Kocsis Ágnes filmjei különösen aktuálisak a koronavírus-járvány kirobbanása óta. A vírus című rövidfilm tizenöt évvel a megjelenése után vált azzá, érdemes is volt újranézni a tavalyi – online – Friss Hús-szelekción. A fél órás műben egy rejtélyes vírus támadta meg biológus hősünket, akitől ezek után elfordultak kollégái, barátai, szerelme is. Igaz, a kór épp ellentétesen működött, mint a Covid: látványos allergiaszerű tüneteket produkált, de nem járt rosszulléttel, bármiféle fájdalommal.
Az Éden főszereplőnőjét szintén egy szokatlan betegség sújtja, őt viszont már huzamosabb ideje. Gyakorlatilag allergiás szinte minden behatásra, ami a külvilágban érhetné, így a négy fal között kell élnie mindennapjait. Hiába vágyakozik élményekre, emberek társaságára, nem mozdulhat ki, a bezártság pedig szép lassan felőrli őt. Ismerős, nem? Pedig Kocsis Ágnes nem a járvány megjelenése után kezdett dolgozni filmjén, az addigra már az utolsó kanyarba ért. A novemberi bemutatót pedig halasztani is kellett a mozik zárása miatt, így mostanra tudott végül a nézők elé kerülni. Tíz évvel azt követően, hogy bemutatták Kocsis legutóbbi nagyjátékfilmjét, a Pál Adriennt.
Éva (Lana Baric) története mintha csak kiáltvány lenne a bezárkózás ellen, az elmagányosodás végzetes következményeire felhívva a figyelmet. A végére az egyértelmű felismeréssel: így élni – hosszú távon – nem lehet. A kockázatok mindig is velünk voltak, elkerülni őket a jövőben sem tudjuk. Éva apró lázadásait így ezekben az időkben fokozott szimpátiával figyelhetjük: egy bolti vásárlás, egy ismeretlenekkel közös metrózás is váratlan kalandként tűnik fel. Az elmúlt egy évben egyre szokatlanabb hatást keltett, ahogy a filmekben mindenki maszk nélkül szaladgál, míg mi kénytelenek voltunk buszon, boltban, végül már az utcán is viselni azt. Emiatt szintén szimpátiát ébreszt bennünk, mikor látjuk, hogy Éva szkafander-öltözékben veszi nyakába a világot. Vele együtt akarjuk levetni azt, közelebb kerülni a többiekhez.
Eközben látjuk azt is, hogy bár látszólag féltik őt a körülötte álló emberek, de valóban nem sok empátiával viseltetnek iránta. Bátyja túlfélti és eközben nyűgnek is tekinti, míg a kutatók leginkább fájdalmas, megalázó kísérleteket végeznek vele. (Ahogy A vírus főszereplője is ideje nagy részét hosszú, kellemetlen vizsgálatokkal töltötte.) Így csöppen az életébe pszichiátere, aki ugyan faggatja Évát, de nyilvánvaló, hogy az elején nem sok valódi érdeklődést mutat, burokban szenved ő is. Emiatt pedig legalább annyira lesz Éva feladata is a másik fél felszabadítása.
A közkeletű feltételezéssel szemben valójában nemcsak a vígjátékok alkalmasak arra, hogy kiszakítsanak minket életünkből, és legalább másfél-két órára menedéket nyújtsanak számunkra. Sőt, időnként még csak kedvünk sincs nevetni azon, miféle szabadság adatott meg néhány éve az embereknek. A drámák pedig mindig is alkalmasak voltak arra, hogy mások nehézségeit figyelve a magunk problémáit rögtön jelentéktelenebbnek érezzük. Az Éden tökéletesen alkalmas arra, hogy egy ilyen időszakban kicsit megnyugodjunk, bizakodni kezdjünk a helyzet normalizálódásában, illetve bízni a társas kapcsolatok visszatérésében.
Két és fél órán át egy a káros környezeti behatásokra allergiás nő, illetve pszichiátere lassú közeledését figyelni akár megterhelő is lehetne. Mégis van az egészben valami olyan báj, ami szerethetővé, könnyebben fogyaszthatóvá teszi az egészet. Különösen izgalmas Lana Baric gesztusait, érzelemváltozásait figyelni, bár a helyzetünket nem feltétlenül segíti, hogy Für Anikó jól ismert hangján halljuk megszólalni őt. Legalábbis így, hogy magyar filmet nézünk, önkéntelenül is reflektálunk arra, hogy nem a főszereplő hangját halljuk, ami kölcsönözhet némi – amúgy alkalomhoz illő – idegenségérzetet az egésznek. Sőt, Kocsisék egyébként odáig mentek, hogy Daan Stuyvent pedig Kardos Róbert szinkronizálja, aki viszont szintén felbukkan a filmben. Így megtörténik az, amiről a rendező a korábbi interjúnkban ironikusan azt mondta: Kardos hangja időnként a testével beszélget. (Őt Znamenák István szólaltatja meg.)
Az Éden vizualitása is fontos szerepet kap, a benti szürkeséggel, ridegséggel élesen szemben áll a külvilág zajtengere és sokfélesége, végül a természet zöldjének csodája. Az utolsó jelenet katartikus pillanatokat is tartogat, egyben eszünkbe idézheti Gaspar Noé Visszafordíthatatlanjának zárlatát. Igaz, az ottani paradicsomi állapot, ez az időtlenné merevedő nyugalom az élet örökkévalóságát sugallta, míg az Édenben a boldogság az elviselhetetlenségig fokozódik, hogy a végén mind feloldódjunk az univerzum végtelenségében. Persze, amint helyreállítjuk az idő múlását, kegyetlen képet kapunk mindkettőben a minket körülvevő világról. De jó legalább egy kis időre elhinni, hogy van hova menekülni.
Éden, magyar-román filmdráma, 153 perc, 2020
