi, vagy mindezek együtt, nem tudni, de egy biztos: a Dögkeselyű egy kifejezetten menő film. Pedig szocialista krimi ez a javából, ahol még egy lopott Ladának is fontos szerep jut a cselekményben. A Dögkeselyű tökéletes korrajz a nyolcvanas évek Magyarországának viszonyairól, a végeredmény azonban közel negyven év elteltével sem hat porosnak. Persze az is igaz, hogy Cserhalmi zseniálisan megformált karakterének drámája mind a mai napig fájóan aktuális. (T. Á.)

Hófehér

Nepp József kultikus animációjából fejből idézi a mondatokat, aki akár csak egyszer látta. Szatíra ez a javából, épp ezért is nehezebb a dolga: ennyi iróniát, nyelvileg sokrétű humort a felnőttek egy része is nehezen tud befogadni. Elég csak a pletykás cselédek párbeszédeire gondolnunk: – Hallotta, Rezonancia? – És ez igaz? – Hiszen maga mesélte! – Miért, attól még lehet benne valami! Körmendi János és Béres Ilona sziporkáztak a „gonosz mostoha” és az „őrült feltaláló” szerepeiben, egyszerre nevettünk és sóhajtottunk nagyot Arroganciával: „hozz pálinkát! Alkoholista leszek.” A Hófehér a Shrek előtt évtizedekkel forgatta ki teljesen kedvenc meséinket, persze jóval merészebben, fanyar-kegyetlen kelet-európai humorral. (L. D.)

Az én XX. századom

Enyedi Ildikó 1989-ben bemutatott első filmje valószínűtlen jelenség. Kevés olyan magyar filmet ismerek, ahol az érzékenység, az irónia, a filozófia és a történetmesélés iránti tisztelet ilyen tökéletes egységgé állna össze. Az én XX. századom úgy idézi meg a világ filmművészetének legnagyobbjait, hogy közben összetéveszthetetlenül egyedi világot hoz létre, ami szinte minden részletében leválik a korabeli filmes stílusokról. A gyermekként elválasztott ikerpár, Lili és Dóra (Dorota Segda) történetében a 20. századra virradó éjjelen egy álomszerű utazás vezet át bennünket a boldog békeidők emlékéből a világháborúk évszázadba, amely minden rettenete ellenére is megőrzött egy kis fényt az ember számára. Ez a fény világítja be Enyedi Ildikó fekete-fehér alkotását, egyszerre adva reményt az új századra készülő, várakozással teli szereplőknek, és a pusztítás borzalmait jól ismerő, kiábrándult nézőknek. A két lányt egy személynek gondoló, és ekként mindkettejükbe egyformán szerelmes titokzatos férfi szerepében ráadásul Andrej Tarkovszkij ikonikus orosz rendező nagyszerű színésze, Oleg Jankovszkij tűnik fel. (F. B.)

Roncsfilm

„Nincs előretekerve, de ez nem baj, ez nem olyan film”. Ez volt az utolsó mondat, amit azelőtt hallottam, hogy életemben először megnéztem a Roncsfilmet. Arra már nem emlékszem, hogy előre tekertük volna, de igen, ez tényleg nem „olyan” film. Ez a film egy roncs. Pontosabban amit bemutat – a rendszerváltás, a Szigony utca, a Gólya presszó; leginkább így egyszerre – az a roncs. Meg a helyszínelési jegyzőkönyvekből és bűnügyi riportokból összeálló párbeszédek és persze az alakok is azok. Szomjas György mozijának erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy senkinek sem sikerült megközelítenie vagy utolérnie a Roncsfilmet, pedig a társadalmi nyersanyag itt hever a lábunk előtt, mióta nem tudjuk eldönteni, hogy mi van, ha győztünk? (T. Á.)

Meteo

Nem túl emlékezetes cselekmény, elrajzolt karakterek, de mégis: a Meteo egy igazi kultfilm. Az a fajta, aminek látványvilága arra sarkallja a nézőt, hogy újra és újra emlékeztesse magát, hogy igen, ezt a mozit a rendszerváltás idején, Magyarországon vették fel. A mából visszanézve persze nem hat már futurisztikusnak ez a látomásos KGST-noir, de tökéletes lenyomata annak a kornak és hangulatnak, amikor generációk a gyárromok alatt a Fekete Lyukból várták eljönni a reményt. Hát, azóta egy kicsit pontosabban látjuk, hogy mi lett belőle. De tényleg csak egy kicsit. (T. Á.)

Meddő

Almási Tamás Ózdról szóló dokumentumfilmjeinek már pusztán a paraméterei is lenyűgözőek. 1987-től kisebb-nagyobb szünetekkel 2004-ig mutatja be a borsodi iparváros hanyatlását mintegy kilenc filmen keresztül. És persze döbbenetes számokról szólnak ezek a filmek, ma már egyszerűen felfoghatatlan, hogy milyen is az, amikor ezrek kerülnek utcára, hogy aztán ott is maradva munkát és kenyeret követeljenek. Az adatoknál is erősebbek azonban a szereplők sokszor prófétai gondolatai, valamint a város (és tulajdonképpen vele egy világ, egy életforma) összeomlásainak képei . Ezekben pedig – talán – a Meddő a legerősebb. Aki egyszer látta az egykori gyárukat szó szerint kilónként a MÉH-telepre hordó nincsteleneket, az sosem felejti el őket. (T. Á.)

Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten

Jancsó Miklós gondolt egyet, és harminc évvel első és egyben legjelentősebb korszakának – Oldás és kötés; Szegénylegények; Csillagosok, katonák; Fényes szelek – lezárulta után ismét megmutatta, hogyan kellene új hangon szólnia a magyar filmeknek. Közel a nyolcvanhoz olyan lendületes, friss és szabad filmet forgatott, hogy azzal alaposan feladta a leckét a fiataloknak. Az asszociációk laza hálózataként felépített mű a rendszerváltást követő kor új barbárságának és vadnyugati szabadrablásának pillanatképeit illeszti ironikus tablóba. A Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten nem mellesleg megteremtette – vagy legalábbis a nagyközönség elé tárta – Pepe (Scherer Péter) és Kapa (Mucsi Zoltán) legendás párosát. A film féktelen, karneváli hangulata forgószélként ragadja magával a nézőt, és el sem ereszti a lírai fináléig, amikor a rendező elbúcsúzva a közönségtől elmerül a vízben. Aztán persze kiderül, hogy eszében sincs távozni, csak egy girbegurba kerti medencében lebeg, és még a filmvégi újabb utolsó búcsú – Kossuth Lajos felújítás alatt lévő síremléke előtt ülve – is egy ironikus gesztus csupán, amellyel jelzi, még visszatér. Így is tett, Kapával és Pepével további hat filmet forgattak, teljessé téve Magyarország történelmi tablóját. – Az emberen kívül minden állat tudja: a legfontosabb az életben, élvezni azt. No, ez a filmünk kicsit hozzásegíti – ajánlotta alkotását Jancsó Miklós. Csak száz perc erejéig ugyan, de valóban élvezhetjük az életet, ha hallgatunk rá. (F. B.)

Dealer

Fliegauf Benedek (ma már: Bence) a Rengeteg című, minimális költségvetésű 2003-as filmjével robbant be a köztudatba, egy évvel később bemutatott alkotását, a Dealert így már komoly várakozás előzte meg. A rendező azonban szerencsére soha nem foglalkozott sokat az elvárásokkal, szabadsága pedig mind témaválasztásában, mind történetmesélésében érvényesült. A kiüresedett emberi kapcsolatok mindennapjait a szereplői köré teremtett rideg világban felmutató alkotó második nagyjátékfilmjében egy kábítószerterjesztő férfi útját követi végig a teljes megsemmisülés felé vezető úton. A kamera fájdalmas lassúsággal írja le félköreit a szereplők körül, átölelve a teret, amely minden irányból ugyanannyira idegennek tűnik. Nincs menekvés és nincs megváltás ebben a világban, Fliegauf a teljes reménytelenség helyett azonban egy mozgalmas nihilre lel, nem az egykor volt értékek elvesztését siratja, hanem a kezdetektől meglévő ürességet mutatja be, rendkívül érzékenyen, minden apró rezdülésre figyelve, de mindenfajta kommentár, ítélkezés nélkül. Későbbi filmjei, a Tejút, a Womb, a Liliom ösvény, a Csak a szél, és az idén bemutatott, és Berlini Fimfesztiválról a legjobb mellékszereplőnek (Kizlinger Lilla) járó Ezüst Medvével hazatért Rengeteg – mindenhol látlak esetében ugyanezt az attitűdöt érhetjük tetten, a Dealer egzisztencialista nyomasztása azonban talán mindegyiknél mélyebb nyomot hagy az emberben. (F. B.)

Napszállta

Bár Nemes Jeles László a Saul fiával vált világhírűvé, és az első filmjéért rögtön a legjelentősebb díjakkal – köztük Oscarral – jutalmazott filmes neve örökre egybeforrt a holokauszt drámával, én mégis a második alkotását választottam. A Napszálltában a rendező a Saul fia vizualitását felhasználva építi fel a saját XX. századának történetét. Leiter Írisz (Jakab Juli) 1913-ban tér vissza Budapestre, hogy elhunyt szülei híres kalapszalonjában dolgozhasson, a rejtélyes családi trafgédia után már csak egyszerű alkalmazottként. A törékeny művészi alkotásnak is beillő fejfedők a túlzásba vitt esztétizálással a szörnyű valóságot elleplezni kívánó kor finom, érzékeny szimbólumaiként jelennek meg, ám a múlt titkait egyre elszántabban kutató Írisz szeme elől már nem sokáig rejthetik el az igazságot. A múlt pedig az elkerülhetetlen pusztításba torkolló jövőről üzen a lánynak, a színpompás kalapok alatt a világ elérte a forráspontját, és ha lekerülnek a pasztell kiegészítők, végre meglátjuk a másik ember arcát, és ami még rémisztőbb, a sajátunkat is. A Napszállta keretbe foglalja a Saul fia elbeszélhetetlen tragédiáját, mert megmutatja, hogy miként jutott el az emberiség alig három évtized alatt a kalapkészítés esztétikájától a haláltáborok valóságáig. (F. B.)

Rossz versek

Sokan mondják, hogy Reisz Gábor legjobbja valójában a VAN volt, a Rossz versek pedig csak afféle utánérzés. Fordítva látom: a VAN szenvelgésével nem tudtam mit kezdeni, a második nagyjátékfilm viszont abszolút betalált. Elmúlt évtizedeink és elvesztett álmaink visszaidézésével, mindennapos sodródásunk megmutatásával, na és a fergeteges párbeszédekkel: a franciáknál nincsenek ilyen csirkés plakátok, mint nálunk? Csak tudod, fiam, Párizst nem bombázták le! Reisz Gábor filmjében ott voltunk mindannyian a gimnáziumi csajozástól a zsúfolt MDF-gyűlésig, a Latinovits-szavalattól a levendulás ideákig. Csak tudnánk, hol is romlott el az egész! (L. D.)

HIRDETÉS - AIP

Címkék: film, magyar film, Magyar Film Napja


HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Jordán Ferenc

Jordán Ferenc (Fotó: Az élet, meg minden)

Árnyék podcast – Vörös tér, Budapest

Pin It on Pinterest