Másféle bosszúfilmre számíthattak sokan, amikor beültek az Ígéretes fiatal nőre. Hiszen láttunk ilyesmit bőven az elmúlt években. A bosszú, az M.F.A. (A bosszú angyala) és az Aki bújt pedig bőven felkészítettek minket, már ami a véres és erőszakos megtorlást illeti. Csakhogy Emerald Fennell filmje okosabb ennél, és tisztában van a közhellyel: a nők attól félnek, hogy a férfi erőszakossá válik, a férfiak meg attól, hogy a nő kineveti őket.
Persze, mindig vannak kivételek, a nemi alapú általánosítás pedig tévútra vihet. De ugyanígy az is, ha tagadjuk a különbözőségünket. Amikor a nőkkel szembeni erőszakos esetekre az a válasz, hogy de férfiakkal szemben is követnek el ilyet, érdemes felhívni a figyelmet a tendenciákra. Nem kell ehhez a „patriarchátus” szisztematikus lebontását előirányozni, elég csak elfelejteni frusztrációinkat, így körbetekinteni a világban. És akkor az összkép is érdekesebb és valószerűbb lesz, mint a hasonló filmekben szokott a bosszúszomjasan szamurájkarddal hadonászó nő.
Fennell filmjének főhőse, Cassandra a barátnőjével történteket torolná meg, „áldozata” pedig minden férfi, aki a szórakozóhelyek félhomályában könnyű prédára vadászik. Velük hiteti el, hogy részegségében már nem is tud magáról, hogy aztán a kijózanító pillanat annál rémisztőbb legyen. Várnánk, hogy a férfiak félelme beigazolódjon, Cassandra pedig kíméletlenül leszámoljon velük, de ő jobbára beéri azzal, hogy rájuk ijesszen. Ami abban is segít, hogy ne afféle elvakult, véreskezű bosszúállónak tekintsük őt, és igazáról meg legyünk győződve akkor is, ha tudjuk: hadjáratával magának éppúgy árt, mint másoknak.
Cassandra bosszúja jellegzetesen női bosszú: kegyetlen, intelligens és fékezhetetlen. Nyilvánvalóan itt nem fizikai, hanem mentális ellentámadásról van szó. Mint amikor a nő hallgatásával tüntet, a férfi pedig egyre dühösebb lesz, végül már tör-zúz maga körül. Ismerjük jól az ilyesmit, ahogy az attól való rettegést is: a másik leleplez minket, azzá válunk a szemében, amilyenek legsötétebb éjszakáinkon vagyunk. „S lásd, soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy.” A lelepleződésnél nincs iszonyúbb, mert kényszerítene minket is, hogy annak lássuk magunkat, aminek nem szeretnénk, ráadásul azzal fenyeget, hogy környezetünkben mindenki értesülni fog valódi természetünkről. Ezt pedig annyira nem szeretnénk, hogy inkább újabb és újabb bűnöket követünk el, még mélyebbre süllyedünk, annyira szánalmassá válunk, amennyire csak lehetséges.
Inkább vállalunk minden aljasságot, csak hadd őrizhessük meg a rólunk kialakított képet. Örök sajátossága ez a hasonló erőszakos ügyeknek, ez vezet el aztán rendre az olyan mondatokhoz: „igazán nem tehetjük tönkre valaki életét egy kis botlásért.” Persze az, hogy a „kis botlás” valójában súlyos bűn, amivel ő tette tönkre mások életét, ilyenkor rendre elsikkad, mert a nagyképbe egyszerűen nem fér bele. Ha a patriarchátus helyett azt mondjuk, ez egy ragadozószemléletű társadalom, amiben azt jutalmazzák, aki a legkíméletlenebbül átgázol másokon, közelebb lehetünk a megoldáshoz. Olyan nagyszerű filmek avattak be minket ebbe, mint amilyen a francia Nyers is volt. Innen nézve lesz érthetőbb az is, hogy nők is szép számmal igazodnak ehhez a társadalmi rendhez, egészen addig, amíg fel nem fogják, hogy az általuk leginkább szeretett személyek is kerülhetnek áldozati pozícióba. Csak épp ennek elfogadása ellen küzdünk minden erőnkkel. Hiszen amennyiben elhinnénk, hogy mi és szerettünk is áldozattá válhatunk, úgy el kellene fogadnunk, hogy a másik is önhibáján kívül vált azzá, úgy pedig ólomsúllyal nehezedne ránk cinkosságunk terhe.
„Az a fontos mindenekfelett, hogy elkerüljük az ítéletet. Nem azt mondom, hogy a büntetést kerüljük el. Mert a büntetés ítélet nélkül még valahogy elviselhető. Van is neve különben, amely az ártatlanságunkat biztosítja: a balszerencse. Nem arról van szó, épp ellenkezőleg, hogy megelőzzük az ítéletet, elkerüljük, hogy örökké ítélkezzenek felettünk, anélkül, hogy a végzést valaha is kimondják” – olvassuk Albert Camus egyik legfontosabb művében, A bukásban. Ahogy azt is: „ha mindenki nyílt kártyával játszana, közhírré tenné igazi mesterségét meg természetét, akkor kapkodnánk csak a fejünket! Képzeljen el egy-két névjegyet: Dupont, begyulladt filozófus vagy keresztény háztulajdonos vagy házasságtörő humanista, választék van bőven, igaz? De ez maga volna ám a pokol! Igen, a pokol biztosan ilyen: utcák tele cégtáblákkal, és nem lehet magyarázkodni.”
Persze, válaszolhatjuk, egyszerűbb lenne tennünk az ellen, hogy ilyenek legyünk. Szépen kellene viselkedni, nem kényszerítve a másikat olyasmire, amit nem akar, és akkor nem is lenne miért magyarázkodni. Erre pedig egy harmadik idézet felel az említett regényből: „Nem azt kívánjuk (...), hogy esendőnek ítéljenek bennünket. Csak azt akarjuk, hogy sajnáljanak minket, és megerősítsenek az utunkon. Lényegében tehát azt szeretnénk, ha nem volnánk többé bűnösök, de erőlködnünk se kéne, hogy megtisztítsuk magunkat.”
Az Ígéretes fiatal nő nagyszerű pszichológiai thriller, ami pontosan olyannak mutat minket, amilyenek vagyunk: gyávának, esendőnek, felelősségvállalásra képtelennek. Tragikus látni, ahogy szereplőink inkább vállalják az újabb gyalázatot, csak ne kelljen bevallaniuk, amit tettek. Amikor viszont ez megtörténik, akkor Cassandra is kíméletes, sőt, megbocsátó lesz: a film tanítása szerint tehát van feloldozás, ha őszintén megvalljuk mindazt, amiben szerepet vállaltunk.
Igaz, a film a vége felé már abba a hibába esik, amibe az amerikai szuperprodukciók szoktak: túlságosan egydimenziós karaktereket hoz, ezáltal pedig nehezebb lesz megértenünk gyengeségüket, emberinek látni a bukásukat. A legénybúcsús társaságra különösen áll ez: mintha csak azokat az amerikai fiatalokat látnánk, akik a horrorfilmekben is rögtön arra indulnak a sötét erdőben, amerről az ijesztő hangokat hallják. Már csak azért is jobb lett volna minimálisan humánusabbá tenni őket, mert senki néző nem fogja magát ilyen embertelen papírmasé-karakterekkel azonosítani, így felmenteni is könnyebb lesz magunkat.
Mindazonáltal stílusos és megrendítő film az Ígéretes fiatal nő. Carey Mulligan remek alakítást hoz, megérdemelte érte az Oscar-jelölést, ahogy Emerald Fennell is a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát. Nagyon mai alkotás ez egyben, könnyebben érthetővé teszi a világot, amiben élünk. Szerencsére a mozik újranyitásával úgy láthatjuk, ahogy érdemes. Ez a film igazán a nagyvászonra kívánkozott.
