Három férfi kvaterkázik, kezükben félig elszívott cigaretta. Bátorkeszi notabilitásai ők, a tanító, a pap és a jegyző. Teljesen természetes pillanat, amit André Kertész fotográfiáján megragadott, de ezeknek az alakoknak a tekintetében és mozdulatában benne van a falusi élet hierarchiája, a helyi lakosság kiszolgáltatottsága, az elzártság tragédiája. Kertészt fél évszázadnyi munkásságán végigkísérte mindaz, ami ezen a képen tetten érhető, a kiolthatatlan kíváncsiság, az ember és sorsa iránti roppant együttérzés.
„Mindaz, amit értékesnek tartanak az életemben, Magyarországról származik” – vallotta az egyetemes és magyar fotográfia úttörője, aki nélkül nem diadalmaskodhatott volna az új művészeti forma. Tőle tanult fényképezni Brassaï, de mesterének vallotta Henri Cartier-Bresson is, aki úgy tartotta: „bármit csináltunk, Kertész már megcsinálta”. Foglalkozása gyakorlásánál nagy nehézséget jelentett hiányos nyelvtudása, Kertész még élete végén is összekeverte a francia és az angol szavakat, és minden egyes interjúja előtt bizakodva kérdezte meg az újságírót: „Beszél magyarul?” Saját megfogalmazása szerint a fényképezés nyelve volt az egyetlen, ami tényleg a sajátja volt. Tizenkét éves korától kamerája állandó társa lett, fotográfussá válásában fontos szerepet játszott szülőhelye, Budapest és a Duna menti tájak.
Korai művészetének bölcsője volt Szigetbecse, sokat időzött itt élő rokonainál, fényképezve a helybelieket és a vidéket, de Jenő öccsét is segítségül hívta, hogy saját kifejezési módját megtalálja. Eltért a kor divatjától, nem akart a festészetet utánzó, beállított képeket készíteni. Az őt körülvevő világ valódisága érdekelte, a színtiszta, emberi pillanatok, a hadirokkantak, szerelmesek, purdék, vak zenészek hatották meg mélyen a szívét. Az emberi test és egy mozdulat szépsége, az idomok izgalma vonzotta. Kísérletezett a fény és árnyék játékával, hangulatok, impressziók után kutatott, tekintetével szeretett elidőzni az utca emberén, elkapni a lopott pillanatokat. Szelíd, lírai felvételein még a nyomort is szépként tudta ábrázolni, fényképezőgépével még a banálisat, a hétköznapit is különlegessé formálta. Nem volt riporter alkat, mégis tarthatjuk a haditudósító riportfotózás előfutárának, aki a háborút, a kiszolgáltatottságot, a szegénységet poézissel tudta dokumentálni, egyik legmegindítóbb képe, amikor a lengyel síkságon hosszú oszlopokban menetelő csapatokat örökítette meg.
André Kertész Budapestről indult, de Franciaországban és Amerikában lett világhírű alkotó, a XX század legnagyobb művészeit, Picassót, Mondriant, Eisensteint, Chagallt mondhatta barátjának, de soha nem felejtette el szülőföldjét. Halála előtt százhúsz eredeti, szignált fotóját ajándékozta Szigetbecsének, de arról is rendelkezett, hogy New York-i lakásának egyes bútorait és személyes tárgyait is az ott létrehozott André Kertész Emlékmúzeum őrizze. A gyűjteményből már több alkalommal volt látható kiállítás a budapesti Mai Manó Házban, illetve a Capa Központban, utóbbi helyen most újabb időszaki tárlat nyílt a szigetbecsei anyagból.
„Becse sem a rokonok miatt lett fontos és meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem. Később akár Tiszaszalkán, akár Esztergomban vagy Harasztiban, akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen” – mondta élete végén.
Kertész mindig a jelenségek mélyére hatolt, finoman próbálta megfogalmazni a világról alkotott véleményét. Úgy tudta jelenvalóvá tenni az alakokat, hogy lebontotta a távolságot múlt és jelen között. Alakjai mintha köztünk léteznének, mozdulataikat mi is befejezhetnénk. Kertész nagysága esztétikai kifinomultságában is rejlett, az életképeinek is formát adott, a szigorú vonalak adják meg a feleségéről készült, 1931-es fotó hangsúlyát, az esztergomi jegenyék, a budakeszi borospincék, a szigetbecsei gémeskút mind tökéletes alakot öltenek, az 1972-ben készült Martinique című képén a tenger, az ég és az üvegablak mögött elmosódott alak pedig mintha René Magritte világát idézné.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/27. számában jelent meg, július 2-án.
